Van egy utca, Kavics utca, amelyet nem Dr. Kavics Jakab pacifista tábornokról neveztek el, aki arról híres, hogy egyetlen háborút sem nyert meg; nem is Kavics Márió költőről, a hexameterekre nyomokban emlékeztető sorokkal kevert szonettek felejthetetlen alkotójáról; nem is Kavics Tekláról, aki majdnem alapított egy óvodát, de aztán meggondolta. A Kavics utca névadója egyszerűen a kavics, aka sóder, és a Dunapartról vezet föl a Rózsadombra, ezért wahnsinnig chic és rendkívül előkelő.
Nagyon természetes, hogy egy ilyen utcában semmi helyük a nívótlan és előkelőtlen kavicsoknak, itt vörös szőnyegből van az aszfalt, és aranyhímzés rajta a beton. Az itt élők azonban nem szennyezik be a cipőjüket az utca porával. Las Vegasba vagy St. Tropezbe magánhelikopterrel járnak, minden mást a magántitkárok rendelnek a magánrózsahálón, amely annyira titkos, hogy még Bill Gates sem sejti, hogyan működik.
Az utca egy részében hosszú betonfal húzódik, alig valamivel vastagabb, mint a középkori várak bástyafalai, és majdnem olyan magas. Albatroszok, postagalambok és egyéb, gyengén repülő madarak megtorpannak a fal tövében, aztán nagy szárnypirulások közepette kikerülik. Állítólag egyszer egy verébnek sikerült berepülnie a falon túli szentélybe. Hivatalos helyről meg nem erősített csiripelés szerint nagy platánfák állnak a kertben, viszonylag ritkán nyírják a füvet, akkor viszont a hajszálgyökerek hegyéig. A szürke verebet nagy ovációval fogadták, mert ilyet még sose láttak. Ez azonban merőben hihetetlen, vagy csak azt bizonyítja, minél csóróbb a madár, annál szemtelenebb.
Detti néni jól megnézte magának a falat, amely nem akart véget érni. Névtábla, cégtábla, sőt csengő helyett csak egy számlap volt az ajtón, olyanféle, mint a mobiltelefonokon, csak sokkal nagyobb. Ezek aztán bezárkóztak, állapította meg elismerően a szabadnapos madárijesztőnek öltözött öreglány, majd folytatta egészségügyi sétáját a Kavics utcán felfelé. Neki már ez is nagyon meredek volt; többször is meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Jó itt. Még a levegő is egészen más, mint azokban a kerületekben, ahol nem laknak gazdagék.
Régen, még a baleset előtt, többször is járt erre, tudta, melyik térre vezet az utca, látta a nevezetes éttermet, persze kívülről, ahogy illik. Aztán odatévedt a kilátótoronyhoz, amely sehonnan se látszik, praktikusan megbújik a házak között. Valószínűleg késő ősz volt, mert az eglantinok helyén már javában piroslottak a teának és lekvárnak való bogyók. Belle-Ailis, Belle Yolanz, Belle Aiglentine, Belle Yseult, szerelmes lányok és asszonyok a lovagvárakban, térdükön finom vászon, kecses ujjaik alól kifutnak a hullámvonalak. Kitekintenek a toronyablakból, persze csak lopva, mert a kíváncsiságért büntetés jár. Köröskörül virágos mezők, a távolban egy folyó ezüstszalagja, és Belle Ailis könnyei hullanak, mint a záporeső.
Dieus, con vif a grant doulour
Qant on mi bat nuit et jour
Pour aliqui mon cuera.
Mert a 13. században még ilyen világ volt, elverték a lányt, ha nem azt szerette, akit a kedves szülei kinéztek neki, és minél magasabb a torony, annál nagyobb a bánat.
La belle du bois dormant élhetett itt, amikor a kilátó még nem volt összedőlő félben, szellő se mozdult a néma palotában, csak a vadrózsa nőtt, burjánzott a mohos falak körül. Száz évig tartott a látszatos halál, amíg meg nem érkezett a megváltó királyfi; szolgái utat vágtak a tövises rengetegben, jelentést tettek a belső termek tartalmáról, majd a királyfi kifejezett utasítására megtörtént az is, amit már csak a mesék neveznek csóknak. Hiába, a piszkos munka mindig a szolgákra marad.
