Az íróasztalán mindig volt jó néhány kártyanaptár, azokat használta könyvjelzőnek. Megfogott egyet, beletette a könyvbe, majd becsukta azt. Az asztal közvetlen az ablak előtt volt, amikor felnézett, akkor látta maga előtt a várost, a város felett a felhőket, esténként a város fényeit, a csillagokat. Szerette ezt a látványt, sokszor merengett az ablak előtt. Látta a nyüzsgő várost, élvezte a viharok látványát, de a szobába csak a nyugalom jutott el. Ezt érezte természetesnek, mert szerette ugyan a pezsgő, zajló életet, de csak mint néző, nem mint résztvevő.
Laci tehát tipikus agglegény volt. A másfél szobás lakást mikor megvette, akkor ennek tudatában alakította át. A szobák közti válaszfalat áttörette, ezáltal kapott egy nagy helyiséget, amit nappalinak és hálónak használt egyszerre. Sokat olvasott, sok könyve volt, a falak mellett könyvespolcok sorakoztak. Az ágy, a fotel, az íróasztal és a szekrények szokatlanul ízlésesen, tetszetősen voltak elrendezve. Laci nem volt különösebben pedáns, de nem szerette maga körül a rendetlenséget, soha nem volt a lakásban felfordulás.
Kiment a konyhába, ami ugyancsak egybe volt az étkezővel, semmi pult vagy válaszfal. Elővette a serpenyőt és egy tálat, majd a hűtőből a tojást is. Rutinosan, mindenféle kapkodás, sietség nélkül csinálta magának a sült tojást. Ha nem is volt mesterszakács, de főzni szeretett, és többé-kevésbé tudott is. Az ételeket soha nem úgy hozatta vagy rendelte meg, hanem saját maga készítette el azokat. Jóízűen ette a tojást kenyérrel és uborkával, miközben arra gondot, hogy jó lenne valamilyen sütemény is a napokban. Valamiért Mozart neve ugrott be neki.
Miután megette a vacsoráját, visszaült az íróasztalhoz és tovább olvasta a könyvet. De már nem tudta lekötni a figyelmét, mert a gondolatai az előbb felvillant név körül forogtak. Nem rajongott különösképpen a klasszikus zenéért, de amikor valahol hallott egy-egy klasszikus darabot, akkor azt szívesen meghallgatta, tetszett neki. Most viszont elkapta a kíváncsiság, az érdeklődési kedv Mozart iránt. Ismét lerakta a könyvet, bekapcsolta a számítógépet, majd rákeresett Mozartra. Letöltött pár alkotást tőle, de mielőtt meghallgatta volna őket, megcsinálta az ágyat. Amikor lefeküdt, akkor indította el a lejátszást.
Mozart zenéje szólt a háttérben, miközben Laci elgondolkodva nézte az ablakon át a csillagokat.
*
– Te Zsuzsa, hova tetted a panírozott halrudakat? – nézett fel Laci a hűtőládából.
– Nem tettem sehova, elfogyott. Vigyél nudlit, az majdnem ugyanolyan – mint mindig, most is ugratta Lacit, aki közel lakott, emiatt gyakran megfordult a boltjában.
Zsuzsa pár évvel ezelőtt gondolt arra, hogy nyit egy saját kis boltot. Fiatalos hév vezette, de volt megtakarított pénze, és főleg hite is. Kibérelte ezt a garázst, majd ízlése és lehetőségei szerint átalakította, berendezte. Nagy nehézségek árán beszerezte az induló árukészletet, majd megnyitotta a kis üzletet. Jó helyen volt, mindenhol, mindenféle módon hirdette, reklámozta a boltot, mégis alig akart megindulni az üzlet. Sokszor gondolt a bezárásra, de a hite mindig átsegítette a holtponton. Szép lassan megindult a forgalom, egyre többen jártak hozzá, és ennek legfőbb oka nem az áruk minősége vagy ára volt, hanem Zsuzsa személye. Szerette azt amit csinált, és szerette az embereket is. Idővel már nem bérelte, hanem meg tudta venni az épületet, és ha nem is nagy lábon, de azért tisztességesen megélt a boltból.
