Egyszer volt, hol nem volt, mezőn innen, tanyán túl, volt valahol egy aprócska falu, Pernyekörnye. A falu határában folydogált a Pernyemissza nevű patakocska, a patak fölött pedig csinos kis híd ívelt át. A hidat két éve újították fel közpénzen, mert a régi már igencsak kopadozott-rogyadozott, az ifjú hölgyek örökké a szívükhöz kaptak, amikor Vas Lajos, a falu legerősebb ifja alatt hajladozott, nyikorgott, recsegett, ropogott és nyekergett. A hídfelújítással az ezermester Szak Ivánt bízták meg. Iván nagyon büszke volt a megtisztelő feladatra, hetekig szöszmötölt a munkával, minden tartógerendát kicserélt, dupla erősítést tett minden oldalra, addig csiszolta a fát, amíg olyan sima nem lett, mint a baba popsija, szóval beleadott apait-anyait. Meg is lett az eredménye, mint már mondtam, igen csinos volt a híd.
Persze a híd története egyáltalán nem tartozik ide, minket most csak az érdekel, hogy volt híd. Csinos, persze, csinos híd, de most annyi a lényeg, hogy volt. Nos, a hídhoz vezetett egy gyalogösvény, és történetünk időpontjában, szerda délelőtt tíz óra tájban ezen a gyalogösvényen egy ifjú közeledett, kabátját hetykén a vállára csapva. Az a fajta áprilisi napsugár sütött rá, ami ravaszul lecirógatja az emberről a kabátot, aztán csak vigyorog magában, amikor jól megfázik. Ez az ifjú elég stramm legénynek tűnt, de sose lehet tudni.
Mindenesetre jelenleg jó egészségnek örvendett az ifjú, és vidáman lépkedett a híd felé. Kérdezheted persze, hogy miféle naplopó fiú lehet az ilyen, aki erős is, egészséges is, és áprilisi szerda délelőttökön csak úgy sétálgat, ahelyett, hogy dolgozna? Igazad van, tényleg elég furcsa dolog, de érnek majd még nagyobb meglepetések is az életben. Különben is, ha ez a fiú éppen dolgozna, hogyan szerepelhetne a történetben? Meg fogod látni, milyen fontos, hogy most sétálgat. Figyeld csak meg, hogy a legtöbb mesében sétálgatnak az ifjak, mert az egész nap kapáló ifjúról nehéz lenne izgalmas sztorikat előadni.
Szóval az ifjú hetykén sétált a híd felé, talán még fütyült is. De csak halkan, mert volt benne jóérzés. Odaért a hídhoz, folytatta volna tovább az útját, de nem tudta. A hidat ugyanis elfoglalta az ördög. Az Ördög??? – sikíthatsz most égnek álló hajjal. Nem, ne félj, ez nem az igazi volt, akitől tényleg kileli az embert a hideg, hanem csak egy amolyan kis népmesei, patás-szőrös-vasvillás, nem túl éleselméjű, szokásos bénázó ördög, aki valahogy mindig összekerül egy szegénylegénnyel, aki aztán jól megleckézteti. De sose tanulja meg a leckét. Most is itt sír a hetyke járású ifjú előtt.
Sír?! Bizony, sír! Ez az ördög sírt, zokogott, olyan keservesen, hogy már a híd is megsajnálta. Még az ifjúnak is megreszketett a szíve, de gyorsan erőt vett magán. Mégsem alacsonyodhat odáig, hogy megsajnálja az ördögöt! Ehelyett inkább bátran odalépett, és megszólította:
– Elnézést, nem vinnéd odébb a cuccaidat? – Mivel az ördög, végtelen bánatában csak úgy leszórta maga mellé a vasvilláját, a farkát meg végignyújtotta az egész hídon.
– Na tessék! Már ez is! – és csak még jobban óbégatott.
Az ifjú értetlenül meredt rá, nem tudta, mi rosszat mondhatott.
– Csak azt kértem, hogy húzódj odébb. Szeretnék átmenni. Nem akartalak megzavarni a sírásban. Tőlem zokoghatsz itt napestig.
– Hát ez az! Nincs remény, többé nincs remény!
– Oké, – mondta az ifjú, mert érdekelni kezdte a dolog. Arrébb tolta a vasvillát, és az ördög mellé támaszkodott a korlátra. – Mesélj! Mi a baj?
– Ez. Pont ez a baj – hüppögött az ördög. – Mikor hallottál utoljára olyat, hogy valaki így beszéljen egy ördöggel? Neked félni kéne és rettegni, a fogaidnak összekoccanni, és akkor én rádkiáltanék, te pedig bármit megtennél, csak hagyjalak békén. Ez a világ rendje.
