7. fejezet.
– Péter, ne csináld ezt többször, ha velem vagy. – fordította maga felé, és mélyen a szemébe nézett Kinga.
– Mit ne csináljak? – kérdezte Péter értetlenül. – Nem csináltam semmit.
– Utána fordultál, annak a fickónak, mintha fixíroznád, és közben csöpögött a nyálad. – már kiabált vele Kinga. – Ez nekem nagyon ciki.
– Milyen fickó? – nézett csodálkozva Péter. – Én nem néztem semmilyen fickót.
– Dehogy nem, most fordul be a sarkon, a posta felé.
– Én az embert nem láttam, az öltönyét néztem. Te nem láttad milyen jó öltöny volt rajta?
– Nem, nem láttam. Engem nem érdekelnek a férfiöltönyök.
– Bevallom neked, engem igen.
– Akkor is kellemetlen, ha utána fordulsz minden öltönyös embernek a jelenlétemben.
– Gyerekkorom óta imádom az öltönyöket. Észre sem veszem, amikor megnézem valakin.
– Még te mondod rám, hogy mániákus rendőr vagyok. Szerinted ez nem mánia?
– Nem nevezném mániának, mert akkor azt kezeltetni kellene pszichológussal.
– Szerinted, ha már ilyen régóta tart, és másra sem tudsz gondolni, akkor nem kellene?
– Tudok másra is gondolni, és nem nézek meg minden öltönyöst.
Kinga elgondolkozott a hallottakon, és megpróbált mind kettőjük számára megfelelő megoldást találni.
– Van egy ötletem. – fogta meg Péter kezét. – Megígéred, hogy nem forgolódsz az öltönyök után, és nem csak azért, mert nekem kellemetlen, hanem azért, mert mások esetleg melegnek néznek.
– Mit kapok cserébe? – mosolygott Kingára.
– Számítónak tűnsz, nem gondolod? Azt kapod cserébe, hogy hazafelé, akár minden nap bejöhetsz hozzánk, és az interneten olyan öltönyöket nézegethetsz, amilyet akarsz.
– Megegyeztünk. – fordult utána egy lánynak, akin nadrágkosztüm volt.
– Rendben. – fordította maga felé Péter arcát Kinga. – Megengedem, hogy olyan öltönyöket az utcán is nézegethetsz, amik egy nőn vannak.
– Milyen öltöny? – kérdezte széles mosollyal Péter. – Én csak a lányt láttam.
Kinga egy hirtelen mozdulattal rápaskolt Péter fenekére, megfogta a kezét, és húzni kezdte az iskola felé.
– Igyekezzünk, már ott kellene lennünk.
A tízórai szünetben a szokott beszélgetés után, ismét elcserélték az ennivalójukat, és csendben falatoztak. Az ablakon kinézve, Péter szólalt meg először.
– Elkezdtél a múltkor valamit mesélni.
– A furcsa dologra gondolsz, ami a szomszédban történik? – kérdezte Kinga.
– Igen, a szomszédban, két utcával odébb.
– Nem kettő, csak egy. – bökte oldalba Pétert. – Minden nap figyelem, hogy mit csinálnak. Rendszeresen jön oda egy furgon. Eleinte nagy dobozokat pakoltak le róla, aztán nagy mennyiségű virágföldet, most meg már kisebb dobozokat hordanak be a házba. Egyik éjjel oda osontam a kirakott kukájukhoz, és átvizsgáltam a szemetüket.
– Jó ég. – nézett ijedten Péter. – Mi van, ha észrevesznek. – kérdezte, de azért kíváncsi is volt a folytatásra. – Mit találtál?
– Csak összetépett dobozok voltak kidobva, de sikerült néhánynak a feliratát összeraknom. Nem találod ki, milyen dobozok voltak.
– Nem is próbálom. Mesélj már, mindjárt vége a szünetnek.
Ahogy ezt kimondta, meg is szólalt a csengő.
– Suli után, ha velem jössz, megmutatom a házat. – mondta Kinga, már bent a teremben.
Péter nem akart semmi olyat csinálni, amit később nehéz lenne megmagyarázni, de a kíváncsiság Kingával vitte. Együtt szálltak le a buszról, már nem először. Járt már a házukban, de csak akkor, amikor szülei is otthon voltak. Ilyen kis faluban a szomszédok mindenre figyelnek, nem maradt volna titokban, ha olyankor, van ott amikor, más nincs otthon. Most nem is a házukhoz mentek, hanem egyenesen a gyanúsnak nevezett házhoz.
– Mi olyan furcsa ezen? – kérdezte Péter, mikor Kinga az utcasarokról a házra mutatott.
– Most semmi, – válaszolta, – de látnád este.
Lassú léptekkel közeledtek a házhoz, amikor kinyílt az ajtaja, és egy izmos kigyúrt ember lépett ki rajta.