– Ha te mondod, akkor biztosan úgy is van – válaszolt Laci, kivette a nudlit, majd odalépett az alkoholokhoz. – De hogy pont olyannak érezzem, akkor gondolom inni is kell hozzá valamit. Szerinted nem?
– Ugyanolyan nem lesz akármit is iszol hozzá, de ha jó erőset viszel, akkor nem is fog érdekelni ez az apróság. Vigyél hozzá vodkát, az olyan ütős.
Laci szófogadóan leemelt egy üveg vodkát a polcról, de mielőtt még elindulhatott volna, Zsuzsa megkérdezte:
– Ma is egyedül fogyasztod el? Mert ha nem, akkor tudok ajánlani neked valami finom női italt is, amitől biztos sikered lesz!
– Mit bolondozol megint? Nagyon jól tudod, hogy még nem született meg az a nő, akiért feladnám a kényelmes életemet.
– Te tudod Laci.
Ezek után már semmi akadálya nem volt annak, hogy Laci kifizesse a nudlit és a vodkát, de amikor kinyitotta az ajtót, még visszanézett Zsuzsára és odaszólt neki a válla felett:
– Holnapra azért hozzál halrudakat is! – azzal ki akart menni, de ahogy visszafordult, majdnem beleütközött az éppen a nyitott ajtón át belépő, vele egykorú lányba.
– Hoppá, bocsánat – mondta meglepődve Laci, miközben rápillantott a lány arcára. Tetszett neki. Ahogy kiment, még hátranézett. Most is tettszett neki.
A lágy gyorsan odalépett a pénztárhoz:
– Ki volt ez a srác, Zsuzsa?
– Lacinak hívják, itt lakik a közelben – látta az előbbi jelenetet, ezért mosolyogva hozzátette:
– Ő is észrevett ám téged! Alaposan tanulmányozta a fenekedet, Andi.
– Tényleg? Pedig már jó régen volt, hogy utánam fordultak a srácok. Hiába, az idő elszáll.
– Hogyan mondhatsz ilyet, nagyon csinos vagy, egész jól tartod magad, Andi. Viszont tényleg összeszedhetnél már egy olyan fickót aki mellett megállapodnál.
– Ez a Laci egész aranyos, rendesnek tűnik. Szerinted bejövök neki?
– Te minden férfinak bejössz, Andi! Mondom, az előbb láttam, hogy Laci sem kivétel.
Andi kacéran kihúzta magát, a mellét kissé kinyomta.
– Szóval van esélyem nála. Azt mondod, hogy gyakran megfordul itt?
– Bizony, gyakran jön venni valamit. Ne félj, hamarosan biztos újra összefuttok egymással!
*
Laci amikor belépett a bolt ajtaján, még tudta, hogy mit akart venni.
– Szia Zsuzsa!
– Szia! Láttam ám a múltkor amit láttam! Szóval mégiscsak megszületett már.
Laci értetlenül nézett Zsuzsára:
– Ki született meg?
– Az a nő akit emlegettél a minap – huncutul mosolygott Lacira – Majdnem kiesett a szemed úgy bámultad. Egyébként ha tudni szeretnéd, Andinak hívják.
Laci még mindig bambán állt az ajtóban. Emlékezett a jelenetre, eszébe jutott azóta néha a lány arca, alakja, olyankor jóérzés foga el. De nem értette, hogy mi olyan érdekes azon, hogy egy csinos lány már megszületett.
– Mit teszed itt a hülyét? Emlékszel, a kényelmes élet meg a nő.
Laci végre megértette a dolgot, és ez azonnal ki is ütközött az arcára. Zsuzsa folytatta:
– Na látod, tudod te! Egyébként Andi megsúgta nekem, hogy te is szimpatikus vagy neki.
