34. fejezet
– Ez a nap is eljött, – karolt Kinga Péterbe. – mehetünk Jolánért. Miért kellett megvárni a hétvégét?
– Úgy gondoltam, – kezdte magyarázni Péter. – hogy e lehető legtöbb időt engedélyezem magamnak a lábam gyógyulására. Már egész jól működik, nem fárad el olyan hamar.
Leültek egy padra, a debreceni pályaudvar peronján, mivel még nem érkezett meg a vonatuk. Kinga szorosan odabújt Péterhez, és mind a ketten az érkező vonatot várva abba az irányba fordultak ahonnan érkezni fog. Átfutottak az utóbbi idők eseményei Péter emlékezetén. Ha nem szakad el a zakója, talán soha nem ismerkedik meg Jolánnal. Ha nem megy vissza még egyszer, akkor soha nem derül ki, hogy rokonok. Nem ismeri meg Évát, aki nem is, azaz Éva, akinek először gondolta. Amikor ki akarta belőle csikarni a vallomást, hogy vele táncolt, valószínűleg azt hihette, hogy nem csak megszúrták, de a fejét is beverhette, hogy ennyi nem létező dolgot beszél össze-vissza farsangi bálokról, meg álarcról.
– Csöng a mobiltelefonod, – zökkentette, vissza a valóságba Kinga. – nem veszed fel.
– De. – nyúlt a zsebébe Péter, és határozottan bele szólt. – Tessék.
– Jó napot kívánok, – hallott egy ismeretlen hangot a vonal túlsó végéről. – Tóth százados vagyok a Kispesti rendőrkapitányságról.
– Miben segíthetek? – kérdezte Péter, és elgondolkozott, hogy a késelés után kétszer is kihallgatták, mi lehet az, amit elfelejtettek megkérdezni.
– Ismerős önnek a Fazekas Sándorné név? – tette föl első kérdését a rendőr.
– Így most, nem ugrik be, ismernem kellene? – kérdezett vissza Péter.
– Lánykori nevén Kovács Jolán, – próbálta más irányból a százados.
– Igen, már tudom, – válaszolt Péter. – a nagynéném, de az asszonynevét már nem használja.
– Ön, ugye Fazekas Péter? – tette fel a következő kérdést az egyre idegesebb Péternek.
– Igen, de miért hívott, mondja már! – mondta Péter a kelleténél kicsit hangosabban. –Kinga csodálkozó szemeket meresztett rá. és csak a száját mozgatva kérdezet. – Ki az?
Péter válaszolni nem tudott, mert a fülében ismét megszólalt a rendőr.
– Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel, – halkult le észrevehetően a hangja mielőtt kimondta. – Fazekasné, született Kovács Jolán, tegnap éjjel meghalt.
– Hogyan, hol, mitől? – törtek ki sorba a megválaszolásra váró kérdések.
– A kispesti Kossuth téren találtak rá reggel a járókelők egy padon fekve. – próbált megfelelő tájékoztatást nyújtani Tóth százados. – A halál okát ott nem tudtuk megállapítani, a boncolás eredményét, még nem kaptam meg. Jelenleg hol tartózkodik? Ide tudna jönni, azonosítani? azért, önt hívtam, mert ezt az egy telefonszámot találtam nála.
– Én adtam meg neki, – nyugtázta Péter, hogy nem neheztel a hívásért. – kérdésére válaszolva a debreceni pályaudvaron vagyok, éppen Pestre indultam Jolánért.
– Ha Kőbánya-Kispesten szál le, akkor ott fogom várni. – közölte a rendőr, ellentmondást nem tűrően. Így tudjuk a legrövidebb idő alatt lerendezni az azonosítást.
– Legalább azt mondja meg, hogy mi történt? Megölték? – fakadt ki a kérdés Péterből.
– Nem. – válaszolta rendőr határozottan. – Az idegenkezűséget azonnal kizártuk. Várom az állomáson, viszont hallásra. – búcsúzott a százados, és bontotta a vonalat.
Péternek hatalmas könnyek folytak az arcán mire ő is bontotta a vonalat. Átölelte Kingát, és utat engedett határtalan bánatának. Kinga érezte, hogy az a legjobb, ha most nem faggatja, csak öleli, és próbálja megvigasztalni. Percek teltek így el mire Péter meg tudott szólalni. – Meghalt.
– Ki halt meg? – kérdezte, alig hallhatóan.
– Jolán. – mondta ki a nevet elcsukló hangon.