Szép emlékek, van annak már húsz éve is, hogy Belle Erembors a donjon tetejéről figyelte az udvaroncok színes felvonulását, a kevély paripákat, az udvari bolond bukfenceit. A romos kilátó! Az ősz bogyói! Bugyuta bogyók! Még egyszer látni és meghalni, gondolta Detti néni; mindenesetre a húsz év nem múlt el nyomtalanul. A Kavics utca egy egészen különleges betegségben szenved, meghosszabbodott. Végtelen messzeségbe került a célpont, ha ugyan megvan még, mert a dózerek vészjósló sebességgel tüntetik el a morzsákat, amelyeket itt felejtett a futós idő.
Addig is le kellene ülni valahová. A kis játszótéren, ahol most éppen az összes pad üres.
A játszótérnek is megvan a maga története, csak ez valamivel bonyolultabb. Detti néni írt egyszer egy novellát – nem szabad meglepődnünk, a szabadnapos madárijesztőre tett célzásból már úgyis tudjuk, hogy az öreglány bolond, nem köz-, csak önveszélyes, ha nem vigyáznak, könnyen telefirkál minden papírlapot, reklámok hátsó oldalát, újságpapírok szélét, akárcsak Muraszaki Sikibu. Hát az meg ki? 11. század, Japán, a Genji Monogatari szerzője, de ezt most hagyjuk. Hosszú. A Genji Monogatari is az, 54 fejezet. Mindegy, az összehasonlítás csak mennyiségileg lehetséges. Detti néni rengeteget írt már életében, és nem volt válogatós. Megpróbált alkalmazkodni a közönség igényeihez. Az iskolában még elég sikeresen: számos piros ötös díszítette a dolgozatait. A munkahelyen már kevésbé honorálták az igyekezetét, pedig milyen gyönyörű táblázatok és kimutatások kerültek ki a keze alól. De nem is ez jelenti a gondot, hanem az úgynevezett szépirodalom, különösen akkor, ha túl szép, túl édes, csillog és ragyog. Ki vesz komolyan, ha a szépséget tolod az orra elé? Nem reális, irreális, nincs, minek.
Ebből a szempontból senki sem kifogásolhatta Detti néni művészetét. Száraz volt, csípősen szatirikus, a kegyetlenségig. Humorban nem ismert elég feketét. Feketében nem ismert humort. De mindegy, ez a novella egy csodabogárról szólt, aki még sosem látott gyereket, hintát, játszóteret.
Nem tudta azt Mehemed,
Milyenek a gyerekek.
Különféle kalandok után eljutott erre a játszótérre, nézett ki a fejéből, nem tudta összerakni a képet. Egy ifjú anyuka megállás nélkül a gyerekét szólongatta: Gergő, már megint mit csináltál, Gergő, nem szabad megenni a homokot, Gergő, nem szabad Julika fejére szórni a homokot, mire a csodabogár spekulálni kezdett. Mik lehetnek ezek a gergők, és milyen céllal helyezik el őket az aszú homokban? Ha emberek, akkor miért nem viselkednek emberi módon? Ha nem azok, akkor miért nem kötelező a póráz és a szájkosár? Lényeg, hogy a novella igazán kiváló, ragyogó és szellemes volt, már mint az alkotója emlékezetében, és most már soha nem fogjuk megtudni, hogy tényleg és valóban, vagy csak a megszokott duma, mert Detti néni egy gyenge pillanatában apró darabokra tépte és kidobta az egészet.
Más nagy remekművekkel együtt, ca va de soi.
Hol van már a hét kötet a prófétáról, a patagóniai indián fiú, aki szép lassan, fokozatosan, mégsem ábrándul ki a modern civilizációból, a vak szektás, akiről kiderül, hogy csak azt nem látja, akit nem akar, és a többi örökbecsű remekművek?
Kuka, gyehenna, hulladékégető.
