Az öltöny 20. fejezet

20. fejezet

A Pesti kiruccanás óta eltelt két hétben, nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna Péter, Évára, de nem tudta megfejteni a történteket. Minden alkalommal arra a következtetésre
jutott, hogy csak egyféleképen járhat a dolgok végére, ha visszamegy Pestre. Egy hete megkapta a fizetését, és tudta, hogy nem okoz anyagilag problémát, ha megveszi a vonatjegyet, oda-vissza, mégis halogatta az indulást. A félelem ott motoszkált a fejében, és egyelőre nem akart szembe nézni vele, hogy ez az Éva mégsem az az Éva. Egyelőre nem volt felkészülve ekkora csalódásra. Kinga beültette a bogarat a fülébe a feltett kérdésekkel. Hogy került Fehérgyarmatra? Hogy került most Pestre? Nem volt válasz ezekre a kérdésekre, legalábbis egyelőre nem tudta. Ebből megint azt a következtetést volt kénytelen levonni, hogy Pesten van a válasz a kérdéseire.
– Mennem kell. – szögezte le magában, legalább is azt hitte, hogy magában.
– Hova kell menned? – nézett ki a szemben lévő monitor mögül Ottó, Péter munkatársa.
– Hát, Pestre. – válaszolt a kérdésre Péter, mintha ez teljesen egyértelmű lenne mindenki számára.
– Megint baj van az öltönyöddel? – kérdezte Ottó, mint egy jól értesült kolléga.
– Nem, azzal most minden rendben, azóta nagyon vigyázok rá.
– Én még soha nem láttam Boss öltönyt. – gondolkodott el Ottó. – Mikor jössz benne egy önkormányzati bulira?
– Soha, – hűtötte le kollégáját Péter. – az az öltöny nem ilyen bulikra való, még leöntenék vörösborral, vagy ráborítanának egy tányér salátát, valamilyen joghurtos öntettel.
– Megértelek, én is féltenék egy ilyen drága ruhadarabot, de azért megjegyzem, én nem is vennék ilyet.
– Miért? – kérdezte Péter őszinte kíváncsisággal. – Megengedhetnéd magadnak, legfeljebb kihagynál egy wellness-el egybekötött hosszú hétvégét.
– Ne is haragudj, – válaszolt Ottó. – és ne vedd sértésnek, de nekem, az öltöny azért van, hogy ne fagyjak meg, és nem azért, hogy otthon a tükör előtt parádézzak, és ha egy Boss öltöny csak arra jó, akkor nem látja el megfelelően a funkcióját, mellesleg nagyon drága is.
– Ebben nem értünk egyet, és ezt Kingának is hiába magyarázom, ő ugyan ezt mondja, mint te. – próbálta Péter maga mellé állítani Ottót. – Egy ilyen öltöny öltözteti az embert, ha a tükör elé állok benne, akkor én vagyok az EMBER, csupa nagybetűvel, vagy a szupermen. Erőt, tartást, ad nekem.
– Most sem sikerült meggyőznöd, – állapította meg Ottó. – és úgy érzem, akárhányszor szóba kerül az öltönykérdés, nem közelednek álláspontjaink egymáshoz. Én bármit mondok, a témával kapcsolatban azonnal van legalább három kész válaszod, amivel próbálod leplezni az értelmetlen öltönymániádat.
– Be kell látnom, lehet benne valami, amit mondasz, mert Kinga is ezzel érvel, én mégis úgy érzem ez nem mánia, csak szeretem az öltönyöket.
– Tedd hozzá, hogy az értelmetlenül drága öltönyöket. – zárta le a témát Ottó. – Hagyjuk az öltöny témát, – javasolta – beszéljünk akkor arról, hogy ha nem a szabóhoz mész Pestre, akkor kihez?
– Valami nem hagy nyugodni, – magyarázta Péter. – amit csak ott tudok kideríteni.
– Csak nem nyomozni akarsz? – kérdezet Ottó. – Azt miért nem bízod Kingára, ebben mégis csak ő az illetékes?
– Ez igazából nem nyomozás, – hárította el az ötletet Péter. – csak felteszem a kérdéseimet egy bizonyos személynek, és ha megkaptam a választ jövök haza.
– A kérdéseket telefonon is fel lehet tenni, – próbált okoskodni Ottó. – mellesleg, ez a kérdezendő személy, véletlenül nem egy lány?
