Kilencedik fejezet
Egy város. De nem ez a baj. Hanem hogy egy rohadt kihalt város. Hogy mi értelme egy kihalt városnak? Semmi. Legalábbis így gondolta Golua’kiet, és feltételezte, hogy a normális orkok 92,58 %-a is így vélekedett volna, ha megkérdezi, és nem csak azért, mert különben kivégeztette volna őket, hanem mert ez volt az épeszű igazság. Bár, emlékeztette magát, itt emberekről van szó, nem pedig a logikus, pedáns és legfőképpen remek szakács orkokról, ami merőben megváltoztatta a helyzetet. Az emberek igen ritkán cselekedtek logikusan, nem voltak pedánsak, és mindent megettek, amit meg lehetett. Gyakran sütés nélkül.
Persze Golua’kiet nem feltételezte, hogy a kihalt falu szánt szándékkal alapból kihalt falunak, sőt, Kihalt Falunak épült, sokkal valószínűnek tűnt, hogy valami ismeretlen ok miatt kihalt a falu. Golua’kiet nagyon remélte, hogy ork bajtársai értek el ily kiváló eredményt itt délen, bár nem sikerült felfedeznie semmilyen jelet, amivel alátámaszthatta volna a reményeit. Ha viszont nem orkok voltak, töprengett tovább, akkor ez megint az emberek butaságát bizonyítja. Biztos valami egymás közti leszámolás során tűnt el a… mindenki. Persze, olykor-olykor az orkok is háborúztak egymással, de az egészen más volt. Hogy miért, azt Golua’kiet már nem tudta volna megmondani, a lényeg, hogy más volt, és kész. Tény. Kár is tovább beszélni róla.
Lassan sétált a főutcaféle helyen, legalábbis annak gondolta, a házak közt ugyanis valami kemény, szürke anyagból kirakott útféle futott, itt-ott elágazva. Maguk az épületek Golua’kiet szemének meglehetősen furcsák voltak, pedig ilyen téren már volt némi tapasztalata. Büszkén gondolt vissza rá, hogy mennyi emberi tanyát, falvat, sőt, várost pusztított már el, és ezen rombolások (vagy destrukciók, gondolta magában, és büszke volt, hogy meg tudta jegyezni ezt a fura szót, amit egyszer a sámántól hallott) során volt alkalma megfigyelni az emberek építészeti stílusait, amelyek meglehetősen monotonok és csúnyák voltak, de ezek az épületek nem hasonlítottak egyikre sem. Talán túl délre keveredett, és itt már egészen máshogy építkeznek.
Persze attól még nem volt szép, hogy nem hasonlított a korábbiakra, épp ellenkezőleg. Rondább volt. Lehet, hogy csak a perzselő hőség tette, de Golua’kiet egy szempillantás alatt meggyűlölte ezt a stílust is, ahogy az összes többit, kivéve az orkokét, mert az tényleg szép volt. Nagy nehezen sikerült legyőznie undorát, és az egyik épület árnyékéba húzódott. Nem volt éhes, nem volt szomjas, nem volt fáradt, csak ez a dögmeleg, ugye. Aztán mégis úgy döntött, hogy szunyókál egy kicsit.
Álmában visszakerült az ő drága hazájába, a wiyonnmp’einemtyw-i várba, ahol valami nagy ünnepség volt éppen folyamatban. Golua’kiet nem igazán értette a dolgot, valami győzelmi dínom-dánom szerűség lehetett, de az igazság szerint nem is érdekelte. Sőt, meg sem fordult a fejében, hogy neki valamin is csodálkoznia kellene, ez volt a szép az álmokban. Ő maga az asztal egy kitüntetett pontján foglalt helyet, és nagyon élvezte, ahogy a birodalom legjobb szakácsai megállás nélkül hordják be a legfinomabb finomságokat. Először azt se tudta, hol kezdje, aztán mégis kiválasztott egy nagyon ízletes, ropogós és aranybarnára sült pulykát. Persze, ha tudta volna, hogy álmodik, rögtön felébred, de így, hogy fogalma sem volt a dologról, valahogy elfelejtett életbe lépni a „mindig a legrosszabbkor érnek véget az álmok” mechanizmus, Golua’kiet pedig teljes beleéléssel elfogyasztotta a pulykát.
Finom is volt, ropogós is volt, meg minden, valami mégsem stimmelt. Valami, ami nagyon zavarta az orkot. Talán a zsivaj? Érezte, hogy jó felé tapogatózik, mégsem ez volt a megoldás. Valami hang a tömegben. És akkor felismerte: egyfajta dübörgést észlelt, ami egyre hangosabb és hangosabb lett. Először rá akart szólni az udvari zenészekre, hogy lépjenek tovább, mert ő nem szereti ezt a modern muzsikát, de hamar rádöbbent, hogy ez nem tőlük jön.
És a felismerés magával vonta a borzalmas következményt: felébredt. Először arra gondolt, hogy még mindig dögmeleg van, aztán meg arra, hogy nicsak, már nem fáj a feje, és végül, pár mikromásodperccel később meg arra, hogy jé, a dübörgés mégse múlt el. Nézett jobbra, nézett balra, de semmit nem észlelt, ami kiválthatta ezt az egyre erősödő hangot. Pedig az a valami közeledett. Végül végső kétségbeesésében Golua’kiet felpillantott az égre, és meglátta a Valamit. Egy nagy, acélfehér színű Akármilyen Valami közeledett az ég felől, és nagyon úgy tűnt, leghőbb vágya becsapódni pont oda, ahol Golua’kiet ült.
Az ork egy kicsit megijedt, de szerencsére nem hagyták el ork ösztönei: szélsebesen (legalábbis azt gondolta, hogy szélsebes) felpattant és eliramodott az egyik irányba, amit teljesen véletlenszerűen választott ki, mert neki végeredményben teljesen tökmindegy volt, hogy az Akármilyen Valamitől balra vagy jobbra lesz a becsapódás pillanatában, a lényeg az volt, hogy messze. Jó messze. Szegény igyekezett is, de a robaj fülsiketítő mivolta meggyőzte arról, hogy igencsak közel van még a bajhoz. Úgy okoskodott, hogy a cél sikeres teljesítése érdekében (magyarul a túlélésért) be kell vetnie valami extra dolgot. Így a tigrisugrás mellett döntött. Mikor már úgy érezte, megsüketül az Akármilyen Valami ordításától, megfeszítette lábizmait, és ellökte magát a földtől.
Különös módon pont abban a három másodpercnyi időpillanatban, amíg a levegőben tartózkodott, megtörtént az Akármilyen Valami igencsak zűrös landolása is. Golua’kietnek először fel sem tűnt a változás, aztán mikor mégis, és rájött, hogy földet ért, és hogy megint nem halt meg, nagyon büszke lett magára. Feltápászkodott, és leporolta magát. Akármi is az az Akármilyen Valami, töprengett, az események most nem úgy történtek, ahogy ez a monstrum tervezte. Legalábbis Golua’kiet sosem szeretett volna egy templom keleti falába csapódni, de ki tudja.
Hát igen, nehéz ügy. Golua’kiet úgy határozott, hogy leül, és vár.