– Ugyan, öreg, nem gondolhatod komolyan! Most már mindenki sokkal felvilágosultabb, mint hogy tőled féljen. Hogy őszinte legyek, idáig nem is gondoltam, hogy létezel. Azt hittem, csak azért találtak ki, hogy ijesztegessék a gyerekeket, ha nem akarják megenni a vacsorát.
– Látod már, miért vagyok úgy elkenődve? Tudod te, milyen iszonyú úgy élni, hogy senki se vesz komolyan? Régen, ha végigmentem egy falun, hanyatt-homlok menekült mindenki a házakba, és még a spaletták résein is csak remegve pislogtak ki. Jobb napokon néhányan szívrohamot kaptak. A bátrabbak eladták nekem a lelküket, vagy más ostoba üzletet kötöttek velem. De most? Hiába sétafikálok a fő utcán, lengetem a farkamat, vakargatom a vasvillával a fülem tövét… Rám se hederít senki. A múltkor is az egyetlen ember, aki megbámult, egy négyéves kisfiú volt, de arra is rászólt az anyja: „ne nézd a bácsit, kicsim, nem illik. Tudod, ő így fejezi ki magát.” Hát élet ez így? Az üzleteimnek is lőttek. Pár napja odamentem egy párocskához, mondtam nekik a szokásos szöveget, hogy van egy kiváló ajánlatom számukra. Azt hiszed, ráharaptak? A lány vihogni kezdett valami rémes fejhangon, a fiú meg közölte velem, hogy egy ilyen szakadt tatának egy vasat se ad, menjek máshová kéregetni. Nekem végem! – és zokogott tovább, csak potyogtak a könnyei a patakba.
– Értem a problémádat, öregem – ingatta a fejét a hetyke fiatalember. – Hmm… azt hiszem, lenne néhány ötletem, hogyan lehetnél megint híres.
– Tényleg? – csillant fel mohó fénnyel az ördög szeme. – Mondjad!
A fiatalember felkacagott.
– Azt hiszed, csak úgy ingyen, szívjóságból segítek neked? Te tényleg nem vagy formában!
– Jól van hát, mit kérsz tőlem? – vont vállat az ördög. Számtalan üzletet kötött már az elmúlt évszázadok alatt, és általában ő járt jól. Kivéve persze, amikor a már említett szegénylegényekkel akadt össze.
– Minden eddigi és ezután megszerzett vagyonod nyolcvan százalékát.
– Micsoda??? Ez pofátlanság! Azt hiszed, csak úgy idesétálsz, és kiszeded belőlem, amiért keservesen megdolgoztam? Ne is álmodj róla, barátocskám!
– Nekem mindegy – igazította meg közönyösen a kabátját az ifjú. – Nem én vagyok bajban. Akkor én megyek is.
– Várj! Legyen húsz százalék.
– Madárnak nézel?
– Harminc!
– Hetven!
– Negyven!
– Hatvan!
– Negyvenöt és egy terülj-terülj abrosz, választható tájegység konyhaművészetével.
– Ötven és az abrosz.
– Hát jó, legyen – sóhajtott az ördög. Hol vannak már a régi jó palimadarak? – És mi az ötleted?
– Egyszerű imázsváltás.
– Mi? – ez a kifejezés új volt az ördögnek. Talán túl sokat settenkedett az alvilágban.
– Mindegy, nem a szó a lényeg, hanem az, hogy alkalmazkodj a változó igényekhez. Régen mindenki tudta, ki vagy, és mindenki rettegett tőled. Elég volt pár gazságot elkövetned, és a jó öreg szájhagyomány bebiztosította a helyedet. Nemzedékeken át mesélték a rémtörténeteidet, és mivel nem volt igazi riválisod, sztár maradtál, akár tettél valamit, akár nem. Azonban változnak az idők. Most már túl sok rémes alak és izgalmas sztori van ahhoz, hogy évtizedekig téged mesélgessenek.
– Persze, de ezen te se tudsz változtatni. Azt meg nem vállalhatom, hogy mindennap rémkedek valahol. Teljesen kikészülnék. Nem olyan könnyű ám gonoszkodni! És azért nincs olyan sok trükköm.
– Látom már, hogy egy fantáziátlan, harmadosztályú ördöggel hozott össze a sorsom – forgatta a szemét az ifjú. – Hát szerinted ki akar mindennap dolgozni? Az a közönséges embereknek való. Majd én menedzsellek.
Az ördög határtalan tisztelettel nézett az ifjúra. Hogy ez mennyi szót tud!
