Baby-trip

Van az úgy, hogy várod és akarod a fájdalmat. Siettetnéd lépcsőzéssel, sétával, gyógyfüvekkel és rábeszéléssel. A természet azonban konok, hiába rimánkodsz. Ideje van a születésnek, akárcsak a halálnak.
Aztán ott fekszel a tompa fényben a szülőágyon, karodba infúzió csepeg. Melletted a párod, az anyukád. Van a dolognak valami virrasztás-feelingje… A magzatburok megrepedt, a belső tó vize elapadt. Visszafordíthatatlanul. Órákon belül világra kell jönnie, akár így, akár úgy. Valamit sejthet ő is: már nem érzed hegyes kis sarkát az oldaladban. Összehúzta magát, lapul, mint egy kisegér. Te pedig várakozol. Nem félsz, ahhoz túl bágyadt vagy. Mostanában ugrásra készen aludtál. Épp csak az ugrás maradt el.
Hallgatod a szívhangmonitor bugyborékoló lüktetését. Szabályos, szabálytalan. Ez már félelmetesebb. A hangok hetek óta beléd égtek: meg-meglódulnak, ki-kihagynak. Bírni fogja vajon ez a picike szív a születést? Beteg lesz-e vagy egészséges? És a baba? Ő rendben lesz? A Down-kór esélye 1 a 160-hoz. Hónapok óta tudod. Nem valami jó arány.
Domború hasad keményedni kezd a kezed alatt. Az első fájások! Még nem mersz örülni, olyan bizonytalan… Az erőssége egy átlagos menstruációs görcsé. Lesz ez még durvább is, bíztat az orvos. Igen, a következő már erőteljesebb, kitartóbb. Elkezdődött!
Hát, akkor szüljünk! Először is táguljunk… Nem megy könnyen. A relaxációs légzést alaposan beléd verték a kismamatornán, mégis önkéntelenül visszafojtod a lélegzeted, amíg a párod kezét szorongatod. Izmaid megfeszülnek. A burok szorosan tapad a babára. Víz tör fel belőled. Szegény, szárazra került kis halacska… Nem akarod tudni, hogy most mit érezhet. A lassú lélegzés különben tényleg segít. Elernyedtek.
A nyugalom percei egyre rövidebbek. A fájásmérő görbéje egyre magasabbra kúszik. A kedves, fiatal szülésznő labdát hoz. Azon talán könnyebb lesz a vajúdás. Az ágyat már utálod. Segítenek kikászálódni. A labdán jó. A légzés is könnyebb. Át-átcsap rajtad a fájdalom. Aztán már nem vagy ura a testednek. Azt csinál veled, amit akar. Anyád a hátadat támasztja, a párod a kezdet fogja. Homály. És nem tudsz röhögni, amikor a labda viharos gyorsasággal, sivítva leereszt alattad…
A tágulás lassú és nehéz. Azt mondják, jól csinálod, menni fog. Elfolyik az erőd. Remegsz. A beszéded nyöszörgés. Szégyelled. A szülésznő epidurálra bíztat. Ellazít, gyorsabb lesz a tágulás. Így órákig eltarthat. Még nem akarod. Próbálod tartani magad. Ki-kibillensz a kötél felett. Zuhansz. Hiába kapkodsz levegő után. Percenként jön. Már nem tudsz erőt gyűjteni. A fele királyságodat odaadnád egy kis pihenőért. A következőt már bírod ki… aztán mégis.
Utálod a gondolatát is, hogy gerincen szúrjanak, de inkább, mint ezt… Jön a doktornő egy tálcányi cuccal. Anyád vállába fúrod a fejed. Megfizethetetlen, hogy itt van, és bírja veled együtt. Egyedül nem tudnál ülve maradni. Kívülről hallod a saját jajgatásodat. Hidegen nézel magadra, restelkedsz. Az érzéstelenítő forró hullámokban ömlik végig a lábadban. Az altested érzéketlenné zsibbad, hálás vagy érte. Pihenés, végre. Nagyokat lélegzel. A hasad feszül. A babának nincs pihenő. Imádkozni próbálsz, a gondolataid szétcsúsznak.
„Hogy érzi magát?” – kérdezi a doktornő tíz perc után.
Kábultan lebegsz az ágyon. – „Mint aki belőtte magát LSD-vel.”
