Az utolsó perc

Nyugalom. Nyugalom, mely a horgásztó fodrozódó vizéből árad. Nyugalom, melyet a környező fák sárguló, susogó falevelei árasztanak. Nyugalom, amit a hullámokon megtörő fény idéz. Nyugalom, mely a csendből fakad. Csend van, amit csak egy-egy csobbanás tör meg időnként, amint a kergetőző halak fel-felbukkannak, majd újra eltűnnek a tó mélyén. Türelem. A legfontosabb a horgászathoz. Várni a kapásra. Várni, hogy történjen valami, hogy megmozduljon a horgászbot, s hogy megszólaljon a ráerősített csengő, kapást jelezve.
A horgász a ladikjában ült, üveges tekintettel bámult a távolba. Ujjai már teljesen elgémberedtek. A háló üresen hevert a férfi mellett, napok óta nem használták. Nem volt kapás. Hősünk nem hétköznapi horgász volt: nem olvasott a ladikjában, nem próbálta elütni az időt. Csak ült és várt türelmesen. Távolba révedő tekintettel tűrte, hogy a süvítő szél pírt varázsoljon orcáira. Semmilyen neszre nem rezzent össze, bár el is járt már felette az idő, se a hallása, se a látása nem volt a régi. Amióta csak ismerték, a szomszédai mindig a horgásztó körül látták lézengeni. Vagy a csónakjában ült, vagy a partról próbálkozott, már jó néhány hete sikertelenül.
Szótlan férfi volt, egyesek még azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán beszélni tud. Pedig tudott ő, de legszívesebben a természettel társalgott. Környezete apró rezdüléseit válasznak tekintette a kérdéseire, s ez melegséggel töltötte el. Legtöbbet mégis a horgásztó tudna róla mesélni. A fodrozódó víz gyakran ringatta álomba horgászunkat, aki sokszor éjjel is a ladikjában ült, reménykedve. De minden nap lankadt a reménysége, s egyre azt suttogta: „Csak még egy utolsó kapást..!”
Ifjú kora óta a tó leghatalmasabb, legerősebb és legmakacsabb teremtményére vadászott: a Nagy Fehérre. Az óriási harcsa gyakran járt túl a legtapasztaltabb horgászok eszén is, s ügyesen kerülgette a horgokat. Hősünk azonban már rég lemondott vágyainak tárgyáról, s az utóbbi napokban még a legapróbb halacskával is beérte volna.
Hirtelen megmozdult a ladik. A többi horgász riadtan kapta oda a fejét. Nem, ez nem a fodrozódó víz játéka volt. Valami a horgászbot damilját ráncigálta. A botra erősített csengő eszeveszetten csilingelt, horgászunk azonban meg se moccant. Hiába kiabált neki a többi férfi, ő nem reagált. A ladikjához legközelebb lévő csónak utasa sietve odaevezett, hogy hősünk segítségére legyen a hal kiemelésénél, ám az öreg horgász nem mozdult. Így hát a segítőkész fiatalember – gondolván, hogy az idős ember túlságosan fázik ahhoz, hogy végrehajthassa ezt a roppant megerőltető műveletet, vagy éppen olyannyira lesokkolta a kapás, hogy nem tud moccanni – egyedül emelte ki a halat a vízből. Legnagyobb megdöbbenésére a Nagy Fehér hatalmas szemei néztek rá. Az ifjú horgász diadalittasan elmosolyodott, s ujjongva hősünkhöz fordult. Ám az még mindig a horgászbotot markolta, s makacsul a távoli fákat fürkészte. A fiatalember megrázta őt, majd mikor erre sem érkezett válasz, a csuklójához nyúlt, hogy ellenőrizze az idős férfi pulzusát. A fiatal horgász ijedten engedte el a ráncos kezet, amely élettelenül hanyatlott vissza az öregember ölébe.
Bár az idős test megfagyott, a ráncokkal keretezett szemek büszkén csillogtak. A fiatalember biztos volt benne, hogy az öreg horgász tudta, mi akadt a horgára.