Aztán ez a kicsi, gazdagékhoz alig méltó játszótér átváltozott terülj, terülj asztalkámmá, de nem libasült volt rajta, és nem is Kugler öt forintért, hanem egy disztingvált, idősebb úriember, aki társalgásba bonyolódott Dettikével – igen, akkor még simán csak Dettike – ami még a mesebeli asztalkánál is nagyobb csoda, mert Dettike elvből nem áll szóba senkivel, utcán nem, játszótéren nem, sehol sem; maximum a munkahelyen, osztályvezetőtől fölfelé, és ha nem lehet kikerülni. Most azonban nem a való világban járunk, hanem az elysiumi réteken. Dettike kilép a jólnevelt rezerváltság korlátai közül, és cseveg. Egy hímnemű egyeddel, aki bármennyire disztingvált, mégis az, ami. Férfi. Idegen.
Olyan, mint – Omar Sharif? Majdnem olyan.
Miről beszélgetnének a meghitt Kavics utcában, a magas betonfal előtt, amelyen még a nandu sem repül keresztül? Omar Sharif tisztességtelen ajánlatot tett Dettikének. Hölgyem, nincs kötött munkaidő, akkor jön, akkor megy, amikor akar. Fizetés minden pénteken, szigorúan teljesítmény szerint. Szépen berendezett, külön szobát, nyugalmat, szakmai támogatást tudunk biztosítani. Teljesítménykényszer nincs. Messzemenőkig alkalmazkodunk a munkavállalók igényeihez.
(Na és, mi ebben a tisztességtelen? Mi lenne? Nem jelentjük be, nem fizetünk adót, tébét, hivatalosan nem tudunk egymásról, ennyi, csókolom.)
Dettike azonban nem kérdezett semmit. Kiszolgáltatottság van, pénz nincs, és ez eldönti a kérdést. Különben sem fordul elő sűrűn, hogy sétálsz a Kavics utcában, megállít Omar Sharif, és felajánlja neked az álmaid munkahelyét.
Snitt, flash, Dettike igent mondott. Omar Sharif elmagyarázta a titkos beléptető rendszer rejtelmeit, és már bent is voltak az épületben, egy hosszú folyosón, ahonnan mindenfelé szobák nyíltak, mint egy szállodában. Ki tudja, hogy a többi milyen? Dettike elégedett volt a magáéval. Klein, aber fein und mein. Egy asztal, egy szék és egy szekrény, az ablakból látni a nagy platánfákat, meg azokat is, akik most éppen inkognitóban vannak. Nem tölgy, nem fenyő, de mindegyik szép, karéjos levél, zöld levél, piros levél. Dettike is leveleket fordít, egyelőre csak leveleket. Odakészítik a számítógép mellé, egy nagy bordó mappában. Mindig a legfelsővel kezdjük, nem bíráljuk felül az elrendezést. A gépet sosem kapcsoljuk ki, akkor sem, ha késő este van, és elmegyünk haza. Pánikgomb, arra az esetre, ha valami probléma lenne, bár eddig még nem volt, miért is lenne, ha a kollégák nem találkoznak egymással.
Dettikének tetszik a dolog, bár Omar Sharifet nem látja többé. Egyáltalán nem is lát mást, csak a monitort, a négy falat, a platánokat. A mosdót, amely a szobájával éppen szemben van, de ott sem találkozik senkivel. Ez nagyon jó, mert nem kell bemutatkozni, beszélgetni, mosolyogni, érdeklődést színlelni, sorolni a semmit. Egyszer is írtam egy színdarabot; emberek nem szerepeltek benne, csak érzelmek: Szerelem, Bosszú, Akarat. Nem tudom, miről szólt, ezt már nagyon régen kidobtam, gondolom, még a rákospalotai kis vaskályhában égettem el. Szegény kis vaskályha, végül mindent ő kapott: színdarabot, regényt, házi feladatot, szimbolikus költészetet, Ady után szabadon, mert nekem akkor csak ő volt. Nem másoltam, nem kellett magam elé tennem egy verset, hogy abból lopjam ki a szavakat, jelzőket, nietzschei életérzést, akármit. Meglehetősen ösztönösen csináltam, még a véremben sem fagociták voltak, hanem csak Ady. Észre se vettem, hogy mennyire majmolom, nem a zsenialitását, mert azt nem lehet; azokat a helyeket kerestem, ahol modoros, ahol egy kicsit megcsúszott a ceruzája, részeg vagy álmos volt, sietett, hogy a lapzártát le ne késse. De én ezt akkor nem tudtam, valószínűleg nagyon csodálkoztam volna, ha valaki elmagyarázza nekem, máshogy is lehet írni, nemcsak úgy, mint Ady.
