Hatodik fejezet
A vekker azon a reggelen, illetve hajnalban nagyon furcsa dallamot játszott, de ez sem változatott azon a tényen, hogy Ian nem akart felkelni. Nem, ez így nem igaz, a „nem akart” talán egy kicsit gyenge kifejezés arra az undorodó, utálkozó és nagyon dühös érzésre, ami ilyenkor szállja meg Iant, és úgy körülbelül az összes embert, akinek hamarabb kellet felkelnie, mint másoknak.
Iant azonnal felkeltette a vekker hangja, ami, ahogy már jeleztük, ezen a reggelen igen furcsa volt, de ez nem tűnt fel neki azonnal, így hát reflexszerűen leütötte az órát. Ilyenkor általában a szerkezet elhallgat, ő pedig átfordul a másik oldalára, hogy még tíz percig úgy maradjon. De ezúttal nem jött a megváltó csend, és Ian nagy nehezen rájött, hogy ez a dallam a Birodalmi Induló, ami határozottan nem a vekker hangja volt. Hanem valami másé… agya viszonylag gyorsan kiadta a választ: a telefon. Valahol az éjjeliszekrényen tartotta a mobilját, rengeteg limlommal együtt, és meg is találta csukott szemmel, igaz, közben levert vagy fél tucat kacatot, ami szintén arra sorakozott.
Felvette a mobilt, és egyáltalán nem lepte meg, hogy Henry hallózott bele.
– ’Reggelt, Hank! Mit akarsz? –Ian úgy érezte, hogy a hangja sokkal de sokkal rosszabb, mint máskor szokott lenni.
– Hello, Ian. Remélem, nem zavarok. Amúgy még nincs reggel. Hajnali negyed egy van.
Ian azonnal felült az ágyban, és úgy nézett maga elé, mint akinek azt mondták, hogy tíz perc múlva itt lesz az elnök és a pápa, addig legyen szíves kicsípni magát. Ránézett az ablakra, ami kicsi volt, de legalább tiszta, és az ég határozottan sötét volt, már amennyire meg tudta állapítani. Úgy gondolta, előveszi azt a kedvét, ami még csak jópofa sem próbál lenni, csak simán bunkó. Aztán meg azt gondolta, hogy inkább mégis vicces-bunkó lesz.
– Ó, nem, nem zavarsz, csak alszogatok itt, tudom, fura elfoglaltság, hogy éjszaka alszom, de ez van, én már csak ilyen különc vagyok. Az meg igazából nem is…
– Nos, mint tudod, – vágott a szavába Henry –McDirt engem bízott meg azzal, hogy összehozzam a csapatot. És úgy döntöttem, hogy mindenkit csak reggel értesítek arról, hogy kell-e jönnie, vagy nem. És örömmel jelentem be, hogy te benne vagy a csapatban.
– Hurrá. –Ian hangjában semmi, de semmi lelkesedés nem volt felfedezhető. –Viszont az előbb mintha azt mondtad volna, hogy még nincs reggel. Akkor most hogy van ez?
– A többieknek majd reggel szólok, de tudni akartam, hogy szerinted kik legyenek benne a dologban? Érdekel, hogy kikre gondoltam? Akkor elmondom: elsőnek Johnson jutott az eszembe, őt semmiképp nem hagyhatjuk itthon. Aztán ott van Barry, és Rose, plusz te meg én. Azt hiszem, ennyi elég. Ja, és az egyik… batárom, aki egyel lejjebb dolgozik az Alhivatalban.
Ian először bólintott, annak ellenére, hogy Henry ezt nem láthatta, aztán eszébe jutott, amit Bruce mondott, és úgy döntött, nem áll ellent.
– Szükségünk van Archie-re és Beckyre is. –jelentette ki.
– Igen? –Henry minden bizonnyal mosolygott a vonal másik végén, és Ian sejtette is, hogy miért. –Archie-t még mondjuk megértem, tud hideg fejjel gondolkodni, ha kell, de Becky… a szőrös szív meglágyult…
– Hahaha, poénkodj csak, de ennek így kell lennie. –azzal lecsapta a telefont, és visszafeküdt.
