16. fejezet
Május eleje, már melegen süt a nap, csak pár bárányfelhő van az égen. Nappal a hőmérséklet már eléri a 25 fokot. Éjszaka azért még elég hűvös van, Péter csak most kezd felmelegedni, pedig az éjszaka jelentős részét sikerült fedél alatt töltenie. Kőbánya- Kispesti vasútállomás várójában, amíg a rendőrök el nem küldték. Hajnal három óra volt, elsétált a kispesti Kossuth térre. Ahhoz, még hideg volt, hogy padon ücsörögjön, ezért körbe sétálta a piacot, benézett a sötét kirakatokon, de semmi érdekeset nem látott. Lassan múlt az idő. Hátát a hátizsákja megvédte a lengedező széltől, elöl magához szorította a barna csomagolópapírba tekert, vastag spárgával összekötött öltönyét. Félt, hogy összegyűrődik a csomagban, de így legalább nem fázott annyira. Mikor végre felkelt a nap, gyorsan kezdett melegedni a levegő, és a szél is elállt. Megkereste azt a padot, amin tegnap is üldögélt, remélve, hogy ma kitalálja, mit csináljon, hogy jut haza, Jánkmajtisra, a szüleihez. Pénze nem maradt, egy fillér sem, tegnap is csak egy zsemlére futotta. A nap már melegen sütött, levette széldzsekiét, hátizsákját maga mellett tartotta a padon, becsomagolt öltönyét az ölében őrizte.
– Szabad ez a hely – szólította meg egy számára idegen idős asszony – leülhetek ide? Nagyon jól süti a nap ezt a padot, és kicsit át vagyok fagyva.
Péter felnézett a kérdezőre. Korát nem igazán tudta megállapítani, de ráncaiból látszott, hogy nem bánt vele, kesztyűs kézzel az idő. Mosolygós kedves barna szeme bizalmat keltett Péterben. Keze vékony csontos volt, pergamenszerű bőrén az erek lila folyamként dudorodtak, a kemény fizikai munkáról árulkodva. Ruhája nem a legdivatosabb itt-ott kissé gyűrött, de tiszta. Cipője megérett a cserére, de még használható. Kezében kétfülű Tesco-s szatyor, eléggé tele pakolva húzta a kezét.
Az asszonynak fogyott a türelme a válaszra várva, ezért megismételte a kérdést. – Leülhetek?
Péter csak most eszmélt, hogy még nem válaszolt – Természetesen, nem az én padom.
Kicsit távolabb Pétertől, hogy ne zavarja, megkönnyebbülten leült, szatyrát maga mellett a földre tette. Felnézet a napra, ami most már melegen sütött, és szinte csak magának megjegyezte, – Jó melegen süt már.
– Igen, nagyon jó. – válaszolt önkéntelenül Péter.
Az asszony most először vetett rá hosszabb pillantást. Látta rajta, hogy nem kopott a ruhája, cipője. A kezén látszik, hogy eddig nem sok megpróbáltatáson ment keresztül. Összességében szimpatikusnak találta. Lehajolt a szatyrában legfölül lévő zacskóért. Elővett belőle egy zsömlét és kettétörte. A friss héja hangosan roppant a kezében. Frissen sült illata pillanatok alatt elért Péterig. Szeme sarkából látta, hogy felkeltette melegedő partnere érdeklődését.
– Kérsz egyet? – nyújtotta felé a zacskót. Látta, hogy nagyot nyel, nehezen leplezte éhségét.
– Köszönöm, nem. – válaszolta, nem túl meggyőzően. – Nem akarom elenni ön elől.
– Mikor ettél utoljára – szegezte neki a kérdést – látom, hogy éhes vagy.
– Tegnap, délelőtt – hajtotta le szégyenkezve a fejét – egy zsemlét üresen. – tette hozzá alig hallhatóan.
– Vegyél már – unszolta az asszony kedvesen. – engem Jolánnak hívnak, Kovács Jolánnak.