– Mi van? Hagyj már békén ezzel a női micsodával! Én nagyon jól megvagyok egyedül is.
– Te tudod Laci.
Mindketten azt hitték, hogy az ilyen irányú beszélgetésnek ezzel itt vége is szakad. Tévedtek. Egy idős néni is volt a boltban, aki mindezt hallotta.
– Mit tudtok ti fiatalok? – kérdezte azzal a tipikus "bezzeg az én időmben" hangsúllyal. Majd ugyanúgy folytatta:
– Nekem a ti korotokban már három fiam is volt! Ti meg csak azt hajtogatjátok folyton, hogy most ezért nem, most azért nem. Pedig csak féltek az élettől, ami szerintetek túl nehéz. Bezzeg ha nektek is mesztéláb kellene dolgozni egész nap a mezőn, akkor majd nem ezt gondolnátok! Meg is mondtam a legnagyobb fiamnak, hogy fiam ne válogass, menj hozzá az első valamire való férfihoz. Úgy is lett, a mi Urunk pedig megáldotta őket két kis poronttyal azóta. Milyen édes pici kezecskéik vannak, és milyen aranyos, csillogó homlokuk! Nem is győzöm puszilgatni őket.
Azzal kitette a pénztár elé a kosarából a dolgokat amit meg akart venni.
– Na számolj fiam! – mondta Zsuzsának.
Miután fizetett, összepakolta a cókmókját, majd elindult kifele.
– Te meg fiam, állj már odébb az ajtóból! Olyan vagy mint aki se nem lát, se nem hall – rivallt rá Lacira, aki még mindig az ajtóban állt csodálkozó arccal. – Szedd össze magad végre!
– Csókolom Erzsi néni! – szólt a távozó után Zsuzsa.
Laci elhűlve kérdezte:
– Ki volt ez Zsuzsa? És te értetted amit mondott? A fiának kellett férjhez mennie?
Zsuzsa nevetve válaszolt:
– Erzsi néni mindenkire azt mondja, hogy fiam. Két lánya és egy fia van, az egyik lányára gondolt az előbb.
– Már értem. Megyek is, szia!
– Te Laci, nem akartál semmit sem venni? Ha igen, akkor ne kifele, hanem befele gyere az ajtóból!
– Tényleg. El is felejtettem.
Azért a végére csak eszébe jutott Lacinak, hogy mit is akart venni. Bevásárolt, majd elindult hazafele.
Egész úton az járt a fejében, hogy "fiam", és közben egy mosolygós kislány arca jelent meg előtte.
*
Mit ad Isten, egy este Laci összefutott régi ismerősével, Pecással. Pecás soha nem horgászott, nem szerette a halat, sőt egy bizonyos eset óta a horgászokat sem. Erről kapta ezt a nevet.
Egyszer fiatal korában, egy átmulatott éjszaka után Pecás -akit ekkor még nem így hívtak- kissé spiccesen kereste a hazafele vezető utat. Ekkor találkozott egy horgásszal, aki egy biciklin tolta a horgászcuccait a tó irányába. Hogy mi történ és mi nem, azt senki sem tudja biztosan, de a találkozás után Pecásnak nagy monoklija lett, a horgásznak viszont törött horgászbotja és alkarja. De ez már régen történt.
– Szia Pecás! Rég láttalak, kirándulni indultok?
Pecás ugyanis nem egyedül sétált, hanem egy kenguruban vele volt a pár hónapos fia is.
– Dehogy, ott még nem tartunk. Esténként ha kihozom a kicsit, akkor sokkal jobban alszik éjjel. Az asszony meg tud pihenni ilyenkor. Te még nem nősülsz?
– Hova gondolsz? Inkább Mozartot hallgatok éjszakánként, mint gyereksírást.
– De Mozartot hallgathatsz bármikor, öreg korodban is. De a gyereksírás idejéből lassan kicsúszol. Mennyi is vagy, 35? Az ilyen korú nőknek már iparkodniuk kell. A fiatalabb csajoknak meg nem kell ilyen öreg faszi mint te!
