Bajadéra 12/2

A három fiú egy apartmant bérelt, így konyhájuk is volt. Dániel kora reggel megvásárolta az alapanyagokat, s most lecsót főzött, Karesz kuktáskodott mellette. Virslit aprítottak bele, és jól bevacsoráztak ketten. Dénes nem kért a lecsóból, szóba sem állt Dániellel, amióta Isabelletől kosarat kapott.
Vacsora után Karesz mosogatott, Dániel zuhanyozni ment, majd ágyba bújt a telefonjával és angol szavakat magolt. Később Karesz szólt, hogy Dénes diszkóba menne, nem tartana-e velük? Azonban Dánielnek ezúttal, annál sokkal, de sokkal fontosabb dolga volt. Kutatott az emlékezetében a szavak után, amit Isabelle mondott ott a sziklán, szerette volna megfejteni, de sehogyan sem jutottak eszébe.
Már aludt, amikor két barátja hazaért. A telefonja is ott hevert mellette. Azonban éjjel váratlanul felriadt, lámpát gyújtott, a telefonját kereste és közben angol szavakat mormolt. Egyszer csak, egészen váratlanul felkiáltott:
– Megvan!… Óriási!… Megvan! Jó hallani a hangodat! Ezt mondta … ezt mondta!… It's so good to hear your voice! Ezt mondta, hallottátok?… Jó hallani a hangodat!

Másnap is ott voltak a strandon. Dániel Isabellel az egyik asztalnál ült a napernyő alatt, vagy az ágyon hevertek miután nagyokat úsztak, míg barátai a másik alatt. Dániel szárnyalt, már egyre gyorsabban jöttek a szavak a telefonról, majd magyarul is elmondta, amit mondani szeretett volna, és egészen jól megértette magát a lánnyal.
Megbeszélték, hogy délután sétára mennek, be a városba. Mintegy két kilométerre volt Opatija a kis üdülőteleptől, ahol ők tartózkodtak. Szétnéznek a városban, együtt vacsoráznak, meglátják majd, mi egyebet kínál még a város számukra.
Isabelle két óra tájban ebédelni ment a szálloda éttermébe. Ezt az időt használta ki Dani, hogy hazafusson, bekapjon valamit, hogy kibírja vacsoráig, azután átöltözött. Világos, hosszú nadrágot húzott, s hozzá sötét szürke pólót, s már rohant is vissza, nehogy a lánynak kelljen várnia rá.
Minden szabad idejét a nyelvtanulásnak szentelte. Mivel Isabelle még nem volt ott, így az asztalkához ült a napernyő alá, és gyakorolt. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy kettesben töltheti a nap hátralévő részét a lánnyal.

