Az öltöny 11. fejezet

11. fejezet

– Mit hoztál? – kérdezte Kinga, már nagyon sokadszor, a megszokott ablaknál ácsorogva.
– Össze kellene számolni, – nézett mosolyogva Kingára Péter. – hogy hányszor tetted fel ezt a kérdést, az utóbbi, több mint három év alatt. Kérdésedre válaszolva, a szokásosat. Januárban vágtunk disznót, még bőven van belőle. – tért vissza a kérdéshez Péter.
– Akkor cserélünk, ki tudja hányadszor?
– Tessék. – nyújtotta szendvicsét Péter. – Úgyis mindig ez a vége.
– Gyorsan elrepültek a gimnáziumi évek, nem gondolod? – harapott a szendvicsbe Kinga.
– Igen, két hét múlva, ismét farsangi bál lesz.
– Nekünk ez az utolsó, az idei, és egyben a szalagavatónk is.
– Szerinted idén eljön?
– Ki? – kérdezte Kinga, mintha nem tudná, kire gondol.
– Éva. – válaszolta Péter.
– Még nem felejtetted el? Egyszer találkoztál csak vele, amikor még elsősök voltunk.
– Tudom, hogy csak egyszer, de nem tudom elfelejteni, és lehet, hogy tavaly is itt volt, csak mi nem.
– Másodikban nem volt a bálon az biztos, akkor mi itt voltunk, és ne haragudj, hogy tavaly beteg voltam. Különben is mondtam, hogy eljöhetsz egyedül is.
– Tudod jól, hogy nélküled nem szívesen jöttem volna el, de ez már nem számít.
Péter nem akarta, hogy Kingának lelkiismeret furdalása legyen amiatt, hogy a betegsége ágynak döntötte, és ő miatta esetleg lemaradt a találkozóról. – Amúgy sem biztos, hogy Éva tavaly elment a bálba. – állapította meg Péter.
– Nem furdal a lelkiismeret, – nyugtatta Pétert. – tudod, hogy amúgy sem örülök neki, hogy egy szellembe vagy szerelmes.
– Nem szellem, – tiltakozott Péter. – fogtam a derekát, éreztem a haja illatát, bele lehelt a nyakamba. Ezt nem tudom elfelejteni.
– Remélem, egyszer majd felnősz. – mosolygott Kinga. – Gyere menjünk, becsöngettek.