Laci látta a kenguruból kilógó pici lábakat, pici kezeket, és az apja mellkasára hajtott pici fejet.
– Nőügyekben ne félts engem! Nincs azokban hiány.
– Ki beszél itt nőügyekről? A leendő gyereked -ha lesz egyáltalán gyereked- anyjára gondolok.
A pici a kenguruban elkezdett nyűgösködni, mire Pecás a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve kezdte ringatni a kicsit, mint egy hajó az utasait.
– De én nem akarok gyereket!
– Vagy csak nem tudsz róla – Pecás rátette a kezét a kengurura, a fia hátára. – Én sem hittem amíg meg nem született, hogy ennyire hiányzik.
– Mi hiányozna? A gyereksírás?
– Tudod mit? A sírása is – Pecás a másik kezét a pici fejére tette, majdnem elveszett a tenyerében. De a kicsi már nem nyűgösködött tovább, a halk szuszogása hallatszott csak. – De nem csak sírnak, nevetnek is! És megráncigálják az orrodat.
– Senki se huzigálja az én orromat!
– Gondold csak meg! A te Mozartod is 35 évesen halt meg.
– Hogyan jön ez ide?
– Pont ez az! Sehogyan. Majd megbánod, hogy folyton zenét hallgatsz, ahelyett, hogy pelenkát cserélgetnél!
– Neked teljesen elment az eszed! – fortyant fel kissé Laci, de ennek ellenére olyan érzése támadt, mintha mégsem neki lenne igaza.
– Az lehet, hogy az eszem elment, de most már én is megyek. Mire hazaérünk, pont elérkezik a fürdés, lefekvés ideje. Szia Laci!
Azzal kezet fogtak, majd Pecás elindult hazafele. Laci hosszan nézett utána. És a picike apróság után.
*
– Most van panírozott halrúd a hűtőládában! – fogadta széles mosollyal Zsuzsa Lacit.
Laci nem akart halrudat venni, csodálkozott, hogy Zsuzsa miért ajánlja neki ennyire. Odapillantott a hűtőládára, és már tudta is az okát. Visszanézett Zsuzsára, aki vidáman biccentett kicsit, majd a fejével odaintett a hűtőláda felé, miközben tekintete végig Lacin maradt. Ezt a mozdulatsort nem lehetett félreértelmezni. Laci ugyan agglegény, de volt szép számmal tapasztalata a hasonló esetekben. Soha nem csinált az ilyenekből problémát, mindenféle zavar és megilletődöttség nélkül kezelte, futó kalandoknak tekintette őket. Most valahogyan mégis izgatottság fogta el, és érezte a mellkasában a feszültséget miközben odalépett a hűtőládához.
– Szia Andi!
– Szia Laci!
Mindkettejüknek és Zsuzsának is feltűnt, hogy ugyan még soha nem találkoztak, beszélgettek egymással, de mégis tudják, hogy ki a másik.
Most ott álltak a hűtőládánál és látszott rajtuk, hogy nagyon nincs ellenükre ez a találkozás. De mindkettejüknek az járt a fejében, hogy akkor most hogyan tovább? Laci szólalt meg elsőnek:
– Szereted Mozartot?
Egy kisboltban ha valaki panírozott halrudakért megy a hűtőládához, akkor ez természetes, magától értetődő kérdés. Legalábbis úgy látszott, hogy ők ezt gondolják, mert a továbbiakban hosszan beszélgettek egymással, a kezdeti feszültség közben teljesen eltűnt. Egy kívülálló, kíváncsi szemlélődő észrevette volna -Zsuzsa észre is vette-, hogy miközben a hűtőláda mellett álltak, valahogyan mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz, rövid időn belül szinte már egymáshoz értek, a beszélgetésük egyre halkabbá, bensőségesebbé változott.
Sokáig elbeszélgettek volna, ha nem jön egy anyuka a kisfiával. A kisfiú megráncigálta anyja kezét, miközben kérlelte:
– Anyu, csinálj ma nudlit!
