Egészen különleges a viszonyom az öregekhez. Nem azt mondom, hogy nem idegesít időnként egy-egy túlkapásuk, de alapjában véve tisztelem az évek alatt rájuk rakódott, felhalmozott bölcsességüket.
Mindegyikben van ebből a bölcsességből egy hatalmas adag. Nem szabad azt gondolnod, hogy egy egyszerű nagyanyó, aki világ életében a tűzhely mellett állt és nevelte a gyerekeket, nem birtokolja a tudást. Sokszor többet, mint az a tanárnő, aki nem ment férjhez, hogy teljes életét áldozhassa a hivatásának, mások gyerekeit nevelhesse a sajátjai helyett.
Sokkal inkább szeretek az egyszerű öregekkel beszélgetni, mint azokkal, akik tudatában vannak saját bölcsességüknek. Hihetetlen sorsok bontakoznak ki egy-egy ilyen beszélgetéskor. Velünk élő történelem. Vannak mókás helyzetek is, komikus pillanatok, amik bearanyozzák ezt a kicsit mélabús életet.
Gyermekkorom nagy öregje Hosszú bácsi, aki nevével ellentétben elég aprócska ember volt. A felettünk lévő utcában lakott, kertjeink voltak határosak. Ameddig vissza tudok emlékezni, Hosszú bácsi mindig nagyon öreg volt, nem emlékszem a fiatal arcára, csak a mély barázdákra az arcán, ütött-kopott ruhájára, vastag vattakabátjára. Valahogy úgy tűnt, hogy azt a kabátot hordta télen, nyáron. Biztos nem így volt, de a vattakabát hozzá tartozott a Hosszú bácsiról alkotott képhez.
Valaha volt Hosszú néni is, de az ő lénye nem maradt benn olyan erősen a szívemben, mint a bácsié. Most visszagondolva olyan, mintha Hosszú bácsi mindig egyedül élt volna.
Karácsonykor Anyám egy kosárba csomagolta a bácsinak szánt káposztát és kocsonyát, majd bebugyolált bennünket jó melegen és útnak bocsájtott a hegynek fel, Hosszú bácsi házához. Soha nem tudta biztosan, hogy jövünk, mégis mindig készenlétben várt bennünket 3 alma és 3 szem kőkemény szaloncukor. A gerendára felakasztva már feldíszítve ott lógott az aprócska karácsonyfa, a vaskályha ontotta a finom, illatos meleget. Igen, illatosat, mert Hosszú bácsi fenyőtobozt gyűjtött és azzal gyújtott be karácsonykor. A káposztát azonnal fel is rakta az aprócska kályhára, hogy melegedjen, nekünk öntött egy pohárka málnaszörpöt, majd mindhárman megkaptuk a saját almánkat és cukorkánkat. Bár az alma többnyire kukacos volt, a szaloncukor kőkemény, mégis boldogan szorítottuk magunkhoz és mutattuk otthon a szüleinknek.
Egy aprócska gond mindig adódott ezzel a kirándulással, mégpedig az, hogy minden alkalommal elszalasztottuk miatta a találkozást a Jézuskával. Miközben mi a bácsit látogattuk meg, addig a Jézuska nálunk járt és otthagyta az ajándékát anyánknak a kisszobában. Nem is értem, miért nem várta meg, hogy hazaérjünk, és hogy lehet az, hogy még a kutyák sem ugattak akkor este?
Gyermekként belém ivódott az öregek tisztelete és szeretete. Mindig volt a környezetemben idős ember, rokon, szomszéd, valamennyi hihetetlen mennyiségű szeretettel vett bennünket körül, így nem volt nehéz megtanulni, hogyan lehet ezt a sok jót viszonozni. Hálásak voltak minden apró mosolyért. A meséik ma is a fülemben vannak, ma is érzem a dunna melegét, dédanyám hangját, ahogy énekli a 'rossz a Jézus kiscsizmája'-t.
Valahogy sohasem tudtam elszakadni tőlük.
Szeretem őket, az öregeket.
6 hozzászólás
Szia!
Az öregek hozzátartoznak életünkhöz, és ne feledjük, egyszer mi is azok leszünk, és ahogy mi viselkedünk velük, azt kapjuk vissza az akkori fiataloktól.
Szeretettel: Rozália
Én is így érzem Rozália! Köszönöm ittjártad! 🙂
De szep !
Nem tudom ismered-e azt a korusmuvet, hogy " Oly arvak ok, az oregek …"
Manapsag bizony arvak, mert kimaradnak az eletunkbol, a media azt sugallja, csak annak van joga elni, aki fiatal, ranctalan. Ez olyan sajnalatos.
Az enyémből, ha akarnám sem maradnának ki. 🙂
De ez épp ettől szép.
Köszönöm, hogy rámnéztél Virág!
Én is szeretem az öregeket. Dolgoztam, dolgozom velük, és mindig ott voltak a közelemben. Nagyon sokat kaptam, és tanultam tőlük… igaz, adok is nekik, amit adhatok.
Köszönöm Gunoda, hogy olvastál. Szép hivatás idősekkel dolgozni. Megértem, 10 éve ezt teszem. 🙂