A zenekar már hangolt a színpadon, mikor Péter és Kinga kézen fogva beléptek a szépen feldíszített bálterembe. Sherlock Holmes, és James Bond jelmezük kiegészítve az előző napon még az iskolában feltűzött szalaggal, mind a kettőjük szíve fölött, jelezte a többiek felé, hogy ők már végzősök. Körbe sétáltak, keresték az ismerősöket, felmérték az étel és italkínálatot. Péter többször körbefordul, hátha meglátja Évát. Nem látta sehol. A színpad előtt gyülekeztek, várták az igazgatónő, bálnyitó beszédét.
– Már megint a szokásos unalmas jelmezben vagytok? – kérdezte nem kevés gúnnyal hangjában Klári, a legpiperkőceb osztálytársuk. – Az én anyukám minden évben új jelmezt varr nekem.
– Látjuk, – válaszolt azonnal Kinga, úgy, hogy egyértelmű legyen, nem tartozik Klári a kedvenc osztálytársai közé. – de, valahogy mindig ilyen lepukkadt hercegnősre sikerül.
Klári sértődötten hagyja ott őket, Kinga nem ki örömére.
A zenekar befejezte a hangolást, már csak a jelre vártak, hogy kezdődhet a buli. A középső mikrofon elé megérkezett Márta néni, és belekezd szokásos bálnyitó beszédébe.
– Hoznál nekem valami inni valót? – kérdezte Kinga. – Kiszáradt a szám ettől a libától.
Péter a nélkül, hogy megjegyzést tett volna, elindult az italos pult felé. Sokan álltak sorba, ezért a beszédet ott hallgatta végig. Mire megkapta a két pohár limonádét, már álarcban kellett lenni mindenkinek. Kacsázva a tömegben igyekezett vissza Kingához, mikor feltűnt neki, egy szőke, vállig érő hullámos hajú lány. Hátulról látta csak ezért, megszaporázta a lépteit, hogy elé kerüljön. Mellé érve, meg is szólította.
– Éva, ismét találkozunk? – kérdezte, de ekkor már előtte állt és, azonnal rájött, hogy ezt elhamarkodta.
Nem Éva volt. Arca kerek, orra kicsit benyomódott, fogai előre álltak, annyira, hogy a becsukott szájából is kilógtak.
– Honnan tudtad, hogy Évának hívnak? – kérdezte Pétert, és a lehető legkedvesebb mosolyát villantotta rá.
– Ne haragudj, – szabadkozott Péter. – hátulról összetévesztettelek valakivel.
Választ nem várva, hagyta ott új ismerősét, és tülekedett tovább abba az irányba ahol Kingát hagyta, de most nem látta sehol.
– Remélem, nekem hoztad? – hallotta meg a kérdést, a felejthetetlen lágyan búgó alt hangon.
Olyan hirtelen fordult hátra, hogy mind a két kezére rálöttyent az üdítő. A gyönyörűségtől elakadt a szava mintha most látná először ezt a tüneményt. Kezében remegni kezdtek a poharak.
– Az egyiktől megszabadíthatlak? – kérdezi Éva. – Még mielőtt mindet kilötyögteted.
– Persze. – válaszolja Péter, mikor ismét visszatér a hangja. – Igaz nem neked hoztam, hanem Kingának, de őt már nem látom sehol.
– Nem tudtam, hogy már van partnered, – veszi el az egyik poharat Éva. – akkor nem is zavarlak, keresd meg Kingát.
– Nem akarom, – félve attól, hogy itt hagyja a lány, válaszolt idegesen Péter. – én téged vártalak, de nem voltam benne biztos, hogy eljössz, pedig erről álmodtam, több mint két évig.
– Most itt vagyok. – nyugtatta meg Pétert. – Táncolsz velem?
– Igen, csak szabaduljunk meg ezektől az üres poharaktól.
Éva kiitta az utolsó korty limonádét, és Péter kezébe nyomta az üres poharat. Megvárta amíg, már üres kézzel visszatér, belekarolt, és húzta a táncoló tömeg közepe felé. Épp egy lassú számot játszott a zenekar, szorosan átölelték egymást, és egyszerre mozogtak a ritmusra. Péter átszellemült tekintettel szorította magához a rég áhított testet.
– Mi a teljes neved Éva? – kérdezte, egész közel hajolva a lány füléhez. – Hol laksz, miért ilyen ritkán találkozunk, melyik iskolába jársz? – sorolta idegesen kérdéseit.
– Most táncoljunk, – válaszolt Éva – majd egyszer mindent elmesélek.
Bízva abban, hogy betartja ígéretét Éva, tovább nem faggatta, átadta magát a tánc örömének. Repültek a percek, az órák, eszébe sem jutott figyelni, mikor következik a bejelentés, hogy levehetik az álarcokat.
– Hoznál egy pohár innivalót, – kérdezte Éva. – megszomjaztam a sok tánctól.
Péter, mint megmentő indult az italos asztal felé, hogy minél előbb felfrissítse partnerét. Nem voltak sokan, egy perc alatt visszaért, oda ahol hagyta Évát. Forgolódott, a kezében a két pohárral, de nem látta sehol. Áttörve a táncoló sokaságon, igyekezett a terem kijáratához. Az ajtón kilépve, elnézett a folyosón jobbra és balra is. Évát nem látta sehol. Lehajtott fejjel átsétált az ajtóval szemben lévő padhoz, és leült. Mélyen az egyik pohárba nézett, és ivott belőle egy keveset.
– Végre meghoztad a limonádét? – hallotta meg Kinga kérdését. – Tőled az ember szomjan halhat.
– Ne haragudj, – szabadkozott Péter. – nem neked hoztam, de közben eltűnt.
– Ki tűnt el? – nézett értetlenül Péterre Kinga.
– Éva. – válaszolt Péter bánatosan. – Eddig táncoltunk, aztán kért, hogy hozzak neki innivalót, de mire visszaértem, már nem volt sehol.
– Itt volt Éva?
– Igen, és megint nem sikerült semmit megtudnom róla. Azt mondta, majd egyszer mindent elmond, de most megint hol keressem.
– Mondtam már. hogy az ilyen eltűnős lányokkal nem érdemes foglalkozni. – vigasztalta Kinga Pétert.
– Már is hiányzik. – nézett bánatos szemekkel maga elé. – Több bál már nem lesz, akkor hol találkozom vele még egyszer?
– Lehet, hogy sehol. – nyugtatta Kinga – Majd elfelejted. Szerintem, nem is akarhatott, komoly kapcsolatot, ha mindig meglép előled.
– Lehet. – válaszolta Péter, és próbált megnyugodni. Felemelte tekintetét, és Kingára nézett. – Veled megint nem táncoltam.
– Nem. – szögezte le Kinga. – Valamikor, majd arra is sor kerül. – fogta meg Péter kezét.
– Még tart a buli, most táncolhatunk, ha szeretnéd. – ajánlotta fel Péter lovagiasan.
– Már nincs kedvem. – mondta Kinga lemondóan. – Menjünk inkább haza.
– Úgy szégyellem magam. Kétszer hoztalak bálba, és egyszer sem táncoltam veled. – szorította meg Kinga kezét.
– Valahogy majd túlteszem rajta magam. Akkor haza kísérsz? – állt fel Kinga.
– Haza, – emelkedett fel Péter. – de ígérd meg, hogy ma nem megyünk nyomozni.
– Megígérem.