Béke a Hazugra (II)

„Os iusti meditabitur sapientiam, et lingua eius loquetur iudicium.”

„Bölcsességet beszél az igaznak szája, és a nyelve ítéletet szól.”
Zsoltárok könyve 37:30

Csupán egy apró füllentéssel kezdődött minden… Mikor Anyám azt mondta nem létezem. Miután lebukott, Apám vízbe fojtotta, engem pedig az utcára dobott síró csecsemő ként. Csupán egy apró hazug mondat volt, mely megalapozta életem, hogy én legyek a hazugságok királynője. Koldusok és tolvajok neveltek, kiknek jól jött egy apró kislány bájos tekintete, hogy kizsebeljék a szerencsétlen idiótákat akik bedőltek nekem. Mégis ki volnék én? Catarina Scaletta a Hazug Róka. Barátaim csak Rókának hívnak, a Holló és a Farkas. Kész állatkert nem? Hát nem… mesteri csapat voltunk egy mesteri tolvaj csapat mely halálra ítéltetett mikor a diamante hope kezünkre került. Hol is kezdjem vagy inkább folytassam? Ott ahol életem szerelme, aki erre a tényre sosem jött rá, eltűnt. Nos kedves olvasóm ez az én történetem, így ott kezdem ahol illik. Az óratorony lépcsőit megmászva ajtónkat betörve találtam, Farkas állt egyedül a sötétben szinte lélektelenül fordult felém és nézett a szemembe. Könnyek csordultak végig az arcán, (Istenem sose láttam őt sírni) egy szót sem szolt hozzám. Kérleltem mondja el mi történt miért sír, de csak rázta a fejét szép lassan, jobbra-balra. Átnézve Vito mögött megláttam, hogy az ablak ki van törve és egy kötél lóg át rajta a mélységbe. Oda rohantam, barátom nem állta utam. Mikor lenéztem, ö lógott a kötél végén az eltűnt Holló némán, mosollyal az arcán. Farkas szemébe már lángoló szemekkel néztem s üvöltöttem rá!
– Ki tette ezt? Ki ölte meg Hollót? Csak rázta a fejét jobbra-balra. Elrohantam le az óratoronyból ki az utcára el egészen a Ponte dei Sospiri -ig. Az indiait akartam megtalálni és kérdőre vonni, kerestem kutattam utána mígnem ott volt. A sikátorok mellett sétálgatott, egy pillanatba se tellett már késemet torkának szegezve vontam kérdőre tud-e valamit az ékkőről, hova lett? Rémületében össze vizelte magát és szentül állította, hogy nyomtalanul ellopták tőle. Elengedtem, s futni hagytam, a szégyentelen lopott férget. Vissza mentem otthonunkba ahol Farkas már felhúzta Hollót, és elkezdte lefejteni nyakáról a kötelet. Közelebb kúsztam szerelmem holt testéhez, hátha lelek rajta valami nyomot.
Semmi, nem volt olyan mi gyilkosára utalt volna. A patkányok társasága a kibelezést szívleli ha gyilkosságról van szó nem az akasztást így ők nem lehettek. Az investigatore pedig letartóztatta volna nem megöli a célpontot. Jobb keze ökölbe szorítva a bal ernyedten hevert teste mellett. Ökölbe szorítva… Mi lehet az amit oly erősen szorít, hogy még halála után sem engedett el? Nehézkesen felnyitottam ujjait, Farkas elment valamivel a dobozoknál babrált, biztos lepedőt keresett. Fehér haj tincs hullott a földre, fehér mint a friss hó. A felismeréstől forogni kezdett velem a világ, nem hittem el amit láttam… Remegő tekintettel néztem hátra és ott állt Ő, a Fehér Farkas, Vito Celemente… Barátunk kiben feltétel nélkül megbíztunk, barátunk kivel jóban rosszban kitartottunk. Végzett szerelmemmel. Végzett barátommal. Végzett tolvaj társunkkal. Hang nélkül pattant elő a kés, selymes kényelemmel csúszott a húsba át a csontok közt egyenest a szívbe. Feltettem kérdésem,
– Miért? Csak némán rázta a fejét, jobbra-balra. Vér folyt végig ajkaim mentén utolsó leheletem is kifújtam térdre, majd földre rogytam. A hideg acél mellhasamban szinte megnyugtató érzést adott. Megszabadított a hazugságaim súlyától, megszabadított a tehertől, hogy elvesztettem Hollót, hogy el árult testvérünk a Farkas. Utolsó szavammal elátkoztam Vitot, bár tudom értelmetlen, le… Jól esett.