Vagy azt feleltem volna, lehet, hogy igazad van, de nem érdemes.
Saját hang? Mi az? Saját élmény? Az nem volt sok. Jelentéktelen élmények, élményecskék, miközben a Csodálatos És Nagyszerű Élet Valahol A Távolban Ragyog, minden szó csupa nagybetűvel, de különösen az ÉLET és a HALÁL. Sajnos most már tudom, hogy ezek a szavak Ady számára mit jelentettek, és most és most már nem is kell. Nincs bennem avas ijjedelem – rosszabb már nem jöhet a rossznál – s igaza volt Antoniusznak.
Elment egy élet, és milyen keveset foglalkozhattam azzal, ami igazán érdekelt.
Mi volt helyette?
„A belső érték az azonnali lehívás esetén realizálható érték. Ez eladási opcióknál KT-P0. A részletfizetési érték (a vételi opciók esetével szemben) itt fordított előjellel érvényesül, hiszen éppen nekünk fizetik majd ki később KT-t. Olyan P0-ak esetén érzékeljük erőteljesebben ezt a – tehát negatív – hatást, amikor a lehívás biztosabb. Az ingadozás (hasonlóan a vételi opciókhoz) itt is pozitív hatás, hiszen a részvény árfolyamának esetleges negatív kilengései „egy az egyben,” míg az esetleges pozitív kilengések „felülről korlátosan” érvényesülnek.”
Vannak, akik ezt megértik – megfizetik – Dettike pedig annyi papírt, füzetet és noteszt vásárolhat magának, amennyit csak akar. Egy idő múlva elégetheti, kidobhatja, eltüntetheti. Ez a tökéletes szabadság, Elysium leánya, az öröm.
Az alkotás szabadsága egy idő után a Kavics utcában is hiányozni kezdett, de a kavicsok géniuszai számon tartották Dettike kívánságait. Előbb csak egy-két cikk került a levelek közé, fél-irodalom, irodalom, aztán egy tanulmány Jaufre Rudel trubadúr költészetéről, aztán Jacques d’Autun egy verse, Douce dame.
Mout fui herbergiez hautement
La nuit que jui lez vo costel…
13. század, abszolút szabadság a szerelemben, nem támasztani semmilyen követelést, nem ragaszkodni a jogok érvényesítéséhez – Dettike, elméletben, ugyanazt tudja, amit Héloise, és amit annyira nem értett meg Abelard.
Aztán egy esszé, amely valahogy befejezetlennek látszik, mintha hiányozna az utolsó oldal. Egy laza csuklómozdulattal, Dettike végig írja, legföljebb majd nem kell NEKIK, arra való a Delete. De nem, a láthatatlan munkaadó elégedett, elége-Dettike, az elysiumi mezőkön minden lehetséges. Máskor is rábízzák, hogy fejezze be – kezdje el – vagy írja meg az egészet. Bizonyos mértékben ez csalás, alaposan kihasználják Dettike képességeit, visszaélnek az erőfölénnyel. Ja. Hol volt eddig a világtörténelemben erőfölény, amivel nem éltek vissza? Meg aztán, Dettike csak írni tud, valamennyire. Sohasem lesz belőle menedzser. Nagyon megütközött, amikor azt mondta a hajdani lovag, a tánciskolai ideál: És akkor elmentem, és eladtam két verset… Eladni, verset? Ezt is lehet? Nemcsak a részvényt, a mágnesszelepet vagy a hajdinát?
Gábor eladta a verseit. Nem értett egyet, de nagyon tisztelte érte. Gábor még sokra viszi az életben.
Hát nem, mindig ott volt az újságok, kiadók, nyomdák közelében, de nem vitte sokra, irodalmi napszámos lett belőle, vállalkozó, kisiparos. Dettike éppen kórházban volt, amikor hallotta, hogy a rádióban nyilatkozott. Eggyel több felejthető nyilatkozat.
