Bálványként tekintettem rá és ő bálványként tekintett rám. Rezzenéstelen bambultuk egymást, mintha más dolgunk nem is lenne. Csüngtem a szavaim. Imádva lestem, ahogy minden reggel felhúzza míves álarcát, és az emberek tömegéből sugárzik, mert Ő egyéniség. Isten azt akarta, hogy így legyen. De Isten szeszélyes. A bálványoknak pedig valamilyen magas polcon a helyük, hogy minél többen csodálhassák őket.
Új felvonás következett. Isten új bábokat faragott. Színesebbeket, élénkebbeket, mint amilyen én vagyok. Olyanokat, akiknek szintén álarc függ nyakukon. Én még mindig bálványként tekintettem rá. Oly sok ékes dísz között, ő mégis más. Talán csak a szívem csalt meg. Olyan függönyt húzott a szemem elé, melytől nem láttam a vég közeledtét. Bálványom és új játszótársai nevetni, sírni tanultak és együtt csiszolódtak. Itt nekem helyem nincsen. Én csak egy megkopott bábu vagyok, akit csak a szív hív néha haza. Sikítottam volna. Toporzékolva löktem volna félre bárkit, hogy egy kicsit velem is játsszon úgy, mint régen. De nem lehet, hiszen az régen volt, s most új idők jöttek. Olyan idők, melyek ezer évben csak egyszer jönnek. S én csendben, megadón hallgattam, s néztem, ahogy egyre távolabb kerül a helytől, amit egyszer úgy hívtunk, otthon.
Évek teltek el, de a csillogás nem hagyott alább. Egyre többen jöttek. Nézni a bálványom, hogyan csillog tündöklően egy kormos sötét teremben, ahol a szívet és a lelkek viszik porondra. Senki nem tudja, min ment át a bábu. Senki nem tudja, hogyan nyúzták le bőrét, hogyan hántották fa gerincét, hogy illeszkedjen az új ruhába. Mennyi gyötrelem, mennyi önfeledt mámoros pillanat vezetett a színész születéséig. Nem tudhatom én sem, hisz nem voltam ott vele. Nekem kopott képek maradtak. Ismeretlen jelek és jelszavak, melyeket csak a beavatottak füle ismer és ért. Nem panaszkodom, hisz nem lettem elfelejtve. Ott lapulok még a szívében, ha odáig el nem értek. Lehet csak egy vonás lettem az álarcon. Egy emlékeztető, hogy volt valaki, aki csüngött a szaván, mikor még csak egy volt a sok közül.
Itt ülök. Mellettem ezer ember, masszává gyúrt hullámokban sír, nevet, könnyezi meg minden mozdulatát és hangját. Kétszer sírok. Egyszer a büszkeségtől, egyszer holmi emberi bolondság, a szív önző lénye miatt. Azt érzem elvesztettem. Leminősített az élet. Én magamat. Nem vagyok bálvány. Már senki nem csüng az ajkamon, lesi vajon jól vagyok-e. Megszűnt bálvány létem. Ők, ott fent, azok. Ott fent van Ő is. Azonban nem lát engem. Néz bele a fényességbe és talán csak szívével sejti, hogy van ott egy megkopott baba, a sok hang között, aki a legszebb szavakat suttogná a fülébe, ha ugyan hallaná. Valaki, akinek minden bálvány közül, ő a legigazabb. Az előadásnak vége, megyek, hazai színpadra, ott ahol egyedül vagyok, magam.
1 hozzászólás
A bálványok időnként ledőlnek…főleg ha nem érdemes arra hogy valaki bálványa legyen.