– A lényeg, hogy először kidolgozzuk a karakteredet. A leghatásosabb az lenne, ha földönkívülinek mutatnálak be, akinek a létezését a kormány mindenáron el akarja titkolni. A kormány titkolózása nagyon fontos. Talán a legfontosabb. A terepet majd előkészítem a kocsmában meg néhány pletykalapnál.
– És mi lesz az én szerepem?
– Időnként jelenj meg valahol, csinálj, amit akarsz, de csak pár percig maradj. Tudsz látványos eltűnést produkálni?
– Hát, tudok szikrákat szórni meg a vasvillámmal füstfelhőt tudok durrantani. És közben eltűnök.
– Jó, ez jó lesz. Látványos, mégis kellően visszafogott. Időnként pedig meg kell jelenned a tévében, de majd mindig nagyon titokzatos körülmények között tudnak téged lekapni. Ezen még dolgozok, addig adj valamit, ahogy elérhetlek. Van e-mail címed?
Az ördög borzasztóan szégyellte, de bevallotta, hogy sajnos nincs neki. Azt már nem is merte mondani, hogy fogalma sincs, mi fán terem az e-mail cím…
– De tudok adni egy szálat a farkamon a bojtból! – mondta reménykedve, hátha sikerül kiköszörülni az e-mail cím miatti csorbát. – Ha háromszor ráfújsz, megjelenek.
– Hm, hát akkor az is jó lesz. Azért nem ártana egy kicsit kikupálódnod, a technikailag fejlett földönkívüliek mindig érdekesebbek.
– Majd igyekszem – bólintott alázatosan az ördög.
– Jól van, azt hiszem, elsőre ennyi. Jut eszembe: hol a részem?
Az ördög megadóan csettintett egyet. Az ifjú előtt megjelent egy halom arany és egy elnyűtt abrosz. Az ifjú felhúzta a szemöldökét.
– És hol a többi? Ugye, nem gondoltad komolyan, hogy beveszem?
– Jó, jó! – mérgelődött az ördög. Ez a fiú túl fifikás. – És ha azt mondom, mégse kell a segítséged? Majd elterjesztem én a híremet.
– Chh! Próbáld csak meg, öregem! Odasétálsz az emberekhez, és azt mondod: én vagyok a földönkívüli? Azt hiszed, hinni fog neked bárki is? Egy rozzant, szőrös tatának?
– Majd szikrákat hányok.
– Jó, akkor egy rozzant, szőrös, vén bűvésznek fognak tartani. Gyenge trükkökkel. Ha egy csepp eszed lenne, tudnád, hogy a háttérmunka a lényeg. Amit én végzek el. De ha nem kell, hát nem kell.
– Jól van, jól van! Megkapod a részedet! – borzasztó dühös volt, ahogy odacsettintette a maradék aranyat is. Ezt kell megérni öreg napjaira! Hogy egy pimasz siheder nélkül már gonoszkodni se tudjon!
Az ifjú vidáman bólintott, az abroszt eltette, meg még vagy kétmaréknyi aranyat, a többit pedig elhordatta a bankba az ördöggel. Kezet fogtak, bár az ördög ízületei csikorogtak mérgében, de az egyezséget megkötötték. Azóta is az ifjú menedzseli az ördögöt.
6 hozzászólás
Kedves Inesita!
Remekül szórakoztam a felnőtt meséden. A szegénylegény, mint az ördög arculat tervezője! Hát ez nagyon szellemes 🙂 !
Már csak azt kellene kideríteni, hogy milyen arculattal kapjuk mostanság az ördögöt.
Földönkívüliként nem nagyon pezseg, talán közben egy új arculatot találtak ki neki.
Kitől is kapunk ma szívbajt? Adóellenőr, politikus, celeb? / No akkor azért nem viszi el őket az ördög… :D/
Judit
Kedves Judit!
Jót mulattam a hozzászólásodon, köszönöm!
Ági
Kedves Ági!
Megint egy nagyon jó mesét olvastam tőled.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Köszönöm!
Ági
Mit is mondjak, humorod a régi, de ez meglepett. A cím után mást vártam. Valahogy nem tudtam hová tenni a népmesei szereplőket a modern korban. Az a rész viszont tetszett, hogy nem ismerték fel világunkban az ördögöt, az anyuka azt mondta "ő így fejezi ki magát" és ezzel el volt intézve a dolog.
Nadin
Kedves Nadin!
Örülök, hogy megbirkóztál a meglepetéssel és a félnépmesei mix-szel… 🙂 Köszönöm az idődet!
Ági