Végre belenyúlt a zacskóba, kivett egy péksütemény, és boldogan nézett rá. – Én Péter vagyok, és köszönöm. – közben arra gondolt, talán neki is a teljes nevét kellett volna mondai, ezért hozzá tette, – Fazekas Péter. – és rámosolygott Jolánra.
– Mióta vagy hajléktalan? – kérdezte kertelés nélkül.
A kérdés mellbe vágta Pétert – úgy nézek ki, mint aki hajléktalan – gondolkodott el a válaszon.
– Nem vagyok hajléktalan. – válaszolta kicsit sértődött arccal.
– Ne haragudj, de aki tegnap is ezen a padon ült egész nap, és nagyon éhes, annak pillanatnyilag nincs hova menni. – mondta határozottan Jolán.
– Csak nincs pénzem vonatra, hogy haza menjek a szüleimhez Jánkmajtisra.
– Jánkmajtis? – kérdezte csodálkozva, kitágult szemekkel nézve Pétert. – Az a nyírségben van, ugye?
– Igen, de honnan tudja?
Egyre jobban kezdet kialakulni a kölcsönös bizalom kettejük között. Ennek jeleként Péter kicsit közelebb húzódott Jolánhoz, nehogy valaki közéjük üljön.
– Sokan azt se tudják, hogy létezik ilyen helység Magyarországon.
– Régi történet, de a távoli dolgokra még mindig tisztán emlékszem, – mondta Jolán, és megállt a keze a zsömle tördelésében – még nagyon fiatal voltam. Középiskolás, gimnáziumba jártam, Csepelen.
– Azt tudom, hol van – vetette közbe Péter, és nem azért, hogy biztosítsa figyelméről Jolánt – tanultunk róla, ott volt a Csepeli-vasmű, ugye?
– Igen. Én akkor nem messze laktam tőle a szüleimmel, Királyerdőben. Valamikor nagyon régen a király vadászterülete volt. Erről is tanultatok?
– Erre már nem emlékszem. – sütötte le szemét Péter, mintha szégyenkeznie kellene feledékenysége miatt.
– Nem baj, ez nem is annyira fontos. Lényeg az, hogy akkoriban a középiskolásoknak, ahhoz, hogy folytathassák az iskolát, minden nyáron dolgozniuk kellett valamit.
– Ez most is részben így van, de egyre kevesebb a lehetőség. Ahol én lakom, még a felnőtteknek sincs elég munkahely.
– Akkor még volt. Biztos hallottál a teljes foglalkoztatásról. Mindenkinek kötelező volt dolgozni. – Jolán elgondolkozva nézett a távolba. Akkor nem voltak hajléktalanok. – Azt, hogy ez jó volt-e ne tőlem kérdezd. De Jánkmajtisnál tartottunk – tért vissza a történethez Jolán – Egyik tavasszal ’70-ben, vagy ’71-ben, erre már nem emlékszem pontosan, nagy árvíz volt a Tisza északi részén. Romba döntött Fehérgyarmat környékén sok falut. Köztük Jánkmajtist is.
– Erről meséltek a szüleim, – kapcsolódott a történetbe Péter – akkor épült a sok egyforma ház. A mi házunk is. Akkor még anyukám szülei építtették, elég komoly kölcsönből, legalábbis így mesélték.
– Nagy összefogással épültek, – törtek fel Jolánból a régi emlékek – Építőtáborokat állítottak fel Fehérgyarmat határában. Két hetet töltöttem ott, dolgoztam minden nap valamelyik ház építésén, lehet, hogy a ti házatokon is.
Gondolatai már messze jártak, visszament az időben, és emlékezett milyen boldog volt abban a két hétben. Akkor ismerkedett meg Józsival. Három év múlva össze is házasodtak. Hat évvel ezelőtt egy meleg nyári napon temette el hosszú betegség után.
Zsebébe nyúlt, egy zsebkendőt vett elő, megtörölte nedves szemét.
Péter ráemelte tekintetét Jolánra, látta rajta, hogy távol járnak a gondolatai, nem faggatta. – úgy is elmondja, ha akarja – gondolta.
