B.H. látogatása a belső szívben

A szarvasbika egy párányi pillanatra visszanézett, tekintetében a tobozos fenyőfák borostyánkőillatával. Lényének mindene az erdő, benne a borjazó tehén bőgése…

Azonnal abbamaradt a pötyögés. Határozott mozdulattal fordultam arra, amerről a karakán kocsmaszag tarkón legyintett. A forrás a konyha volt. Az íróasztalt gondolataimra hagyva elindultam kifelé. Alig hittem a szememnek. Maga Hrabal ült ott, Istennek kedves szemeiben őszinteség időzött. Így nézett rám ártatlan tekintettel miközben beszélt, és mialatt beszélt a bal kezében levő söröskorsóval vezényelt, jobb kezével meg az előtte álló bölcsőt ringatta, amelyben kilenc fekete kismacska édesen aludt.
– Fiatalember, jólesne néhány morzsa folyékony kenyér. Tudom, most azon töpreng, hogy ez csakis álom lehet, de én valóságosan szomjazom. Kérem, higgye el nekem, hogy én sem tudom, hogy milyen szeszélyes játék folytán cseppentem, cseppentünk ide, viszont itt vagyunk, és csak csekély agymocorgásom engedelmével merev feltételezni, hogy, amit állítok, az a valóságot tükrözi: hogy nem sok köze van hozzám, de mégis, legalábbis múzsám szerint, aki itt most szarvasi minőségben teszi tiszteletét. Szóval, kapok sört?
Köpni-nyelni nem tudtam. Nincsenek emlékeim arról, hogy a mesternek miként kedveskedtem sörrel, pedig sikerrel jártam.
– Dreher. Nofene! Kozelnek jobban örültem volna, de hagyjuk, ez is megteszi. És szarvas ide, szarvas oda, a Hubertust nem szeretem. Egészségünkre! Te nem iszol?
Ittam én is, és hallgattam a konyhámba pottyant macskás urat, aki nem akart kifogyni a szóból, a sörből annál inkább.
– Na, szóval, hallom, hogy írsz. Akkor figyelj, elárulok neked egyet és mást, de szépen kérlek, hozz nekem még egy aranyfolyót.
Mindketten megkaptuk a magunkét, mert hát én is nyálat kaptam.
– Még egy Dreher, nofene! Nem is tudom, hogy miért említettem az imént a Kozelt. Talán, mert párhuzamot akartam vonni a kecskebak és a szarvasbika között. Ja, mindketten nagyon termékenyek. Tudja a manó. Sör ez is. Ízlik. Látod barátom, még a találkozásunk elején azt mondtam, hogy múzsám a szarvasbika, és bár ez elsőre ellentmondásnak tűnhet, de szó sincs erről. Tudsz követni? A lényeg, hogy amikor írsz, akkor a képzeletednek sose szabjál határt. Ennyi az egész. Mindig a képzelet a főszereplő. És most pedig elárulom neked a legfontosabbat, ha írni akarsz, akkor mindig ez lebegjen előtted: „Két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd.” *

– Csodálatos kiscicák, vérbeli macskák. Külön-külön kilenc életük van, de együtt nyolcvanegy. Ég áldjon, barátom!