Az öreg farkas

Karácsony második estéjén, mikor az emberek látogatóba mennek távolban élő szeretteikhez a hold baljós fénnyel sugárzott az erdő felett. Piroska csöppet sem félt. Sokszor bejárta már a kitaposott ösvényt, amely a nagymama házához vezetett. Az apró neszek és zajok nem riasztották. Karján kosarat lóbált, szülei és a maga ajándékaival megpakolva, szemében vidám szikrák pattogtak.
Hosszú volt az út a rengetegben, mégsem érzett fáradtságot. Felderítette a tudat, hogy sok-sok földi jót vihet nagyanyjának, akit nagyon szeret. Karácsony másnapján mindig nála aludt, ez már hagyománnyá vált az évek során. A kedves öreg hölgy tejjel és finom süteménnyel kínálta a kemence melegénél, majd dalokat énekelt vele a szépen feldíszített fenyőfa alatt, mielőtt megmutatta volna, mit hozott az ő Jézuskája. Végül lefektette és elmondott unokájának egy utolsó mesét, amitől az boldog álomba szenderült.
A sötétben termetes árny suhant Piroska utána, de a gondolataiba merült gyermek mit sem vett észre ebből. Csakis a rá váró pompás estére tudott gondolni.
Ekkor torzonborz alak vált ki a fák hátteréből, és a kislány rádöbbent, hogy egyenesen egy girhes, öreg, megkopott bundájú farkas gyűlölettől parázsló szemébe bámul!
Piroska szíve szerint felsikoltott volna, mert rettenetes dolgokat hallott erről a csúf vadállatról, de torkában rekedt a hang a félelemtől.
Egyre kevesebb farkast lehetett látni, mert az emberek addig üldözték a falkákat, míg el nem pusztították őket. Csupán elvétve maradt néhány állat, amely magányosan kóborolt, időnként elmarva néhány birkát vagy egyéb jószágot, mikor az éhség miatt rávitte. Emberre egyikük sem támadt, de a kislány egyedül, felnőtt kísérő nélkül nem reménykedhetett abban, hogy megmenekül.
Piroska dermedten figyelte a kivénhedt állatot, az pedig felborzolódott szőrrel acsarogni kezdett; fogai villogtak, mint a késpengék. A fenevad hátsó lába megfeszült, látszott, hogy ugrani készül. A kislány tudta, futnia kéne, elmenekülni minél messzebb, de nem tudott mozdulni. Gondolatai reményveszetten szálltak nagyanyja házikója felé, aztán a következő pillanatban az ordas ellódult a talajtól.
Ekkor Piroska morgást hallott a háta mögül, és miközben rémülten megfordult, hitetlenkedve nézett a fák közül előbukkanó medvére!
A farkas súlyos teste elszáguldott mellette a levegőben, aztán a másik vadállatnak vágódott. A kislány sohasem hallott még olyat, hogy bármilyen ordas egy nála sokkal nagyobb és erősebb medvére támadt volna, hogy megvédjen egy embert.
Nem maradt ideje ezen töprengeni, mert látni való volt, hogy különös megmentője hamarosan rajta veszít. Miközben a medve acsarogva a talajhoz szorította ellenfelét, a farkas tekintete egy pillanatra összekapcsolódott Piroskáéval. A kortól bölcs szemek, mintha sürgetést sugalltak volna, és néma noszogatásukból a kislány megértette, hogy az öreg ordas már nem sokáig tudja feltartóztatni támadóját.
Piroska lélekszakadva rohanni kezdett. Az erő visszatért végtagjaiba, mintha egy láthatatlan kéz ragadta volna karon, hogy maga után húzza a lába alatt kanyargó ösvényen. Egyszer sem mert hátra nézni, míg végül csapzottan, holtfáradtan megérkezett nagyanyja faházának áhított menedékébe.
A töpörödött öreganyó aggódva ölelte magához egész testében remegő kis unokáját, miközben figyelmesen hallgatta Piroska időnként hüppögő elbeszélését. Végül sikerült megnyugtatnia a kislányt, aztán megetette, megmutatta neki az ajándékokat, majd puha dunnák közé fektette.
Piroska látta az ablakon keresztül, hogy rákezdett a hóesés, nagyanyja pedig kedves, lágy hangon elkezdte az elalvás előtti mesét.
– Valamikor hajszálra ugyanolyan kislány voltam, mint te – mondta kedvesen. – Ugyanolyan mosoly ült a számon, amilyen a tiéden, a szemem ugyanúgy ragyogott, mint neked, de még a piros kis kabátkám is hasonlított a tiédhez, amikor az erdőt jártam, mert már az én nagyanyám is itt lakott.
Piroska érdeklődve hallgatta a történetet, bár a szeme majd’ leragadt közben.
– Épp annyi idős lehettem, mint te most, és a kalendárium is éppen karácsony másnapját írta, amikor farkassal találkoztam az erdőben – folytatta a nagyanyja. – Csapdába esett, fiatal állat volt, fájdalmasan nyüszített a lábába akaszkodó fémpofák harapásában. A legtöbb ember ügyet sem vetett volna szenvedésére, én azonban megsajnáltam. Nem tudom, honnét vettem a bátorságot, de odamentem hozzá és addig küszködtem, amíg ki nem szabadítottam. Megtettem, noha józan eszem azt súgta, hagyjam a sorsára, mert megeshet, hogy hálából darabokra tép. Ő azonban nem bántott. Tudd meg lányom, a farkasok nagyon okos lények! Éreztem, tudja, hogy az életével tartozik nekem. Sokáig nézett, talán azért, hogy jól megjegyezzen, az után elnyelte a sűrűség, és soha többé nem láttam.
Piroska ámultan nézett nagyanyjára.
– Azt akarod mondani…
– Igen – vágott közbe az öregasszony. – A farkasok ritkán sokáig élnek, főleg, de ez állat úgy látszik, megmaradt mostanáig. Minden vonásomat jól megjegyezte, s lám, öregkorára sem felejtette el! Te pedig hajszálra úgy festesz, mint én akkoriban, s ő nem feledte az adósságát.
– Ó – sóhajtotta a kislány –, milyen kár, hogy az a medve legyőzte szegény, öreg farkast!
Nagyanyja elmosolyodott, és kimutatott az ablakon.
– Karácsony van – mondta szelíden. – Ilyenkor történnek csodák!
Piroska követte a szemével a mozdulatot, és viharvert, girhes alakot pillantott meg a fenyves szélén a kavargó hóesésben. Az öreg farkas tekintete sokat tudóan villogott a sötétben, a kislány pedig öntudatlanul odaintett neki. A vén ordas tekintete búcsúzóul összekapcsolódott az övével, aztán az állat büszkén felvetette fejét, és elnyelte a rengeteg.
– Boldog Karácsonyt! – kiáltotta utána Piroska.
– Boldog Karácsonyt! – kívánta nagyanyó is a hosszú emlékezetű állatnak.
Aztán mindketten nyugovóra tértek, és Piroska elégedett álomba merült, mert úgy érezte, még sohasem kapott ilyen gyönyörű karácsonyi ajándékot.