– Mikor. – kérdezte, hogy beszéltesse Pétert, bízva benne, hogy így hamarabb feldolgozza a váratlan hírt.
– Éjjel, – válaszolta Péter, valamivel nyugodtabb hangon. – járókelők találtak rá egy padon, ma reggel.
– Mit mondott még a rendőr?
– Azt, hogy azonosítanom kell, – válaszolta Péter, és ismét rázkódni kezdett a válla. – Kőbánya-Kispesten fog várni, elvisz hozzá.
Közben a szerelvény, amire vártak begördült eléjük. Kinga felállt, és nyújtotta kezét Péternek, nem azért, hogy segítsen, inkább azért, hogy érezze nincs egyedül. A szerelvény még félig sem volt, így könnyen találtak üres kabint. Alig helyezték el kevéske csomagjukat, és ültek le egymással szemben, már is felhangzott a kalauz sípja, jelezve az indulást. Enyhe rántással megindult a szerelvény Pest felé, Péter pedig elkezdett egyre közelebb kerülni, a nagyon nem várt, de elkerülhetetlen, kegyetlen valósághoz. Legszívesebben visszafordult volna, de rájött, ezt már meg nem történté nem teheti. Eszébe jutott a szép szoba. Milyen szeretettel, odaadással rendezték be Kingával. Jolán nem is láthatta. Nem is tudta, hogy neki csinálják, azt sem tudta, hogy indul érte, hogy megszabadítsa, a sanyarú élettől, amit férje halála óta kénytelen volt élni.
– Miben halt meg? – kérdezte Kinga, bízva benne, hogy beszélgetéssel ki tudja zökkenteni a láthatóan sötét gondolataiból.
– Nem tudom, – válaszolta Péter, még félig gondolataiba mélyedve. – azt nem mondta a százados, csak annyit mondott, hogy a gyilkosságot kizárták.
– Beteg volt? – folytatta a kérdezősködést Kinga.
– Nem mondta, hogy beteg lenne. – nézett Péter Kingára, már kitisztult tekintettel. – Mégis, ha végig gondolom az ismeretségünket az elejétől fogva, az a kép áll össze, hogy nem volt egészséges.
– Mire gondolsz?
– Amikor először találkozunk, már akkor feltűnt, milyen sovány, – kezdte összeszedni a gondolatait Péter. – kicsit előre hajolva, elég nehézkesen járt. Amikor rákérdezetem, elhessegette a kérdést, és csak annyit mondott, hogy öreg és fáradt. Nem tudott sokáig állni sem.
– Fájdalmai lehettek? – kérdezett közbe Kinga.
– Amikor a kórházban meglátogatott, már nem tudta titkolni. Kezét a hasára szorította, és nagyon sápadt volt. Rá is kérdeztem azonnal, de megint elbagatellizálta a dolgot. Azt felelte, hogy fáj a hasa, de biztos csak elrontotta valamivel. Akkor nem tűnt fel, de most, hogy visszagondolok, nem is a hasát szorította, hanem, valahol a vakbele, és a veséje között.
– Lehet, hogy daganata volt, és elhanyagolta? – kérdésnek hangzott, de inkább megállapításnak szánta Kinga.
– Lehet, de nem hiszem, hogy elhanyagolta. – vette védelmébe Jolánt, mintha még szüksége lett volna rá. – Talán nem tudott róla. A hajléktalanok nem járnak szűrővizsgálatokra. – gondolkodott el röviden. – Az is lehet, hogy tudott a daganatról, mert amikor a gyomorrontásra hivatkozott, javasoltam neki, hogy megkérem Seres professzort, hogy vizsgálja meg. Nagyon határozottan visszautasította.
Kinga megfogta kezét, és csak annyit mondott még. – Nagyon sajnálom.
– Én is, – nézett hálás szemekkel Kingára. – és köszönöm, hogy te is így érzel, pedig alig ismerted. Azt is köszönöm, hogy most itt vagy velem.
Sokáig ültek egymással szemben szó nélkül, csak fogták egymás kezét, gondolataikba mélyedve.
A kerekek ütemes kattogása hirtelen egyenetlen kattogássá változott, kizökkentve őket gondolataikból. Péter az ablak felé fordította fejét.
– Már Vecsésnél vagyunk, – állapította meg az ismert látványból. – hamarosan leszállunk. Gyorsan ideértünk. Gyorsabban, mint szerettem volna. – tette még hozzá.