– Ez már régen történt, beszéljünk valami másról. – tért vissza gondolataiból Jolán. – Mi ez a csomag az öledben? Úgy őrzöd, mint valami kincset.
– Az öltönyöm van benn. – simított végig a csomagolópapíron szeretettel. – Miatta kerültem ebbe a helyzetbe.
– Ezt, hogy érted? – nézett csodálkozva Jolán.
– Miatta kellett Pestre jönnöm. Szabóhoz kellett vinnem, mert el volt szakadva. – magyarázta Péter, de látta Jolán szemén, hogy egyáltalán nem érti.
– Észrevetted, hogy egyes szám harmadik személyben beszélsz róla, mintha élőlény volna?
– Mindig így beszélek róla, ő a mindenem, nagyon sokat dolgoztam érte. – kezdte megbontani a spárgát a csomagon – szeretné látni?
– Nem is tudom. – gondolkodott el Jolán. Mi lehet olyan különleges egy öltönyön? Hangosan nem merte kimondani, mert félt, hogy ha megsérti dühöngeni, kezd. Lehet, hogy nem teljesen normális emberrel hozta össze a sors?
Ekkor Péter szétnyitotta a barna csomagolópapírt, és feltárta az öltönyt Jolán előtt, és olyan büszkén nézett, mintha legalább is a Nílus legnagyobb gyémántját csomagolta volna ki. Jolán szeme elkerekedett, tényleg egy öltöny volt a csomagolásban.
– Ilyet már láttam. – jegyezte meg félve, nehogy megsértse Pétert.
– Ilyet, szerintem még nem. – jelentette ki, és kihúzta magát. – Érintse meg ezt az anyagot.
Jolán engedelmeskedett, nehogy felizgassa a büszke tulajdonost.
– Nagyon finom a tapintása, és amennyire meg tudom állapítani szép a szabása.
– Igen. – mondta Péter, mintha ez teljesen egyértelmű lenne – Ez egy BOSS öltöny.
– Micsoda? Ilyenről még nem is hallottam.
– Hugó Boss. Még nem hallott róla? – nézett Péter olyan csodálkozó szemekkel, mintha a világ legismertebb holmiját mutogatta volna. – Ilyen öltönyben jár sok híres ember, színész, miniszter.
– Te közöttük szoktál megjelenni ebben az öltönyben? – álmélkodott Jolán.
– Sajnos nem.
– Akkor milyen alkalomra szoktad felvenni?
Péter elgondolkozva fogalmazta magában a választ, mert érezte nem lesz könnyű elmagyarázni, hogy ez a hobbija. Arra nem is, mert gondolni, hogy ez más szemében mániának tűnhet.
– Szeretek öltönyben lenni. – szögezte le, bízva benne, hogy ettől még nem gondol Jolán semmi rosszra.
– Hova jársz öltönyben? – tette fel a kézenfekvő kérdést.
– Bár lenne hova, de a környékünkön, még mozi sincs. – nézett Péter bánatosan Jolánra, azt várva, hogy átérezze szomorúságát. – Otthon szoktam felvenni, és akkor nekem ünnepnap van.
– Akkor te bármikor csinálhatsz magadnak ünnepet – paskolta meg csontos kezével Péter kézfejét.
Most értek először egymáshoz, de ebben a helyzetben magától értetődőnek tűnt a mozdulat. Péter megfordította a kezét és megfogat Jolán törékenynek tűnő kezét, megszorította, és szemébe nézve hálásan mondta. – Köszönöm, hogy így gondolja, sokan mániákusnak tartanak, és nem is rejtik a véleményüket véka alá.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta Jolán – nem vagy még éhes? – kérdezet.
– Jól nem laktam, az biztos, de ezt is köszönöm.
– Tudod, mit. – kacsintott Péterre, – van még egy kis pénzem, menjünk be a piacra, vegyünk még zsömlét, és talán egy kis párizsira is futja. Csináljunk ünnepet a mai napból. Nekem ilyenkor van ünnep.