Már nem jött álom a szemére, amin egy kicsit csodálkozott is, hisz általában nem az az érzelgős-izgulós típus, de a „túra” sem ígérkezett átlagosnak. Aztán valahogy mégis elaludt, bár korántsem volt nyugodt éjszakája.
Ian tudta, hogy a reggel borzalmas lett, de nem gondolta volna, hogy ennyire. Olyan volt az egész, mintha az álmosságon kívül az ágy megnövekedett gravitációjával is meg kellene küzdenie. Félálomban kislattyogott a fürdőszobába, egy kicsit mérlegelte, hogy van-e reális esély arra, hogy képes lesz megborotválkozni, és végül az jött ki, hogy nincs, ne is próbálja meg, mert annak nem lesz jó a vége. De talán még az eleje sem. Ezért inkább csak a szokások rituálékat végezte el, és máris indulni kellett.
Gondosan elzárta a gázt, becsukta az ablakokat, majd az ajtót is, kulcsra, de aztán észrevette, hogy elfelejtett kimenni, ezért kinyitotta az ajtót, kiment, majd újra becsukta. Már majdnem lelépett a járdára, amikor eszébe jutott, hogy bennhagyta a lakásban a pénztárcáját és a mobilját. Igazából nem tudta, hogy mi szüksége lehet a tárcára a sivatag kellős közepén, ahol valószínűleg térerő sincs, de azért bosszankodva és szitkozódva visszacsörtetett. A mobil hamar meglett, de a pénztárca sehol sem volt. Mikor kellően sokáig kutatott, és már az egész lakást feltúrta, sikerült felfedeznie, hogy a tárca végig a zsebében lapult. Szitkozódott egy sort, és újra kulcsra csukta a zárat, de ezúttal gondosan ügyelt rá, hogy az ajtó hidegebb oldalán legyen.
Taxival akart menni, és úgy is cselekedett. A taxis egyáltalán nem volt rokonszenves neki, sőt, bizonyára senkinek sem volt szimpatikus, talán borravalót sem kapott soha senkitől. A fuvar öt dollár hatvan volt, de Ian épp a fenti logika miatt nem kért vissza hat dollárból, és nagyon gavallérnak érezte magát.
Ezúttal nem esett az eső, de az égiek nem változtatott a „ramaty időt a ramaty embereknek” filozófián, ezt pedig ezúttal jeges széllel tették nyomatékossá. Ian összehúzta a kabátját, ahogy megközelítette az Alhivatal épületét, a taxis ugyanis az utca másik oldalán rakta ki őt. Ezért nem szerette a taxisokat. Na jó, nem ezért nem szerette őket, és igazából ő sem tudta, hogy miért nem. Biztos a társadalmi sztereotípiák miatt, amiket még kisgyermek… Itt megakadta az egyébként roppant érdekesnek igérkező gondolatmenet, mert Ian (ahogy ezen a reggelen eddig is) nagyon-nagyon figyelmetlen volt, és nekigyalogolt az Alhivatal bal oldali, immár két napja nem működő fotocellás ajtajának. Igen kellemetlen volt, és nagyon örült, hogy a korai időpont miatt senki sem láthatta a mutatványt. Azért gyorsan körülsandított, de nem látott senkit. Vagy mégis… a szeme sarkából észrevett egy alakot az Alhivatal épületében, aki az egyik márványoszlopnak dőlve derült rajta, és aki feltűnően…
De nem volt ott senki. Ian a másik ajtón, amelyik működött, szerencsésen bejutott az épületbe. Biccentett a portásnak, akinek erre a mellére bukott a feje, és úgy aludt tovább. Még csak háromnegyed hét volt. Kelletlenül a kávéautomatához ballagott, és vett magának egy cappucinót, ami még mindig jobb volt, mint a kávé, csak teljesen hatástalan. Leült az egyik székre, ami ki tudja, hogy került oda, és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy nyugodtan aludhasson, legalábbis hogy jelezze, milyen álmos.
De senkit nem érdekelt.