A tágulás tényleg felgyorsult. Kinyíltál. Egy órán belül meglesz a baba, jósolja anyukád. Megnyugszol, ért hozzá. Harminc évet dolgozott szülésznőként. Egy óra múlva még mindig feszülő hasadat szorongatod. A baba sehol. Odafenn a méhben, félrebillent fejjel, eltévedve az anyacsontok erdejében. Beszorulva. Hiába várod a tolófájásokat, nem lesznek. Megszülhetetlen. Császármetszés, sürgősséggel. Választás ezúttal nincs.
Bőgsz, káromkodsz. Vigasztalnak. Nem vagy vigasztalható. Újabb adag érzéstelenítő. Zsibbadó altest, érzéketlen lábak. Zöld papírruha. Lekapcsolt infúzió. Elnémuló szívhangmonitor. A műtős tolóágyra pakol. Hülyéskedik, konyakozni hív. Ez most jó. Sírva és röhögve riposztozol. Nem tudsz elbúcsúzni a többiektől, már visznek is. Nem félsz. Minden mindegy, csak legyen már vége…
Műtőasztal. Infúzió. Vérnyomásmérő. Lábzsák. Széthúzott lábak. Borzongás. Remegés, megállíthatatlanul. Összekoccanó fogak. Az altatóorvos szerint a gyógyszer mellékhatása, ne szégyelljem. Szomjúságtól összeragadó száj, görcsös köhécselés, hányinger. Vesetál nincs, lepedőt igazítanak félrehajtott fejed alá. Magas állvány a mellkasod felett. Aláhullámzó kék lepedő. Lepedő-lavina. Súlyos, kék kövek. Összenyomnak. Moccani sem bírsz alattuk. Pedig fel kell kelned. Nem kapsz levegőt az oxigénmaszktól. Hagyjanak vele békén! Fel kell kelned, meg kell mozdulnod, különben megfulladsz. Agyonnyomnak a kövek.
Nem normális dolog az, hogy ébren vagy, amíg a hasadban matatnak. Bizarr, beteges, hazug! A bőrt már széthajtották, aztán a vékony, sárgás zsírréteg következik. Megnyílnak az izmok, alatta a méh vöröslik. Nem jobb, mint nyitott koponyával feküdni. Karinthy. Olivecrona. Agyműtét, ébren. A sínek mentén rohanó fél kutya Trelleborg felé. Kamaszként meg voltál vadulva valami ilyesmiért. Totál hülyeség. Ezen most muszáj röhögni… Összekoccannak a serény műszerek.
Felcsapó keserves sírás. Megérkezett! Felvillanó vaskos zsinór, kapálódzó kis test. Eszter. A doktor maszkos mosolya a lepedő felett. Összeszorított babaöklök, ordító szájacska. Nagy, fekete haja van. Mosolyogsz. Fel sem fogod. Sietve viszik végig a folyosón, fázik. Panaszos sírását sokáig hallod.
„Mindjárt visszahozzák.” – bíztat az altatóorvos. Hosszú, hosszú percek. Műszercsörgés. Tudod, hogy sietnek, mégis hosszú és keserves. Muszáj mocorognod. Összeragad a szád. Nyomnak a kék kövek.
Aztán bepólyált csomagot tesznek a fejedhez. Gyűrött kis arc, figyelő szürke szemek. Csend. Meg sem tudsz szólalni. Bőréhez nyomod az orrod, a szád. Átölelni nem lehet. Sírsz egy sort. Nem így képzelted. Véresen és megviselten akartad magadhoz szorítani. Pár perc, és elviszik. Jó, hogy a szüleidhez és a párodhoz. Így azért könnyebb.
Még mindig matatnak a hasadban. Nincs levegőd. Nyomnak a kövek. Meddig kell még így maradnod?! A karod görcsösen remeg. Legyen már vége! Zárják már be a sebet! Elég volt… nem kell több utazás a méhed körül! Egy életre tele lett a…
„Kész.” A lepedő-köveket eltakarítják a melledről. A műtős a kocsira pakol. Ricsi kocsmájába invitál egy vodkára. Most le is csúszna. Búcsúzóul még elhányod magad. Folyosó, ágy, család. Kijelented, hogy soha nem akarsz többet szülni. Erre később nem emlékszel.
Párod a karodba adja Esztert. Figyelmes, nem alszik. Pislogva nézi az arcodat. Szép. Egészséges. És hihetetlen, hogy a hasadban volt! Kibontod a melledet. Először érzed mohó, meleg, kemény kis száját. Anya vagy. Visszavonhatatlanul.