Az anya rátette a kezét a fia fejére:
– Jól van kisfiam – odalépett a hűtőládához.
– Elnézést, szabad? – kérdezte Lacit és Andit, mivel nem fért a ládához.
Odébb álltak, de már tudták, hogy ezzel ez a beszélgetésük véget is ért. Szótlanul megvárták amíg az anyuka megveszi a nudlit, és a fiával távozik a boltból. Akkor szólalt meg Andi:
– Sietnem kell, rohanok is. Szia Laci, remélem még találkozunk! – csak Lacitól köszönt el, Zsuzsát észre sem vette.
– Persze, hogy találkozunk – mondta Laci akkor, amikor Andi már rég a bolton kívül járt. Sokáig nézte az ajtót, Zsuzsa törte meg a csendet:
– Na mi van nagy legény? Mégis csak megszületett?
– Á, dehogy. Köszi a halrudakat Zsuzsa – majd lassan ő is kiment a boltból.
Zsuzsa nem említette meg neki, hogy nem is vett semmit.
Este, miután lefeküdt, Mozart zenéje szólt a háttérben, miközben Laci elgondolkodva nézte a csillagokat. Folyton Andi járt a fejében. És a kisfiú, aki az édesanyja kezét húzogatta.
*
– Hogyan lehetséges az Zsuzsa, hogy a múltkori beszélgetésünk óta még egyszer sem találkoztam Lacival? – kérdezte szomorúan Andi.
– Nem tudom, de azóta én sem láttam, még a boltban sem volt.
– Megsértődött talán, és nem akar látni engem? Te mit gondolsz Zsuzsa?
– Szamárságokat beszélsz Andi. Laci nem az a sértődős fajta, és nem is úgy nézett ki mint aki meg van bántva.
– De akkor miért nem jön erre? Talán valami baja van?
– Laci nem az a beteges fajta, de mindenkit elkaphat valamilyen nyavalya. Talán vele is ez történt, ne legyél már annyira ideges Andi!
– Tudom, hogy furcsa egyszeri találkozás után, ráadásul már nem is vagyok fiatal, tapasztalatlan csirke, de mégis izgat, bánt a dolog, hátha történt Lacival valami. Talán meglátogathatnám. Nem tudod véletlenül, hogy hol lakik?
– Sajnos azt nem. Csak annyit tudok, hogy valahol itt a környéken.
– A telefonszámát sem tudod? – kérdezte most már inkább kétségbeesve Andi.
– Honnan tudnám? Az emberek itt legfeljebb csak a pénzüket hagyják, az elérhetőségüket nem.
– A teljes nevét sem tudod? Az alapján a neten is megnézhetem.
– Gyakran gondolkodtam azon, hogy a vásárlóknak csak a keresztnevüket, esetleg a becenevüket ismerem. Soha senki sem mondja meg a vezetéknevét. Laciét sem ismerem, mint ahogyan a tiedet sem.
– De akkor most mit csináljak?
– Várj – mondta Zsuzsa mindenféle meggyőződés nélkül. – Nem tudsz mást csinálni.
Andi némán nézett maga elé, majd leverten elindult az ajtó felé. – Szia Zsuzsa!
Ahogy kilépett és elindult a járdán, dacosan arra gondolt, hogy ő már nem várhat tovább, mire is várna még? Majd saját magán is megdöbbenve rájött, lehet, hogy ez volt az utolsó nagy lehetősége.
Andi úgy érezte, hogy teljesen összekavarodott körülötte a világ, leült egy padra rendbe tenni a gondolatait. A kisbolt sokáig nyitva tartott, már este volt. Nézte a fák lombjait, hallgatta a levelek suhogását, a madarakat. Majd a villanyoszlop alatt elhaladó embereket kezdte figyelni, hátha valamelyikben felismeri Lacit, de egyik sem ő volt az. Egyszer egy anyuka haladt el a lámpa alatt, babakocsit tolva. Andit elöntötte valamiféle belső forróság, bizsergés, úgy érezte, hogy oda kell mennie beszélgetni az ismeretlen anyukával. Már éppen elindult volna, amikor feltűnt neki az egyik lakásból kihallatszó zene.