De akkor már nem fájt, elmúlik a csalódás is, nemcsak a szerelem. Ami maradt, egy marék vers. Talán ma is ott lappang egy fiók mélyén, észrevétlenül. Ki kellene dobni. Gábort már régen kidobtuk, ezt akkor miért ne?
Erről nem írunk többet. Úgy látszik, még mindig fáj egy kicsit.
A jelen az, hogy egy szerencsétlen, mindenkitől elfelejtett öregasszony ül az üres játszótéren, egy padon.
Még beugrik néhány kép abból a régi, nagy álomvilágból. Egy főnök, aki azt mondja, látni szeretné, ki az a géniusz, aki a keze alá dolgozik. Nem egészen így mondja, nem ennyire direkt, egy főnök mindig vigyáz arra, hogy a beosztottak ne bízzák el magukat. Dettike örül is a rendkívüli figyelemnek, meg magasról tesz rá. Nem számít. A pénzt eddig is megkapta minden pénteken. Nem számolt utána, de úgy érzi, rendben van. Az ablak előtt ringatózó platánfák fontosabbak, mint a koszos pénz, amely úgyis csak a legközelebbi boltig vagy postáig az övé. Karomszerű ujjak tapadnak rá, elzárják, hogy senkit ne vigyen kísértésbe.
Kísértés járja be Európát (vagy a világot?), a pénztelenség kísértete. Dettike nem nyafog. Van fűtött szoba, étel és papír. Legföljebb az idő kevés, Megkezdődött a visszaszámlálás. Valószínűleg nem tud megírni mindent, amit még szeretne. Nem tudja befejezni. Legalább ezt az egyet, ami most itt van a Pax betét alatt. Legalább háromnegyed részben, hogy sejteni lehessen a befejezést. Mert már leszokott a csavarokról… Fárasztó mindig kitalálni egy újabb csavart. Meg aztán, nem is életszerű. Túlszabályozott világban élünk, mindent előre ki lehet számítani, és mindig az emberi hanyagság a felelős, sohasem a sors.
Valami rémlett még homályosan, nem értették, Dettike miért nem vette igénybe az ebédet, pedig az járt, alanyi jogon. Nagyon szép ebédlőnk van a szuterénban…
Nem tudtam, védekezett Dettike kétségbeesetten, mintha ő követte volna el a hibát. Igen, megkérdezhettem volna, de nem akartam zavarni. Ettem, igen. Minden nap behoztam magammal két zsemlyét. Nem hagytam szemetet magam után…
Az öregasszony lassan áll föl a padról. Megszédül egy pillanatra, de nem. Még nem. Kihúzza magát, és visszaindul a szépséges Kavics utcán, a Dunapart felé. A kilátóra nem maradt idő. Nem baj, majd legközelebb. Ha nem zárnak le egyes dombokat a csóró verebek elől.
7 hozzászólás
Gazdagok világa, szegények világa, Kavics utca. A szokott stílusodban jól összehoztad Nagyon élvezem keserű, fanyar humorodat! Üdv: én
Kedves Laci, örülök, hogy itt jártál.
Bölcs írás. Gratulálok, jó szemed van meglátni és jó tollad megírni.
Barátsággal Profundis
Kedves László, köszönöm a csillagokat, de nehogy azt gondold ám, hogy kötelező visszadicsérni valakit, ha egyszer megdicsértek.
Szia!
Nagyon jó írás, örülök, hogy elolvashattam!
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti, van ebben az írásban néhány önéletrajzi elem, talán az viszi előre.
Kedves Müszélia!
A karácsony előtti kötelességek miatt nem jártam épp az oldalon, amikor ez az írásod felkerült. Most végre idetaláltam, és nagyon örülök neki! 🙂
Bár én nem a pax betétek alatt tartom a befejezetlen írásaimat, hanem a laptopban, de mélységesen megértem Dettikét. Olyan kevés az idő, és olyan sok a kötelesség…
Az egész történet hangulata nagyon megfogott. Kicsit szomorkás, kicsit gunyoros, kicsit nosztalgikus, és nagyon átélhető, nagyon jó.
Gratulálok! /A multkor valahol felsoroltam a kedvenc íróimat, és Te is köztük voltál, de nyugodj meg, nagyon jó társaságban! 😀 /
Judit