1. fejezet
Jánkmajtis, a Nyírségben. Egyutcás falu. Az ide érkezőnek nem szabad megkérdezni, hogy melyik a Fő utca. Innen minden messze van, orvos is csak hetente egy napot. A talaj olyan, mint a száraz iszap, vagy porzik, vagy térdig ér a sár. Ez a sár olyan sár ami, nem is sár, hanem vízzel elkevert föld. Képes a talaj fél méter mélyen felázni, és pépes anyag keletkezik belőle, ami csak gumicsizmában járható. A felázott alatti rész mégis kemény, csak akkor mélyül a pépes réteg, ha sokat tapossák. Olyan nehezen keveredik a föld a vízzel, mintha kormot próbálnánk nedvesíteni. A faluban valamikor vályogházak voltak, egy két kivétellel. Ez a helyzet 1970-ben változott meg, mert a tiszai árvíz elmosta szinte az összes házat, kivéve a beton alapra épült tégla házakat. A falu képe ekkor gyökeresen átalakult, mert országos összefogás eredményeként, típustervek alapján újjáépült a falu. Önként jelentkezett kőművesek építették a házakat, és középiskolából toborzott fiatalok, lányok, fiúk vegyesen alkották a segédmunkás brigádokat. Egy nap alatt kiásták, természetesen gépekkel, a ház alapját, és bezsaluzták a lábazatot. Második napon kiöntötték betonnal. Harmadik nap leszedték a zsalut, és még aznap felállították a következő udvarban. Negyedik nap estére már fel volt tűzve a glejtnifa a fal tetejére. Egy hét elteltével, már fent volt a tető, és elkezdődtek a belső munkálatok. Sietni kellett, mert a falu népe a megmaradt pajtákban, ólakban töltötte az éjszakákat, még szerencse, hogy nem volt túl hideg. A tragédiától függetlenül az épülő házak körül, csak nagyon boldog tulajdonosokkal lehetett találkozni. Naponta többször körbehordták a boros, vagy a házi pálinkás, (finom nyírségi) demizsont. Senkit nem érdekelt, hogy a diákok nem voltak a pálinkázáshoz szokva. Azt mondták, a kemény munkához kell az energia. Az utca két oldalán egyforma homlokzatok, egyforma ablakok, és az udvari oldalon egyforma teraszok. Ebből az egyformaságból csak a templom emelkedett ki, meg azok a házak, amelyeket érintetlenül hagyott az árvíz.
Ezen a környéken nagyon meggondolják az emberek, hogy mikor vesznek öltönyt. Nem így volt ezzel Péter. Nem érdekelték a körülmények, ő csak arra vágyott, hogy öltönyben legyen. Egyelőre saját ruhatára nem rendelkezett az áhított ruhadarabbal, ezért kénytelen volt Apja ruháját igénybe venni.
– Péter, mikor unod már meg, hogy apád öltönyét szinte minden nap felveszed? – kérdezte édesanyja mikor ismét a tükör előtt találta fiát talpig öltönyben. Megszokhatta volna már, hiszen hét éves kora óta ezt csinálja. Ez a legkedvesebb játéka. Ha öltönyben van, úgy érzi más ember. Pár évvel ezelőtt még a zakó ujjából nem látszott ki a keze, a nadrág pedig a térdéig harmonikában állt. Mosolyogva nézett egyre növekvő fiára, de azért tovább korholta, mint majdnem minden nap. – Ez az egy öltönye van, ne tedd tönkre. – kérte – nem mintha olyan sűrűn felvenné, itt az isten háta mögött nincs rá alkalom. – eddig csak temetésre, vagy esküvőre vette fel. Mivel kicsi a falu, kevés már a fiatal, ezért esküvő nagyon régen nem volt. Temetés sajnos sűrűbben előfordul.
– Nem teszem tönkre, – mosolygott édesanyjára – tudod, hogy vigyázok rá.
– Majd egyszer neked is lesz öltönyöd – simította meg a haját, közben a tükrön keresztül csodálta, hogy mennyire megnyúlt. Hosszára már teljesen jó volt, bőségre viszont, kétszer bele fért volna.
– Mikor?
– Mit mikor? – tért vissza a gondolataiból.
– Mikor lesz saját öltönyöm? – kérdezte Péter, és már előre nagyot dobbant a szíve.
– Amikor érettségizel akkorra biztos, hogy vennünk kell egyet.
– Az még nagyon sokára lesz. – mondta kicsit elszomorodva, – de akkor nagyon szép öltönyt szeretnék. Olyat, amilyet csak híres emberek vagy miniszterek hordanak.
– Előre ilyet nem ígérhetek, – válaszolta nagyon őszintén fiának – sajnos nem állunk úgy anyagilag, tudod, itt a környéken nincs sok munkalehetőség.
– Majd én megveszem magamnak. – húzta ki magát Péter.
– Örülnék neki, de honnan lesz rá pénzed?
– Dolgozni fogok, és spórolok. – mondta, és látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolja.
– Ahhoz viszont jól kell tanulnod, mert különben nem lesz jó munkád.
– Eddig is jól tanultam, és ha valamit elhatározok, azt meg is csinálom.
Ebben nem vitatkozhatott vele édesanyja. Csodálta is kitartásáért, pedig soha nem kellett kényszeríteni a tanulásra, és nem kellett figyelmeztetni az ígéretei betartására.
