Tisztelt Igazgató úr, kedves ballagók, családtagok, barátok!
„…mint a fecske alkonyati szélben
Ma szárnyat bont egy sereg diák.” –írja Ady Endre.
S e napos/esős májusi délelőttön eszembe jutnak a költő szavai. Ma szárnyat bontunk, s elrepülünk a távoli, ismeretlen jövő felé.
De egy évvel ezelőtt még mi is a sorfalban álltunk, s hallgattuk ballagó diáktársaink szomorú énekét: „Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…” Akkor még oly távolinak tűnt a mai nap. Végzős barátainkat komolynak, érettnek láttuk, s reméltük, egy év múlva mi is felkészültebbek leszünk, felnövünk az élethez. De most, hogy eljött a négy éven át várt pillanat, még nem érezzük késznek magunkat arra, hogy kilépjünk iskolánk biztonságot adó falai közül. Hiszen „nem a tudás, hanem a tanulás, nem a birtoklás, hanem a szerzés, nem az ottlét, hanem az odaút szerzi a nagyobb örömet”. Míg messze volt az utolsó nagy próbatétel, az érettségi, egyszer sem gondoltunk arra, hogy a középiskola milyen biztos pont az életünkben.
Itt állva azonban kezdjük érezni a jövő bizonytalanságát, s azt, hogy mától minden csak rajtunk múlik. Már nem segíthetnek tanáraink, akik négy évig egyengették utunkat, neveltek, fegyelmeztek minket. Nem segíthetnek szüleink sem, akik mindig mellettünk álltak, s fogták a kezünk, ha szükségünk volt rá. Félig örömmel, félig bánattal teli szívvel állunk azok előtt, akik megtanítottak mindarra, amit most tudunk, azok előtt, akik embert faragtak belőlünk. S nem tudjuk, hogy fejezzük ki hálánkat mindazért, amit kaptunk tőlük. Csak annyit mondhatunk: köszönjük. És köszönjük a harmadéveseknek is, akik feldíszítették termeinket, nagyban hozzá járultak ahhoz, hogy a ballagás ilyen szépre sikerült.
A középiskola mérföldkő az ember életében. Ez a négy év életünk legmeghatározóbb időszaka volt, s oly hamar eltelt. Szinte még látjuk magunkat bizonytalan elsősként, ahogyan kíváncsian méregetjük egymást az évnyitón, és megszeppenve keressük a megfelelő termeket. Hol lesz a matek? Angolra hova kell menni? Persze hamar belerázódtunk, és hamarosan otthonosan jártuk a fehér folyosókat. Örökre összeköt bennünket az együtt eltöltött idő. Éppen ezért most mindenki szíve nehéz, mert tudjuk, hogy el kell válnunk azoktól, akikkel minden nap együtt sírtunk és együtt nevettünk. Az iskolában minden teremhez, folyosóhoz, eldugott sarokhoz fűződik egy-egy szép emlék. Nehéz elképzelni, hogy a következő szeptemberben nem ide térünk vissza, hanem egy ismeretlen helyre, ahol ismét meg kell szoknunk mindent. De úgy látszik, ez az élet rendje: az örök változás. Így hát nem búsulunk, hisz a barátságok nem szakadnak meg, s tudjuk, hogy ha előbb nem, az osztálytalálkozón biztosan viszontlátjuk egymást.
Elbúcsúzunk hát. Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. S visszagondolván az itt hagyott négy évre, a szürke hétköznapokra, a kirándulásokra, a sulinapokra, a sulibulikra, a természetvédelmi napokra, a sportnapokra, a színházi előadásokra, a versenyekre, a szalagavatóra vagy a szerenádra szerencsésnek érzem magam, hogy ide járhattam. Olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, ami segít majd elindulnom az élet rögös útján. Mert ma kilépünk a nagyvilágba. Az iskolai csengő különös, csak a Közgázra jellemző dallama utoljára szólal meg, s utoljára sóhajthatunk fel megkönnyebbülten: kicsengettek. Szent-Györgyi Albert örökérvényű szavaival búcsúzom: „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog.”
8 hozzászólás
nagyon szép ballagási beszéd, nekem kicsit hosszúnak tűnik, de igaz, hogy így kerek. én sosem bírtam az ilyen sírós emberkéket, meg elég gáz szerintem néhány dal, mintha kb. temetésre készültek volna. az ilyen "mi időnk lejárt" szövegektől a falat kaparom. most komolyan van akiben egy világ dőlt össze(?), persze sokkal könnyebb az állítólagos barátokkal minden nap találkozni, mint aztán felkeresni őket.
az írásod am. tetszett.
Köszönöm szépen! =) Én sem szeretem a nagy sírós beszédeket, aki tényleg sajnálja, hogy vége a sulinak, az a beszéd nélkül is sír, aki meg nem, annak meg úgyis mindegy. Mi egyébként nem sírtunk. =) Bár lehet, hogy azért, mert az ötös fogatunkból négyen úgy tervezzük, hogy úgyis együtt leszünk albérletben, az ötödik taggal pedig minden nap beszélünk majd… De mást sem láttam sírni. De hát egy beszédbe ilyesmit is bele kell írni… =)
Egyébként nekem is kellett elmondanom, szóval képzelheted, nekem milyen hosszúnak tűnt… =)
akkor már egyre többen vagyunk 🙂 én csak jövőre ballagok, de eddig még egy ballagáson nem voltam ott a sulimban (szóval fogalmam sincs milyen hosszúak nálunk). én még nem tudom ezután, hogy lesz pontosan, ez még a jövő zenéje 🙂
az biztos, de legalább te írtad így nem tűnt olyan távolinak. verset mondani még mindig rosszabb- kívülről-.
akkor minden jót a továbbiakban 🙂
Nola
Verset nem mondanék, nincs az az isten… =)
Neked is minden jót! =)
Szia! Szép beszéd, tipikusnak mondanám, azt gondolnám, a mai diákok egy mai beszédben jobban hozzák az "ereszd el a hajam" fílinget. Merthogy, amennyire visszaemlékszem, nem sok embernek van sirató-hangulata a ballagáson. Üdv, Poppy
Szia!
"ereszd el a hajam" fíling? Az milyen? =)
Egyébként nekünk sem volt sírós hangulatunk, nem nagyon szerettük egymást az osztályban… =S
nagyon szép lett ez a beszéded, nem győzöm hangsúlyozni 🙂 szerintem nagyon megható, és ha nem is sírtunk, attól még ez a szöveg tele van érzelmekkel.. és nagyon jó, hogy felolvastad 😀 ügyi vagy! 🙂
Köszönöm szépen! =) De ez volt az utolsó, az tuti… mármint amit felolvastam. Minden mondatnál azon imádkoztam, hogy legyen már vége… =)