Végül

Lassan lépdelt a linóleumon. Hálóinge súrolta a padlót. Bement az apró wc-be, magára csukta az ajtót, pedig egyedül volt otthon. Nézte a pálmafákat, a valószínűtlenül kék eget és a hullámzó tengert. Majd a falon lévő naptárt figyelte. Akárhanyadika lehet, gondolta. Egy hete nem volt kint az utcán. A szomszéd vásárolt be neki.
Ült a wc-n és a kávéra gondolt. Nem értette, miért felejtette el, pedig minden reggelt azzal kezd. Anélkül nem megy.
Bement a konyhába.
Főzött egy erőset. A konyhaasztal viaszosvászon terítőjén makulátlan tisztasággal rendeződtek a dolgok. Tálcán egy pohár, egy kávéscsésze, cukor, citromlé. Nem tudta már, azért van- e tisztaság, mert takarít, vagy mert annyira nem történik semmi, hogy a por sem mozdul meg a lakásban.
Végre sikerült a wc-n.
Elmerengett a vegetatív szükségletein. Ma kihagyta volna, de végül is megadhatja a testének azt, amit a lelke már nagyon rég nem kíván.
Átöltözött.
A pamut hálóinget lecserélte egy mackónadrágra és egy nagy férfipólóra. Nézte a melleit, ahogy a formái megjelennek az anyagon. Nem vett fel melltartót. Minek, gondolta. Azért minden mégse számít.
Bekapcsolta a tévét.
A fekete-fehér képernyő zavaros képén egy férfi beszélt a politikai helyzet valamilyenségéről. Talán fontos, gondolta. Hagyta beszélni a férfit, végül is attól, hogy őt nem érdekli, még az országnak jelentős ez az év, hát nem akarta megfosztani a férfit a közlés jogától.
Bement a fürdőbe.
A fehér kád, a sárgás falak és sárgás keretű tükör valahogy most szokatlannak tűnt számára. Elképzelte, hogy a tömb több lakásában most ebben a pillanatban mennyien léphetnek be a saját fürdőjükbe. Vajon náluk sem változott semmi, kérdezte magától, vagy csak én tartottam meg mindent úgy, ahogy felépítették nekem?
Félve nézett a tükörbe.
Tudta, hogy mit fog látni, csak azt nem tudta, hogy miért nézi meg minden nap. Mégis megtette. Belenézett a kék, kicsi szemeibe. Belefeledkezett a tekintetébe. Olvasott belőle. Minden nap újra és újra, az egész történetet. Kereste a régi szemeket, a régi ábrándos pillantásokat, kereste a könnyeket. Már nem volt benne semmi. Az évek alatt kimosta a klóros csapvízzel.
Nézte az ajkait. Látta a húsos izmokat, ahogy csókoltak, faltak régen. Látta a most keskeny vonalak alatt.
Megérintette az arcát. Érezte a puha, kerek húst a vékony bőr alatt. Látta a pírt, látta a sápadtságot a szürke ráncok felett.
Megropogtatta a nyakát, s kezével megnyomkodta. Látta a nyakláncokat, látta a téli sálat, látta a férfi kezét, ahogy megszorítja és magához húzza, látta ahogy esténként kimasszírozza a napi terheket.
Megfésülte a haját. Simította a szőke hajzuhatagot, az első fehér szálat, a festékeket. Látta az ősz, rövid tincsek alatt.
Mosolygott. Mosolygott magára, a világra, a férfire, a gyerekekre.
Kilépve fürdőből a bejárati ajtót vizsgálta meg, jól be van-e zárva az összes zár. Az előszobában felállt egy székre. A falon lévő csengő alá papír zsebkendőt tett.
Bement újra a konyhába.
A szekrényből kivett egy szaloncukros dobozt. Kinyitotta. A fehér kis dobozkák különböző színekkel és szövegekkel jelezték a tartalmukat. Az orvos rájuk írta miből mennyit és hogyan. Lassan bontotta ki őket. Nem gondolkozott azon mennyit, csak úgy a pohárba szórta őket.
Kinézett az ablakon.
Az ablak alatt növő fa már túlnőtt a párkányon. Jövőre talán madarak fészkelnek rá. Szemben felépült az új tömb, eltakarva a hegyet. Már nem sajnálta a kilátást, el tudta képzelni a fogyatkozó kékséget, ahogy egyre inkább besárgul, hogy kiadja minden mészkövét, amire az embereknek szüksége van.
Vizet eresztett a pohárba. A fiókból kivett egy kiskanalat, és kavargatni kezdte. Nézte a kezét. Látta az évtizedek alatt megtett köröket, ahogy a kávéját kevergette reggelente, játszott a borospohár szájával, a kakaót főzte, látta a csókokat, amiket kapott rá.
Mosolygott.
Sokat kapott, sokat adott vissza.
Felemelte a poharat. Biccentett a férfinek, egészségedre, mondta, és felhajtotta a fehér, kavargó italt.