– Ne csinálj semmi gyanúsat. – karolt bele Péterbe, és határozott léptekkel húzta tovább a házhoz tartozó kertkapu előtt.
– Azt, hogy kell csinálni? – kérdezte Péter.
– Úgy, hogy nem nézed meg a házat és az embert feltűnő kíváncsisággal. – húzta tovább Pétert.
Hamarosan elhagyták a megfigyelt házat, és már meg, mert állni Kinga. Szembe fordult Péterrel, és kérdőn nézett a szemébe.
– Na, mit szólsz?
– Mihez? – kérdezte Péter. – Mit kéne szólnom, ahhoz, hogy elsétáltunk, egy ismeretlen ház előtt.
– Neked nem volt gyanús az ember?
– Soha nem láttam, és azért, mert ilyen izmos, még nem gyanús.
– Nekem akkor is furcsa. Ismertem az idős asszonyt, aki itt lakott. Nyolc hónappal ezelőtt halt meg, és akkor láttam a fiát is, aki Pesten lakik. Nem is hasonlít erre az emberre.
– Biztos eladta a házat.
– Hát ez az. Ha eladnak egy házat, akkor legalább lomtalanítanak, elszállítják a bútorokat, de itt ilyesmi nem történt. Arról tudnék.
– Talán bútorozva adta el. – próbálkozott a magyarázattal Péter.
– Legalább a padlásokat ki szokták pakolni. Én legalább is ezt tenném, mert az ilyen régi padlásokon, akár elfelejtett értékek is lehetnek. Itt nem csináltak semmit.
– Mi van, ha csak kiadta. – erősködött Péter.
– Ilyen kigyúrt fazonnak?
– Miért ők nem bérelhetnek házat?
– Nem ezt mondtam, de nekem akkor is gyanús. Láttad, hogy van öltözve? Egyáltalán nem illik ide falura.
– Ezt, hogy állapítottad meg.
– Úgy látom, neked ehhez nincs szemed. Szerinted, mitől ilyen izmos? – tette fel a szerinte kézenfekvő kérdést, ami Péternek eszébe sem jutott.
– Biztos kondizni járt.
– Itt a környéken, biztos, hogy nem, mert nincs konditerem. Felvilágosítalak, ha meg engeded.
– Ne kímélj. – mondta, enyhe gúnnyal a hangjában Péter.
– A börtönben szoktak ilyen komoly izmokat növeszteni az emberek. Ahogy gyanítom, egy hónappal ezelőtt szabadult.
– Ezt miből tudod.
– Egyszerű megfigyelés. – lendült belel a magyarázatba Kinga. – Az izmai, még feszesek, pedig, amióta figyelem, nem járhatott kondizni, mert mindig itthon van, akár mikor erre járok. Szerintem, még vásárolni sem jár el, hanem a furgonnal hozzák neki az ételt. Gyanús az is, hogy a kerti locsoló tömlőt levezették a pincébe.
– Miért? – kapcsolódott, be most már egyre kíváncsibban Péter.
– Miért? Ezt kérdezem én is. – gondolkodott el Kinga is. Szerintem, valamit termelnek a pincében, amit locsolni kell.
– Lehet, hogy lefüleltél egy virágkertészt? – mosolygott Péter.
– A virágkertészek, üvegházat építenek, – válaszolt Kinga, és nem rejtette véka alá, hogy neheztel Péter kötözködése miatt. – és amit még nem meséltem, a kidobott, összetépett dobozok között, találtam olyanokat, amibe reflektorok voltak csomagolva.
– Na és? – kérdezte Péter. – Valamivel világítani kell a pincében.
– Tényleg ilyen hülye vagy, – kérdezte Kinga mérgesen. – vagy csak megjátszod.
– Most mi bajod, valami rosszat mondtam?
– Ha nem tudnád, itt minden kellék egyben van a vadkender termesztéséhez.
– Akkor ezt jelenteni kell a rendőrségnek. – szögezte le Péter, és már egyáltalán nem viccesen.
– Már én is gondoltam rá, de félek, hogy kinevetnek, ezért meg akarok róla bizonyosodni, hogy igazam van.
– Majd a rendőrség megbizonyosodik, neked csak jelentened kell.
– Többet akarok tudni, mielőtt elmegyek a rendőrségre, nem szeretném, ha leráznának.
– Legutóbb, mikor bevittek,… – emlékszel? – utalt Péter az öngyilkosjelölt megmentésére. – Te mondtad, hogy leszúrtak, mert nem vártad meg őket.
– Jó, igazad van. – válaszolt Kinga, elgondolkodva. – Jól át kell gondolnom, hogy miket kell elmondanom, hogy higgyenek nekem.
– Ahogy engem meggyőztél, őket is meg fogod.
Másnap, tanítás után, a buszmegállóban, Péter észrevette, amint Kinga feszülten figyel egy tőlük olyan távolságban álló csoportot, hogy a beszélgetésük már nem hallatszott hozzájuk.