**************************************************************

Szülünk. Reggel nekem még meló, délelőtti próbára beállás. Többiek hátba veregetnek a végén: „Mars haza, és drukkolunk…”
Otthon egy erőltetett reggeli, forog a párizsi a szádban. A Nagymellű Eladólány is drukkol, és mosolyog rád. Ő sem tudja, mit gondolsz erről az egészről. Te sem. Otthon csak pár szót beszélgettek, idegesek vagytok mind a ketten. Érdekes, hogy ma még nem hánytál. Zuhany, póló csere, borotvarángatás arcon. Figyelemelterelés.
Beértünk. Ajtóban majd fejre állsz, miközben megpróbálod felhúzni a kis kék lábzsákot. Tartani kell magadat, most TE, ismétlem TE vagy a nyugalom. Csak ebből a nyugalomból tud majd erőt meríteni. Felvették az osztályra, pisi pohárba, kis rózsaszín karszalag, kék köntös (mért pont kéket kellett vennie…), WC papír a kézben törölközővel, és tusfürdővel. A doki még kávézik. Ő bezzeg nyugodt. Én meg, mint a második ukrán front… támadás előtt…
Csöpög a cucc, azt mondják, hogy ez kell neki. Lassan csepeg. Percenként 5 ml. 2 óra múlva szinte együtt üvöltötök, Ő a fájdalomtól, én csak úgy magamban némán, a félelemtől. Féltem mind a kettőt. Mert mind a kettő az én kis hüjjém (igen, két pontos j-vel), és tudom, hogy mind a kettőnek fáj. Nem tudok segíteni. Csak rábeszélni az epidurális érzéstelenítésre. Doki néni, nagytálcával, azt hittem bírom, aztán egyszerre megfordul a szoba, már a gondolatra is, hogy gerincen szúrják. Jut eszembe, engem rettenetesen érdekelnek a kinti szekrényben lévő gyógyszerek. Anyós marad bent. Én nem bírok. Hős a csaj, a fene sem bírta volna 3 órán keresztül ezeket a fájásokat. Már 5 órája küzdünk. Most már óránként 40 mili jön belé. Kemény ez fájdalomcsillapítóval is. Doki 8-kor közli: „Ezzel még ellehetünk 10 órán keresztül így, ha 9-ig nem jön lejjebb a fejecske, akkor császármetszés.”
20.50…
20.51…
20.52…
20.53…
20.54…
…
21.00
Szétrobbanó idegek, betolják, anyósom a kezembe nyomja a gyűrűjét, „Mi van végrendelkeznie is kell???” Nem tudom, hogy mért nem mondtam ki. Egyszerűen nem bírtam… Nővérke beöltöztet, cuki kis kék műtősruci, kék satyikával, és zöld maszkkal. A kezem amplitúdója már nem is csak szinuszos. Már néha koszinusz, tangens, kotangens, alfa, és fi rezgéseket is felfedezek a kezemen. Sőt benne van az egész görög ABC. Helyes a gyerekorvos doki néni. Mi bent a műtő mellett egy… …nem tudom hol. Az ablak túloldalán emberek egy hatalmas has körül. Az egyik sárga löttyel kenegeti, a másik egy rongyot terít a földre, és akkurátusan kirugdossa a sarkait, vajon mi a fenét akarnak azzal??? A hatalmas has már teljesen sárga. Megint felfedeztem valami érdekeset. Nem tudom, mi volt az, de abban biztos vagyok, hogy az üvegen innen volt.
Mellettem egy hang: „Ott a feje, ott a feje, 21.45, jó a 21.45??? Boldog születésnapot!”
Bennem egy hang ”ÁÁÁÁÁ ÁÁÁÁ ÁÁÁ ÁÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁ ÁÁÁ ÁÁ ÁÁÁ”
Vizsgálják, törlik, katéterezik, lépés reflex, fogás reflex, pisil, sír, hosszú barna haja van. És baromira csúnyán néz mindenkire… Bebugyolálják, tiszta, szép, enyém, Nagyanyja megőrül… …mind a kettő. Én meg alig várom, hogy ideadják. Kötelező képek, mielőtt az anyósom leharapja a fejemet. Megkapom, vihetem, enyém.

Észhez tértem.

(2011. 06. 14.)