Kinga felállt, és elkezdett készülni a leszállásra. A csomagjaikat maga köré gyűjtötte. Úgy gondolta Péternek nem hagy semmit, ő csak hozza magát, most neki elég nagy teher az is.
Időnként csikorgó hangot hallatva lassulni kezdett a szerelvény. Ritkult a zakatolás is. A szerelvény már csak lépésben gurult be a pályaudvarra. Sokan várták az érkezőket.
– Hogy hívják a rendőrt, aki telefonált? – kérdezte Kinga.
– Tóth századosnak mutatkozott be. – válaszolta Péter gépiesen, és továbbra is Kinga kezét fogva, követte a tömegen keresztül, néha egy-egy szembejövőnek nekiütközve.
– Ottó? – kérdezte Kinga, válaszra nem várva. – Őt ismerem, amikor Kispesten voltam egy hetet, akkor találkoztunk. Állandóan cukkolják a neve miatt, pedig, nagyon rendes kolléga. Már közeledtek a sínek fölött húzódó gyalogos felüljáró lépcsőjéhez, amikor Kinga előre kiabált. – Ottó. – egyre gyorsabban vonszolva maga után Pétert igyekezett a rendőr felé.
– Kinga. – nézett csodálkozva Tóth százados. – Nem téged vártalak, habár azt szívesebben tettem volna.
– Tudom, – mondta Kinga. – ő itt Fazekas Péter, szerintem őt várod.
– Már gondolkoztam, hogy előveszem a papírt, amire kinyomtattam a nevét, hogy fel tudjam mutatni a tömegben, nehogy elkerüljük egymást. – mondta hálásan Kingára mosolyogva. – Honnan tudtad, hogy őt várom? – kérdezte meg mellékesen – Mondtam én, hogy te átkozott jó zsaru leszel. Hallottam, ám az 1922-es gyilkosság zsákmányolt kincseinek megtalálásáról. Zseniális volt.
– Csak azért sikerült, mert volt egy nagyon jó segítségem. – mondta Kinga minden álszerénység nélkül.
– Ki segített? – faggatta a százados.
– Most mutattam be neked, – mondta Kinga büszkén Péterre mutatva. – Ő a barátom. Együtt szálltunk fel a vonatra, amikor telefonáltál, onnan tudom, hogy őt várod.
– Már mindent értek, de induljunk a kocsihoz, essünk túl minél előbb a kellemetlen részen.
– Tudsz már valamit, halál beálltának körülményeiről? – tért át hivatalosabb hangnemre Kinga.
– Igen. – kezdte a választ a százados. – Rákos volt, és nagyon előrehaladott stádiumban. Vastagbélrákkal kezdődhetett, amit nem kezeltetett, pedig akkor még meg lehetett volna menteni.
Péter szó nélkül hallgatta a beszélgetést, nem akart beleszólni, mert az is elég volt, amit így megtudott.
– Áttétekkel voltak tele, a vékonybelei, az egyik veséje, a mája és a tüdeje. – magyarázta tovább Ottó. – Egy-két kisebb gócot, már az agyában is találtak. Valószínűleg, először a mája állt le, utána a veséje, aztán összeomlott az egész keringése. Ha akkor mentőt hív valaki, akkor is csak tíz százalék alatt lett volna az esélye a túlélésre, de az is csak esetleg egy hónappal hosszabbította volna meg az életét, amit kórházban nagy szenvedések között töltött volna.
– Neki, jobb ez így. – szólt közbe mos először Péter.
– Egyetértünk. – mondta a százados. Közben oda értek a nyomozó autójához. Kinga és Péter a hátsó ülésre ültek. Alig csukták be az ajtót már indultak is.
– Hol boncolták, – kérdezte Kinga kicsit előrehajolva.
– Az István Kórház patológiájára megyünk. – válaszolta, és beletaposott a gázba, mintha már nem érnének rá lassan menni.
2 hozzászólás
Kedves János!
Ez drámai! Bár sejttetted, mégis megdöbbentett ez a fordulat.
De ugye Péterrel és Kingával nem tervezel szomorú dolgokat?!
Üdv:
Ylen
Kedves Ylen
Én ezt már a közepén tudtam, hogy meg fog történni, mégis megrázott a fejezet írása.
Kérdésedre válaszolva, továbbiakban, már csak az öröm könnyeit szeretném az olvasóból kicsikarni. remélem sikerül.
További jó olvasást.
üdv: FJ.