23. fejezet
Hamar reggel lett. Kriszta nővér kopogott Jolán szobája ajtaján. Meglepetésére szinte azonnal nyílt is az ajtó.
– Köszönöm, hogy ébresztett nővérke, de már le is húztam az ágyat, – nyújtotta a használt ágyneműt Krisztának. – nem vagyok valami jó alvó, elég korán szoktam ébredni, de nagyon jól esett, hogy itt alhattam. Régen aludtam ágyban.
– Nagyon szívesen. – mondta Kriszta. – Az előbb voltam Péternél, már ő is ébren van, és sokkal jobb színben, mint tegnap.
– Mikor lesz a vizit? – kérdezte Jolán.
– Majd időben szólok, – nyugtatta meg Kriszta, – de ne izguljon, itt senki nem fog azért szólni, mert látogat egy beteget.
Jolán a mosdóban tett látogatás után, Péter szobája felé vette az irányt. Mivel nyitva volt az ajtó, kopogni nem kellett, de azért beszólt.
– Bejöhetek? Nem zavarlak? – kérdezte.
– Igen, – válaszolt Péter. – azért kértem Krisztát, hogy hagyja nyitva az ajtót. Nem aludtam túl jól, korán felébredtem, mert fájt a műtét helye. Kértem is egy fájdalomcsillapító injekciót. Azóta valamivel jobb. Állandóan az jár az eszemben, hogy lehettem ilyen buta, pedig Károly figyelmeztetett. Amikor fellökte azt a sovány nőt, minden, amit mondott kiment a fejemből. Akár meg is ölhetett volna.
– Szerencsére nem így történt. – ült le Jolán a székre. – Örülök neki.
– Én is. – válaszolt automatikusan Péter, de gondolatban egész máshol járt. – Sok időm volt gondolkodni, éjjel, – terelte más felé a beszélgetést. – amikor nem tudtam aludni. Eszembe jutott, az első találkozásunk, azonnal szimpatikus volt nekem.
– Te is nekem. – fogta meg Péter kezét Jolán. – Olyan volt mintha régi ismerősök lennénk, a vonásaid is ismerősnek tűntek. Úgy éreztem, már találkoztunk.
– Mesélt Jánkmajtisról. – emlékeztette Péter.
– Igen, jártam ott, – bólintott Jolán. – ott ismertem meg a férjemet.
– Ő is az építőtáborban lakott? – kérdezte Péter egyre kíváncsibban.
– Nem, – nézett a távolba Jolán. – a szüleinek épülő házon én is dolgoztam, mint segédmunkás.
– Akkor ő ott lakott Jánkmajtison? – zavarta meg gondolataiban Jolánt a kérdésével Péter.
– Hamar megkedveltük egymást. – zuhant megint az emlékeibe Jolán.
Péter folytatta volna a beszélgetést, de az ajtóban megjelent Éva, és zavart tekintettel nézett a kórteremben lévőkre. – Péter, Jolán, végre megtaláltalak benneteket.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok, – kérdezte Péter, bízva benne, hogy elsősorban őt kereste. – már egész jól vagyok. – próbálta megnyugtatni Évát, pedig nem látszott túl idegesnek.
– Az ételosztóban, Julitól hallottam, hogy megint Pesten vagy, – magyarázta Éva. – és már megint bajban. Ezért jöttem, hátha tudok valamiben segíteni.
– Sajnos megint igazad van, – magyarázkodott Péter. – amit lehet, azt én elszúrom.
Jolán felállta székről, és indult volna az ajtó felé, de Péter rászólt. – Hova megy Jolán, nem zavar minek.
– Elmegyek az ételosztóba, – próbált elfogadható indokot találni a gyors távozásra. – Juli biztos szeretné tudni, hogy vagy. Este, vagy holnap reggel visszajövök, – búcsúzott – ha nem zavarlak. – tette még hozzá.
– Dehogy zavar, – válaszolt Péter. – várni fogom, nem megyek sehova. – mosolyogva intett búcsút Jolánnak.
Távozóban, ismét gondolataiba mélyedt Jolán. Észre sem vette, hogy a nővérpultban ott ül Kriszta nővér, aki rögtön felállt, amikor meglátta.
– Viszont látásra. – búcsúzott, a gondolatatiba elmerült Jolántól. – Már el is megy? – kérdezte.
– Elnézést, – fordult vissza Jolán. – kicsit elgondolkoztam, mit kérdezett?
– Azt kérdezetem, hogy ilyen hamar elmegy? – ismételte meg a kérdését kicsit átfogalmazva Kriszta.
– Igen. – válaszolt Jolán. – Visszamegyek az ételosztóba, mert az ott dolgozók biztos kíváncsiak Péter állapotára. – magyarázta Jolán. – Megnyugtatom őket. – tette még hozzá.
– Viszontlátásra. – búcsúzott Kriszta még egyszer.
– Viszontlátásra. – szólt vissza az ajtóból Jolán.