– Mit nézel rajtuk? – bökte meg Kinga oldalát, hogy végre rá figyeljen.
– Nem látod, mi történik? – kérdezte egyre izgatottabban. – Azok a fiúk egy iskolába járnak velünk, csak már végzősök.
– Tudom, de van közöttük egy, akit nem ismerek.
– Én ismerem. – szögezte le határozottan Kinga.
– Honnan?
– Ott láttam a háznál, amit tegnap megmutattam. – válaszolta Kinga, és már húzta Péter, el a buszmegállóból. – Velem jössz?
– Veled. – mondta Péter, mivel mást úgy sem tehetett, olyan erővel cibálta Kinga. – De hova megyünk?
– Az önkormányzathoz. Ott van a körzeti megbízott irodája. Most jött el az ideje, hogy megtegyük a feljelentést.
– Csak a magad nevében beszélj, én nem akarok belekeveredni semmibe.
– Szükségem van rád. – nézett Péter szemébe, olyan tekintettel, aminek senki nem tudott volna ellenállni. – Kettőnknek talán jobban hisznek.
– Menjünk. – adta be a derekát Péter, mert azt hitte, így majd felhagy Kinga a megfigyeléssel. – Mikor láttad a háznál, azt az idegen fiút?
– Fel van írva pontosan, de majd a rendőrnek elmondom. Most siessünk. Kétszer is járt ott, és rövid idő után kis csomaggal távozott.
A körzeti megbízotti iroda, váró termében, ketten várakoztak, láthatóan külön-külön, ez határozottan idegesítette Kingát, aki fel-alá járkált a várakozók előtt.
– Nyugodj már meg. – fogta meg, Kinga karját Péter. – Már itt vagyunk, majd egyszer sorra kerülünk.
– Addig meglóg. – Válaszolta Kinga, és kitépte magát Péter szorításából. – Nem várok tovább.
Azzal a lendülettel ott termett az iroda ajtóban, és bekopogott.
– Pillanat. – hallatszott ki a rendőr mérges hangja.
Kinga türelme itt teljesen elfogyott. Határozott mozdulattal feltépte az ajtót, és magával rántva Pétert belépett a pici irodába. Leült az ott lévő íróasztal előtt álló egyik székre, a másikra, egy rántással elintézte, hogy Péter is helyet foglaljon.
– Kisasszony. – nézett bosszúsan, kávés csészéje mögül az ügyeletes tiszt.
Így hívják a beosztása miatt, pedig, csak tiszthelyettes volt.
– Őrmester. – szólította rangján Kinga. – Maga itt kávézgat, az utcán, meg bűnöznek az emberek? – támadt rá Kinga olyan hévvel, hogy a rendőr szóhoz sem jutott.
– Kisasszony. – szólította meg másodszor ilyen régimódian. – 24 órája vagyok szolgálatban, és nem tudom mikor ér ide a váltás, mert megfigyelésen vannak, de ez nem tartozik magára.
– A postai buszmegállóban, drogterjesztés alapos gyanúja merült fel. – hadarta Kinga az általa jól ismert rendőr szleng használatával a tényállást.
Láthatóan a rendőr ettől a bejelentéstől sem lett kapkodó idegbeteg, csak elővett agy űrlapot, és maga előtt eligazította az asztalon.
– Neve? – tette fel az első „keresztkérdést”.
– Őrmester, – emelte fel amúgy sem halk hangját Kinga. – ha most ezzel a nyomtatvánnyal szarakodunk, akkor meglép a drogdíler.
– Sajnálom, Kisasszony, – válaszolta a rendőr, még mindig teljes nyugalommal – amíg ezt ki nem töltöttük, nem tehetek semmit.
Kitöltötték. Eltartott, legalább fél óráig, de közben Kinga, már kicsit higgadtabban, elmesélte az egész történetet a házzal, a kartondobozokkal, és a ki-be járó emberekkel kapcsolatban. A megbízott akkurátusan mindent lejegyzett, láthatóan nem törődve vele, hogy a drogárus közben lelép.
– Már nem fogjuk megtalálni a terjesztőt, – mondta lehangoltan Kinga. – már valahol messze jár.
– Nézze kisasszony, – tolta Kinga elé a felvett jegyzőkönyvet. – ha ezt a dílert elkapjuk, helyébe áll más, akit még nem látott, és megy tovább minden. Hagyja folyni az eseményeket a meg szokott mederben, akkor felderítjük az egész hálózatot.
Kinga aláírta a feljelentést, majd kicsit csalódottan, Pétert maga után húzva, visszasétáltak a megállóba. A megfigyelt társaság már nem volt sehol.
2 hozzászólás
Kedves János!
Izgalmas, érdekes, ahogy írod a történeted.
Szívesen olvastam.
Szeretettel:
Ildikó
Kedves Ildikó
Köszönöm, hogy még mindig olvasod. Remélem a további részek is tetszeni fognak.
Üdv: FJ.