– Szeptemberben már nyolcadikos leszel, – nézett komoly tekintettel fiára – ebben az évben dől el, hogy milyen iskolába vesznek majd fel.
– Tudom Anya. – nyugtatta Péter – Utána gimnáziumba akarok menni!
– Akarni sok mindent lehet, de elég jó lesz a bizonyítványod ehhez?
– Eddig is minden évben jó volt. Tavaly is csak egy négyest kaptam, azt is csak testnevelésből. – büszkélkedett Péter.
– Ez igaz, – nyugtázta édesanyja – pedig az a négyes is csak azon múlt, hogy nem szaladgáltál a szabadban eleget a barátaiddal. Emlékszel, hányszor hívtak focizni? Neked mindig volt valami kifogásod.
– Nem szeretek focizni – nézett durcásan Péter – jobban szeretek olvasni. Azt is lehet a levegőn.
– Az is nagyon fontos, de attól nem fejlődnek az izmaid.
– Ha jól tanulok, nem az izmaimmal kell a pénzt keresnem.
– Attól félek, hogy elrepül ez az év, felvesznek valamelyik gimnáziumba, és itt hagysz minket. – gördült le egy könnycsepp az arcán.
– Ne sírj anyu. Nem megyek én sehova. Ha nem vesznek fel a gimnáziumba, akkor Fehérgyarmatra megyek, ott van szakközépiskola. Oda bejárhatok kerékpárral. Akkor minden este itthon lehetek.
– Kisfiam, az több min 15 kilométer. Sok az biciklivel.
– Miért lenne sok, csak edzés kérdése. Legalább kicsit sportosabb leszek. Úgy is azt mondtad rám fér egy kis izom.
– De ha felvesznek a gimnáziumba, az legközelebb Nyíregyházán van. Onnan nem járhatsz haza minden nap.
– Az igaz. Onnan, hétvégékre tudok csak eljönni. Nincs olyan messze, vonattal csak egy óra.
– Nagyon fogsz hiányozni. – ölelte meg édesanyja.
5 hozzászólás
Kedves János!
Ahogy elkezdtem olvasni a történetedet, mindjárt a legelején, valami megmagyarázhatatlan, titokzatos boldogság járt át, ami könnyet szalasztott a szemebe. Olyan volt, mintha a régen elfeledett szülőföldemre tévedtem volna meg.
Tovább olvasva, anya és fia kapcsolata, eszembe juttatta az enyémet a fiaméval.
Hihetetlen, hogy egy nagynak látszó, de elérhető cél, mennyire meg tud mozgatni egy gyereket,de egy felnőttet is. Csak saját legyen.
S milyen jó, hogy támogatást kap hozzá, ez a fiú, az édesanyjától.
Azt látom, hogy valami, egy magocska,kitudja, honnan ered, egyszer csak, gyökeret ver a szívünkbe, és semmi sem tudja azt onnan kigyomlálni. Legfeljebb betemetni.
Az én gyermekkori célom, túl nagynak, és elérhetetlennek tűnt, s nem támogatást, hanem leértékelést kapott. Mégis, 50 év múlva, az élet hordaléka alól előbukkant. Ezért vagyok most itt, ezért írok most neked.
Köszönöm ezt az írást!
Szeretettel: Ildikó
Kedves Ildikó
Köszönöm, hogy elkezdted az elejétől. Remélem a folytatás is tetszeni fog.
A környezetet szeretem úgy kiválasztani, hogy nekem ismerős legyen, különben nem tudom leírni, valamint, segítse a történet kibontását.
Majd a későbbiek folyamán meg fogod érteni, hogy miért tettem ilyen messzire Pesttől.
További jó olvasást.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Mint látom, ez egy regény kezdete, ami nagyon jól indul. Olyan életszaga van, s én azt szeretem, nem a kitalált történeteket, ami mindig előttünk van, csak le kell érte hajolni. Érdekesnek indul, tetszik nekem az anya- és fia jó kapcsolata. A szorgalmas fiú megérdemli, hogy továbbtanulhasson, úgy – remélhetőleg – az életben majd jobban eligazodik. Jól írsz, szép és tiszta magyarsággal.
Várom a folytatását!
Élvezettel és szeretettel olvastam: Kata
Benéztem az Adatlapodba, s látom, hogy már az egész történet föl van téve, de érdekes, hogy olyan kevesen olvasták. Jó, ha sorban fölteszed, s ha látják, talán többen is olvassák.
Kata
Kedves Kata
Örülök, hogy ismét ellátogattál hozzám. Remélem folytatod a történet olvasását.
Amúgy a történet kitalált, a helyszín nem.
Az olvasók száma, szerintem összefügg azzal, hogy én milyen intenzitással látogatom, más alkotók oldalát. Bevallom, erre nem sok időm van, ezért általában olyan műveket olvasok el alkotótársaktól, amelyek nem túl hosszúak. Szerintem, mások is így vannak ezzel.
Én azért az olvasók számával meg vagyok elégedve, inkább az értékelést, és a kritikát tartom kevésnek, mert az segítene a fejlődésben.
Remélem olvasod majd a többi fejezeteket is. Jó szórakozást kívánok hozzá.
Üdv: FJ.