Amikor Isabelle megérkezett, csodálkozva látta, hogy Dani már útra készen vár rá. Ő arra gondolt, hogy úsznak még egyet, s azután átöltöznek … nem szólt semmit, csupán annyit: hát akkor, menjünk! A hotel felé vették az irányt, s útközben elmondta Isabelle, hogy neki még át kell öltöznie, de gyorsan el fog készülni.
Dani le akart ülni a recepción, s már keresgélte a szavakat, hogy megmondja, itt fog rá várni. Azonban a lány biztatta, hogy tartson vele, ő majd a fürdőszobában átöltözik.
Gyorsan össze is szedte a holmiját, amire szüksége volt, Danit leültette az egyetlen székre, ami a kis asztalkánál állt, s eléje tett egy doboz csokoládét, s biztatta, hogy addig egyen, majd eltűnt.
Dani nem kérette magát, vett a csokiból. Aztán rácsodálkozott, hogy milyen finom, még soha nem evett ilyen finom csokoládét. Vett belőle újra, majd megnézte, hol gyártják, vajon honnan származik ez a zseniális édesség. A doboz tetején az állt nagy betűkkel: Bajadéra!
Aztán azt is látta, hogy horvát termék, tehát itt vásárolhatta Isabelle. Hmm, ez Kraš-termék. Hallomásból tudta, hogy nagyon finom csokijaik vannak. Vett belőle újra.
Isabell zuhanyozott, kihallatszott a víz zubogása a fürdőszobából. Felállt, majd nézelődni kezdett. Az ágyon egy könyvet vett észre, és fűtötte a kíváncsiság, vajon mit olvas a lány. Felemelte, s elkerekedett szemekkel, döbbenten nézett rá. Majd tétován megfordult, egyik tenyerén a könyvet egyensúlyozva, várta, hogy kilépjen a lány a fürdőszobából.
Amikor nyílt az ajtó, Daninak a szája is tátva maradt. Fehér térdnadrág volt a lányon, zöld, spagetti-pántos felső, és a nyakán gyöngysort viselt, zöld-sárga-fehér apró gyöngyökből fűzött, csavart gyöngysort. A lélegzete is elállt. Gyönyörű volt, légiesen karcsú, eszményien szép, teljesen elfeledkezett arról, amit mondani akart.
A lány mondott valamit, de nem értette, el is volt bambulva, azonban akkor hirtelen meglátta a könyvet a tenyerén, és minden eszébe jutott.
– Izabella, mióta olvasnak a kémbridzsi angol lányok Szabó Magdát, magyarul?
– Óóóóó, már éppen törtem a fejem rajta, hogyan buktassam le magam, hogy ne kínozzalak tovább, de semmi sem jutott eszembe. Azt azonban sosem hittem volna, hogy Szabó Magda siet a segítségemre. Köszönöm, Szabó Magda! – mondta, és kacagott.
– Miért tetted?
– Nem neked szántam, hanem annak a nagyképű, lökött Dénes barátodnak. Jó mókának gondoltam. Akkor még nem tudtam, hogy ő az egyetlen, aki beszél angolul közületek. Ne haragudj, ma délután mindenképpen lelepleztem volna magam.
– Izabella…
– Nem vagyok Izabella, Virág vagyok!
– Virág? Miért nem mondtad meg az igazi neved?
– Mit gondolsz miért? Mennyire lett volna hiteles, hogy egy kémbridzsi angol lányt Virágnak hívnak? Akkor találtam ki az Isabellet.
– Jó fej vagy! Mi a vezetékneved?
– Még én sem tudom a tiédet…
– Én Dani vagyok…
– Jó, azt tudom, de mi a vezetékneved?
– Dani. Dani Dániel!
– Te jóóó ég! Hogy lehet ilyen hülye neve valakinek? Akkor a barátaid a vezetékneveden szólítanak, vagy a beceneveden?
– Az egyiket örököltem, a másikat kaptam… Az meg valószínűleg sohasem fog kiderülni, hogy melyik nevemen szólítanak…
– No jó, majd én Dánielnek foglak szólítani, jó lesz?
– Igen, tökéletes. Neked mi a vezetékneved?
– Talán jobb, ha meg sem mondom, az enyém még a tiédnél is hülyébb?
– Igenis, mondd meg! Ne csak én érezzem hülyének magam…
– Mezei.
– Mi mezei?… Ó, csak nem Mezei Virág?
– De bizony!
– Óriási! Tudod, mennyire jellemző rád? … hiszen olyan vagy, mint egy szál üde mezei virág…
– Igen, ezt mondtad ott a sziklán is…
– … amikor te összerezzentél … most már értem miért, azt hitted lelepleztelek, pedig dehogy, csak azért, mert így gondoltam akkor, meg most is így gondolom… Úristen! Te akkor, mindent értettél, amit mondtam?…
Dani most jött csak zavarba. Végtelenül boldog volt, hogy magyarul társaloghat a lánnyal, hogy Isabelle, nem Isabelle, hanem Virág, és magyar lány. Annyira megtelt a szíve lelke, szeretettel, szerelemmel, hogy a legszívesebben, a legszívesebben azonnal megcsókolta volna. De nem teheti, még azt hinné, hogy visszaél a bizalmával, hogy felhozta ide a szobájába … nem, most nem teheti, pedig valamit tennie kell…
Letette kezéből a könyvet az asztalra, majd felnyitotta a csokis doboz tetejét, kikapott belőle egy kockát, gyorsan kibontotta és bekapta, majd a papírt galacsinná gyűrte, és hozzávágta a lányhoz.
– Na, megállj csak! – kiáltotta el magát a lány. Ő is felütötte a doboz tetejét, majd elszörnyedve szólt.
– Nahát, te felzabáltad az összes csokimat? – majd maga is vett belőle, ő is galacsinná gyűrte a papírt, és célzott. Ezt addig folytatták, amíg ki nem ürült a doboz, az utolsót Dániel vette el, megcélozta vele a lányt. A lány is csokiért nyúlt, de csak ámulva nézte az üres dobozt.
– Te tényleg felzabáltad az összes csokimat. Pedig nagyon drága volt, tudod?
– Nem tudom, de majd veszek neked a városban. Még összeszedem a galacsinokat, s indulhatunk!
– Ne fáradj, majd este összeszedem, s legalább nevetek rajta, hogy milyen jót játszottunk. Induljunk!