A falu szélén közvetlenül a keresztút mellett a mező határán állt egy öreg házikó. Abban lakott egy öreg néni. Napjai a maga egyhangúságában teltek. Néha napján csak egy-egy ember zörgette rá az ablakot, ajtót. Más társa, mint az erdő-mező állatai, meg Kócos, a házőrző komondor és Cirmos, a kandúrmacska, meg Hápi a kacsa és egy-két csirke, kakas, nem is nagyon voltak. A postás is csak nagy néha csengetett be hozzá. Főleg nyugdíjkifizetéskor. Marasztalta volna szíves szóval, kávéval, de az csak biccentett és máris ment, mert sok volt a dolga. A gyerekei meg a több száz kilométerre lévő városban laktak és nem mindig tudtak hazajönni. Egyik reggel, nem nyugdíjkifizetéskor – a postás csengetett be hozzá.
– Mi a fene jöhetett? – morfondírozott az öregasszony magában, miközben sietve kapta magára a nagy kendőt, mert már hideg kora őszi szelek nyaldosták odakint a fák kopaszodó ágait.
– Levele jött, Varga néni. – mondta a postás – Itt írja alá! Ajánlott levél! – Ezzel adta is a tollát aláírásra. Majd a levél átvétele után kerekezett máris tovább. Az öregasszony izgatottan tépte fel a borítékot. ,,Vajon mi lhet benne – tette a pápaszemét a konyhában az orrára – Jé, a gyerekeim értesítenek, hogy ma este, a korai vonattal érkeznek! – örvendezett az öregasszony – Mit is süssek nekik … kedvenc ételeik megfőzése nem gond, hiszen minden majdnem készen van, csak a sütés … Hirtelen agyába villant a nagy ötlet! Mindannyiuk kedvence a diós tekercs! Azt süt! A boltban drága a dió és a piacon sem olcsó ,,mulatság". Tehát marad az udvari öreg diófa. A néni kitipegett a diófához. Felnézett a fár. Jó magasan voltak a gyönyörű, hatalmas diók. Fogott egy hosszú lécet, azzal kezdte, vagyis hogy csak kezdte volna leverni a termést. De a léc sehogyan sem akart engedelmeskedni az öreg kezeknek. Meg aztán a néni látása sem volt már tökéletes. Hiába, a nyolcvan év, az csak nyolcvan év! – gondolta. Egyszer csak megszólalt odafenn egy fekete ,,tollruhás" hatalmas varjú.
– Káááár, hogy nem tudod leverni azt a sok szép diót! – károgta – Kááár, hogy nem tudom, miért kell neked az a szép dió? – kotnyeleskedett tovább, miközben letelepedett egy diókkal tele ágra.
– Tudod, varjú – felelt neki Varga néni – a férjem kórházban van, a gyerekeim meg ma estefelé jönnek engem és az apjukat meglátogatni és gondoltam, kedveskedek nekik egy kis diós tekerccsel. A dió a boltban nagyon drága és a piacon sem olcsó ,,mulatság", a nyugdíj sem kevés! A szomszédban meg nincsenek ma otthon, ezért magam próbáltam meg leverni a diókat, de a léc már nem engedelmeskedik nekem, az ebadta! A bejglit meg mindannyian szeretjük, kiváltképpen a diósat. Hát hadd legyen meg az örömük mindannyiuknak!
– Kááááár, hogy nekem nem szóltál, kááááár, hogy nem hívtál! – károgta a varjú – Én szívesen segítek neked!
Ezzel addig-addig táncolt az ágak között, rázva- húzva-nyúzva az ágakat, lökdösve a kövérre ,,hízott" érett diókat, amíg azok mindannyian a néni lába elé esve le nem potyogtak a fáról. A varjúkoma biccentett egyet a szárnyával, mintha köszönne, aztán – huss! – egy hirtelen mozdulattal elrepült. Az öregasszony még csak meg sem tudta köszönni neki a segítségét. Telt-múlt az idő, a nagy sütés-főzés elkészült, sőt, már a bejgli is kisült a tepsiben, a család az öregember kivételével, aki mint mondottam kórházban feküdt – együtt volt, amikor a varjú úrnak éppen arra volt ismét dolga, gondolja, egy kicsit leszáll, megnézi mi újság az öreg néninél? Hátha kell még valamit segíteni. Az öregasszony is észrevette az ablakpárkányon kucorgó varjút. Gyorsan egy kis darált diót vett a kötényébe, majd szétszórta az ajtó előtt az udvaron és szíves szóval csalogatni kezdte a varjút.
– Kedves szomszédasszony! Kááááár, hogy nem tudom, hogy miért kapom azt a finomságot – szerénykedett a varjú.
– Hát azért, kedves varjú – felelte kedves hangon a néni neki, mert délután Te segítettél nekem! Nélküled bizony egyetlen darab diót sem tudtam volna a fáról leverni és most nem lenne finom diós tekercs az Asztalunkon! Gondoltam és a családom is úgy gondolta, amikor elmeséltek nekik a Te segítségedet, együttesen úgy döntöttünk, amikor Tégedet megláttunk az ablakban, hogy megjutalmazunk.Mi mással jutalmaz hatnánk meg Tégedet, mint dióbéllel, hiszen mindannyian tudjuk, hogy azt Te nagyon szereted.
A varjú vígan eszegette a dióbelet. Láthatóan jól esett neki.
Ne felejtsd el, kedves varjú úr, hogy tett helyébe csakis jót várj, – mondta neki a néni – és ha máskor is erre jársz akár egyedül, akár a társaiddal, el ne kerüld a házunkat! Mindig akad itt a ,,fogatokra való" jó kis finomság, ennivaló!
Varjú úr, miután alaposan belakmározott, biccentett egy amolyan köszönésfélét a néni felé, majd felszállt az ablakpárkányra. Benézett az emberekkel telt szobába. Mintha köszönetet mondana a finom dióbélért, majd kiterjesztve nagy fekete szárnyai a légbe emelkedett és elrepült a saját úti célja felé. Talán még most is emlegetheti azt a finom dióbelet és elmesélhette azt, amit a néni neki mondott, a társainak is, mert mostanában feltűnően sok varjú sürgölődik-forgolódik a Varga néni háza táján!