– Nem tudom a telefonszámát, – kezdte a választ Péter, és közben belegondolt a kérdés második felébe. – és igen, jól gondolod, egy lányról van szó. Ezért nem kértem Kingát a kérdéseim feltevésére.
– Már régóta meg akartam kérdezni, – kezdett a kényes kérdésbe Ottó. – ha jól tudom, Kingával nagyon régen együtt jártok? Vagy nem? Akkor, hogy kerül most a képbe egy
másik lány?
– Igen, régóta ismerjük egymást, de nem járunk, legalább is abban az értelemben nem, ahogy gondolod. Csak jó barátok vagyunk, vagyis nagyon jó barátok. – helyesbített Péter. – Akinek pedig a kérdéseimet fel akarom tenni, azzal, már hét éve ismerjük egymást.
– Eddig nem meséltél róla.
– Nem volt mit.
– Hét év alatt nem történt semmi említésre méltó, most mégis Pestre mész kérdéseket feltenni neki? – nézett csodálkozva Ottó. – Ezt valahogy nem értem.
– Nem sok mesélnivaló van, – kezdte feltárni a történetet Péter. – összesen kétszer táncoltam vele. Először, amikor a gimnáziumban elsős év végi farsangi bál volt. Másodszor, negyedik, végén, akkor a szalagavató, és a farsangi bált egyszerre rendezték.
– Három éve nem is találkoztatok?
– De, most mikor a zakómat szabóhoz vittem, találkoztam vele, legalább is én úgy gondolom, hogy vele találkoztam.
– Ez meg, hogy lehet? – nézett, egyre furcsábban Ottó. – Nem ismerted meg? Annyit változott, vagy ő nem ismert meg?
– Sose láttam az arcát. – válaszolta Péter egyre lehangoltabban.
– Az meg, hogy lehet? – tette fel még egyszer a kérdést csodálkozva Ottó.
– Mivel, farsangi bál volt, mindenkinek kötelező volt az állarc viselése.
– De a végén, csak levehettétek? – értetlenkedett Ottó.
– Igen, de előtte mind a két alkalommal elszökött előlem. Amikor ráeszméltem, hogy eltűnt, hiába kerestem, nem találtam sehol. Mintha a föld nyelte volna el.
– Akkor, miből gondolod, hogy vele találkoztál Pesten? Egyáltalán, hogy került Pestre, vagy, hogy került ide?
– Kinga is pont ezeket a kérdéseket tette fel nekem. – mondta lehangoltan Péter. – Érted, már, hogy miért kell Pestre mennem, és miért nem bízhatom ezt Kingára?
– Azt értem, de azt még mindig nem, hogy miből gondold, és miért vagy olyan biztos a kilétében, mikor nem is láttad az arcát.
– Csak az érzéseim vezérelnek, – próbálta megmagyarázni Péter. – a vállig érő szőke haja, búgó alt hangja, senkire nem hasonlító alakja miatt, szerintem csak ő lehet. Ezen kívül, ami szintén erről győz meg, engem, őt is Évának hívják.
– Tudod, hány szőke Éva van Magyarországon? – próbálta visszarángatni a valóságba Pétert.
– Ezért kell Pestre mennem. – határozta el, most már véglegesen Péter. – Nem élhetek bizonytalanságba. Az utóbbi két hétben rájöttem, hogy a biztos nem, elviselhetőbb, mint a bizonytalan igen. Tudom, akkor kellett volna megkérdeznem, amikor ott állt előttem, de akkor még féltem a választól. Úgy érzem, már felkészültem rá.
– Kicsit drága lesz ez a félelem. – állapította meg Ottó.
– Igen, de azt hiszem, életed során, te is döntöttél már rosszul.
– Ezt nem cáfolhatom. Olyan ember nincs, aki nem hibázik. Mikor akarsz indulni? – kérdezet Ottó.
– Minél előbb. Elhatároztam magam, akkor gyorsan végre is hajtom. Ma péntek van, holnap reggel elutazom, ha nem jön közbe semmi, vasárnap már itthon leszek.
– Ha ő az, akit kerestél, akkor hogyan tovább? – kérdezte Ottó. – Mit kezdesz az új helyzettel?
– Ezen eddig nem gondolkodtam. Minden a választól függ, lehet, hogy csak játék volt a részéről. Akkor vége, eddig tartott. Igyekszem majd elfelejteni, – nézett a távolba Péter. – nem lesz egyszerű.
– Jó utat, és remélem, úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd. – zárta le a beszélgetést Ottó.