Mozart utolsó alkotása volt: a Requiem.
***
6 hozzászólás
Szia István! 🙂
Őszinte leszek. Eddigi írásaid egyáltalán nem jöttek be nekem, ez viszont megmozgatott.
Kereknek találom a történetet. Nem csak azért, mert az előzőeket beépítetted, hanem inkább azért, mert látok benne haladást és koncepciót.
Nem tudom, miért nem írtak éppen ehhez, én megtettem. 🙂
Tetszik az összefésülés. 🙂
A helyesírással itt-ott foglalkoznod kellene, de bennem nagyon kerek és hatásos ez a történet.
Nem tudom, hogy folytatod-e. Szerintem lehetne, bár a lezárás tökéletes. Mármint az, hogy nincs lezárás. 🙂
Csak így tovább! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Örülök, hogy tetszik, főleg azért mert ez egy korábbi írásomnak, a "Hagyaték"-nak egy újragondolt, újraírt változata.
A helyesírásnál konkrétan mire gondoltál? Azt én is észrevettem, hogy a mikor-amikor használatával és a vesszők elhelyezésével vannak még problémák, de más nem tűnt fel. A "mesztéláb" kifejezést anno gyakran hallottam, és én még ma is használom.
Maga az írás nem lesz folytatva, most úgy gondolom, hogy így a jó. Ha folytatnám azzal csak hosszabb lenne, jobb nem.
Köszi a hozzászólást: István
…
Leginkább központozási hibák adódtak, de az rengeteg. Át kellene nézned a nyelvtan eme fejezetét. 🙂
A javítások ellenére is nagyon tetszik a történet, a zárás különösképpen. 🙂
Én se folytatnám a helyedben, mert így kerek.
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Az írás megvan a saját gépemen is, ott javítottam a hibákat. Itt viszont így hagyom, hogy lehessen látni, mire kell figyelni (sok más mellett), lehessen okulni belőle.
Még egyszer köszi: István
U.i.: Ja és a "leült egy padra rendbe tenni a gondolatait"-ból kihagytam a "rendbe tenni a gondolatait" részt, újra olvasva, az felesleges, nem oda illő.
Szia István! 🙂
Te akartad, íme a javítások:
egybeN volt az étkezővel, semmi pult, vagy válaszfal
miközben arra gondoLt
visszaült az íróasztalhoz, és tovább olvasta a könyvet
Szerette azt, amit csinált
Ugyanolyan nem lesz, akármit is iszol hozzá
még visszanézett Zsuzsára, és odaszólt neki a válla felett
összeszedhetnél már egy olyan fickót, aki mellett megállapodnál
Az a nő, akit emlegettél a minap
Majdnem kiesett a szemed, úgy bámultad
olyankor jó érzés fogta el
meZtéLLáb
fiam, ne válogass
a kosarából a dolgokat amiKET meg akart venni
Na, számolj, fiam!
Olyan vagy, mint aki se nem lát…
Csókolom, Erzsi néni!
Hogy mi történT és mi nem
Én sem hittem, amíg meg nem született
érezte a mellkasában a feszültséget, miközben odalépett a hűtőládához
Szótlanul megvárták, amíg az anyuka megveszi a nudlit
Na, mi van, nagy legény?
Köszi a halrudakat, Zsuzsa
Szamárságokat beszélsz, Andi
ne legyél már annyira ideges, Andi
de egyik sem ő volt (az)
…
Szia Kankalin!
Na végre, ez az! Az ilyen észrevételek, javítások nagyon fontosak, mert ezekből lehet tanulni. Ha nem tesszük szóvá, akkor esély sincs a fejlődére, a hiba mindig ismétlődni fog.
Köszi: István