Az utolsó karácsony

Az utolsó karácsony

Kint sötétlett az éjszaka. A hatalmas hópelyhek mintha birokra keltek volna az éjszakával. Tündökleni, ragyogni akartak, de a járda aszfalt takarója magába itta fehérségüket, irigyen szürkévé maszatolta őket.

A szobában mézeskalács illatozott. A langyos levegő elbágyasztotta a fotelben ülő férfit. Igaz, ebben segítségére volt a fáradtság, a kimerültség is. Napok óta alig hunyta le a szemét. Minden percét asszonya mellett töltötte, aki heroikus küzdelmet vívott a halállal. Gyötrelem volt nézni a harcot, azzal a tudattal hajolni fölé mosolyogva, hogy hazugság, álca a remény. Hazugság a biztató szó, a kitartást esdeklő könyörgés. Minden álságos, csak a lázban gyötrődő test valós.

Délután megfésülte, új hálóingbe öltöztette a szinte magatehetetlen testet. Amikor a láztól forró arc a nyakához simult, egy pillanatra a múltban érezte magát. Szemérmes szerelemmel simult hozzá a karcsú, fiatal test. Arcát kormos gyűrűk mögé rejtette a puha, fekete haj. Alig pár hétig tartott házasságuk. Jött a SAS behívó, mennie kellett. Hogy mi kínozta jobban a fogság alatt: a bezártság, vagy a távolság a hitvestől, soha nem értékelte ki. Neki egyet jelentett a szabadság, az asszonya, az élete. Együtt éltek át csodás pillanatokat, kínzó betegségeket, meghiúsult álmokat, beteljesült reményt. Bár ő egyre inkább érezte csontjaiban az elszállt éveket, asszonya nem változott. Maradt ragyogó, bájos, időtlenül gyönyörű. Olyan volt, mint a nemes nedű. Az idő megérlelte, kihozta belőle a finomat, az értékeset. Csodálattal nézte, hogyan gyűjti maga köré gyerekeit, unokáit, közeli és távoli rokonait. Mint egy reaktor, sugározta magából a szeretetet, a jóságot. Minden nap hálát adott Istennek azért, hogy ez a csodálatos teremtés az ő párja. És most minden összeomlik. Hiába kért embert és Istent, nem volt segítség. A rák szétroncsolta a nagyszerű asszonyt, és az ő életét. Amikor lecsukódott a morfiumtól elnehezült szem, elgondolkodott azon, hogy mi a nehezebb: elviselni, szó, és jaj nélkül elviselni a gyötrelmeket, vagy végignézni a szenvedést.

Délután később adta be a kábult álmot hozó injekciót. Asszonya kérte, száraz, pergamen-szerű suttogással, hogy ha fájdalommal is, de nézni akarja unokáinak örömét. A karácsonyfa teljes díszében pompázott, a gyertyák visszatükröződtek a beteg tágra nyílt szemén. Csendben gyönyörködött a kicsik csomagbontogatásában. Időnként közéjük szakadt a csend, lehetett hallani a nagyobbak könny-nyelését.
Aztán, – hirtelen ötlet volt-e, vagy hetek óta dédelgetett vágy, – fel akart kelni az asszony. Fia karjába kapaszkodott. Kihúzta magát. Ott állt ámuló családja által körülvéve. Mákosra őszült hajjal, vékonyan, remegve, de állt. A férfiből feltört a zokogás. Úgy érezte, imája meghallgatásra talált. Asszonya ott állt a karácsonyfa mellett. Légies alakját aranyló fénybe ölelte a gyertyák fénye. Mosolya túlragyogta a csillagszórókat. Bizonytalan léptekkel elindult. Fia óvón ölelte, szinte karjában vitte az anyját. Az asszony meg-megállva kedves tárgyai előtt, végig járta a lakást. A karácsonyfához visszatérve elfogyott az ereje. Már nem az erőlködéstől, hanem a gyengeségtől remegett. Amikor férje és fia óvatosan elhelyezték a párnákon, alig lehetett hallani a kérést:
– Most, ha lehetne, az injekciót.

A szobában csend volt és mézes fenyőillat. Az asszony csendes pihegését alig lehetett hallani. A férfi félrebillent fejjel álmodott. Álmában asszonya boldog kacagással, ölelésre tárt karokkal sietett feléje.