Pár lépés után, ismét visszatértek előző gondolatai. Eszébe jutott, amikor először találkozott Sándorral. Sorra törtek elő a mélyre eltemetett emlékek. Két hetet töltött Jánkmajtison, minden nap találkozott Sándorral. Minden alkalommal nagyon jó érezték magukat a másik társaságában. Repült az idő, amikor együtt voltak. A két hét is nagyon hamar eltelt. Fájdalmasan, és hosszan búcsúztak a tábor vége után. Sándor megígérte, hogy megkeresi, ha befejezte az iskolát. Jolán akkor nem nagyon bízott az ígéretben, mert érezte, hogy Pál, Sándor öccse nem örül a kapcsolatuknak, és a szülők sem fogadták, túl nagy lelkesedéssel Jolánt. Minden héten kapott egy levelet Sándortól, válaszolt is mindegyikre. A sokadik levélváltás után, érkezett az a levél, amire 18 hónapja várt. Sándor azt írta, hogy megvette a vonatjegyet, és hétvégén érkezik Pestre. Nem vártak hosszan az esküvővel, egy hónap múlva összeházasodtak. Meghívták Sándor családját, de senki nem fogadta el, csak egy táviratot kaptak a szülőktől. Jolán szülei akkor már nem éltek, így csak a két tanúval, akik Jolán baráti köréből kerültek ki, mentek a házasságkötő terembe. Utána a sarki kocsmában leültek egy sarok asztalhoz, és ittak egy konyakot, végleg megpecsételve a fogadalmat. Azóta, csak kétszer járt Jánkmajtison, először mikor Sándor apját, majd mikor anyukáját temették el. Mind a két alkalommal, csak annyi időt maradtak, amíg a szertartás lezajlott, mert érezték, hogy Pál ellenszenve semmit nem enyhült. Jolán mindent megtett, hogy a testvérek tartsák a kapcsolatot, de Pál minden közeledést visszautasított. A kapcsolatuk talán akkor enyhült egy kicsit, amikor a férje Sándor meghalt, és Jolán elhívta őket a temetésre. Pál és Sára a felesége is eljöttek. Először Sára ment oda Jolánhoz, és részvétnyilvánítás helyett, szorosan megölelte, és csak annyit súgott a fülébe, ne haragudj Pálra, én mindent magpróbáltam, hogy megenyhüljön. A temetés végén Pál is oda ment Jolánhoz. Egy darabig, csak álltak egymással szemben, és könnyes szemmel nézték egymást. Pál szólalt meg először.
– Olyan hülye voltam. – fogta meg Jolán kezét. – Addig haragudtam, hogy most, már nem tudok kibékülni vele. – nézett vissza a virágokkal telerakott sírra.
Jolán közelebb lépett, és megölelte Pált. – Én nem akartam elvenni a bátyádat. – mondta, és már nem tudta visszatartani a zokogást. Így sírtak egy darabig, amikor Pál kibontakozott az ölelésből. – Már tudom, – mondta. – de, már késő.
Éles dudaszó rántotta vissza a valóságba, az álomvilágból.
– Legalább körülnézne. – szólt ki a sofőr a hirtelen fékező autóból.
– Bocsánat. – kért elnézést Jolán a figyelmetlenségért. Körül nézett, és csak most eszmélt rá, hogy ott van az ételosztó előtt. Nem emlékezett, hogy jött ide, de örült, mert legszívesebben, leülne a járdaszegélyre, úgy elfáradt. Erőt vett magán, és bement.
– Jolán, – üdvözölte lelkesen Juli. – hogy van Péter? – kérdezte azonnal.
– Jól. – válaszolta Jolán röviden. – De hagy üljek le, nagyon elfáradtam.
Juli kifordított egy széket az asztaltól, és rásegítette Jolánt. – Hozok neked egy pohár vizet, biztos megszomjaztál.
– Köszönöm, az jól fog esni. – hálálkodott, és nem túl feltűnően, de fájdalmas arccal megfogta a hasát, bízva abban, hogy a nyomástól enyhül a fájdalom.
Ahogy visszatért Juli a vízzel, ismét faggatni kezdte. – Mesélj, már, hogy van Péter.
– A műtét jól sikerült. – kezdett mesélni Jolán. – Azt mondta a professzor, hogy nem lesz maradandó károsodása, még sántítani sem fog, ha teljesen begyógyult a seb.
– Ennek örülök, – nyugodott mag Juli. – de meddig marad a kórházban? – kérdezte.
– Azt nem tudom, a reggeli vizitet nem vártam meg. Éva bement reggel hozzá, nem akartam zavarni őket, ezért eljöttem.
– Tegnap este itt járt, – magyarázta Juli. – akkor mondtam neki, mi történt. Gondoltam, hogy reggel bemegy hozzá. Károly is hívott, korán reggel, hogy tudok-e valamit Péter állapotáról. Fel is hívom, elmondom neki amit mondtál. – indul Juli a konyha felé, hogy megkeresse a telefonját.
Jolán egyedül maradt az étkezőben, még nem kezdődött az ételosztás. Bal kézzel a hasát szorítva, ismét a gondolataiba mélyedt.
1 hozzászólás
Kedves János!
Jó olvasni olyan írást, amely az igaz emberséget, segítőkészséget mutatja meg. És végre Éva is megjelent!
Szeretettel:
Ylen