Ez a legjobb szülinapom, a tizenkettedik! Már a reggel is csodálatosan indult, megkaptam a lézerlövészet-készletet. Túlságosan nem lepődtem meg, már két hónapja tápláltam a szóbeszédet, mennyire szeretnék egy ilyet. Egyik nagyanyám ellenezte, de ő az egész létezésemmel így van, mert nem lánynak születtem.
Jövögetnek a barátaim, indulhat a csata. Apámmal és bátyámmal megépítettük a terepet. A szomszédok és rokonok mindjárt osztoztak örömömben, mikor kiderült, az összes nagyobb lim-lomot áthozhatják a kertünk végébe, mert kellenek fedezéknek. Zsákok, kiszuperált szekrények, raklapok, még egy roncs autó is. Egyszerűen csodás!
Fegyverek feltöltve, kijelzőkön maximum lövésszám. Négyes csapatok. Érzem, jobbak vagyunk. Süvítő lézerhangok. Egyik menet a másik után, egyre többen esnek ki. Megszakítjuk a küzdelmet az ebéd miatt, de mintha már kevesebben lennénk. A köszöntésre jött rokonok is elkódorogtak valamerre. De kit érdekel? Nyomás a töltőhöz és indulhat az újabb kör! Ez a legizgalmasabb szülinapom.
Délutánba hajlik az idő. Már csak négyen csatázunk. Aztán már csak hárman. Egyikünket kilövik, kimegy, szemtől-szembe párbaj. Győzök! Utolsónak maradtam, de keményen megharcoltam érte. Kisétálok a pályáról, ideje uzsonnázni. Néhány barátom a teraszon lézeng, elindulok feléjük.
Mire odaérek, már bemennek a házba. Követem őket, szobáról szobára, hallom a nevetgélést, de valahogy mindig máshová mennek, mint ahová belépek. Az ablakon kitekintve látom egyikőjüket, kilépek a franciaajtón, de addigra eltűnik.
Körbe-körbe rohangálok a kertben, a házban, egyre kevesebb a hang és senkit nem érek utol. Sötétedni kezd, megéhezem, már a vacsora sem túl korai. Hallom anyám hangját, enni hív, de az étkezőbe lépvén, csak én vagyok ott. A kenyér kicsit száraz, a tojás hideg. Felmegyek a szüleim szobájába, az ajtón keresztül még kiveszem, ahogy beszélnek, de mire belépek, már sehol senki. A testvérem után kiáltok, de az ő szobája is üres.
Egyre sötétebb van. Felkapcsolom a lámpákat, de nem sokat segít. A félhomály mindent beterít. Előkaparom a telefonom, próbálok hívni sorban mindenkit. De lemerül. Hiába töltöm, folyton kikapcsol. Hová lett mindenki? Miért van ilyen sötét? Miért nincs adás a tévében? A szomszédoknál sem világít egy ablak sem. Behúzódok a szobámba és félni kezdek. Ez e legnyomasztóbb szülinapom.
Remegve ébredek, egy darabig csak fekszem a sötétben. Behunyt szemmel hallgatom a beszélgetést, valami lekapcsolásról van szó. Az unokahúgom sír. A fiam erősnek akar mutatkozni, de hallatszik a küzdelme. Felismerem a testvérem hangját is, bár sokkal öregebb. Persze, hogy öregebb, hiszen nem tizenévesek vagyunk már. Itt van mindenki, aki közel áll hozzám, csendes zsibongás.
Hirtelen, mint egy szökőár, rám tör a baleset emléke. Az éjben szembevakító, éles fényeket visszaverő nedves aszfalt, a lassúnak tűnő, hangtalan csúszás. Majd az időt felgyorsító reccsenés. Fájdalom és feketeség. Fekete álom, azóta is benne létezem, kikapaszkodni nem tudok.
Mindent hallok. Kórház, orvosok, csepegés. Szeretteim bejárnak. Párom ül az ágyam mellett órákat, felolvas nekem. Elmeséli mi minden történt aznap. Fogja a kezem. Néha sír. Sokszor sír. Szólok hozzá, de a sötétség megfojtja a szavakat, mielőtt elérnének hozzá. Mozdulok, de a fekete álom elnyeli ezt is.
Felköszöntenek. Ma vagyok harmincnyolc. A harminchetediken nagy buli volt. Három torta, s egy régi vágyam teljesítése. Ma csak egyetlen torta van, mellém teszik, villák csörgése tányérokon. Először nekem szelnek, hallom ahogy a bátyám szól, vezessék a kezem a kezdő vágásnál. Kicsit bizarr, hiszen nem érzek semmit, mintha kikapcsolták volna minden érzékszervem, a hallást kivéve. Még a tortából sem ehetek. Ez a legrosszabb születésnapom.
Beszélnek hozzám, mindenfélét elmondanak, amit eddig sosem. Vicces történeteket idéznek fel. Mindenki fogja a kezem és próbál vidám lenni. Nem akarnak zokogva búcsúzni, nem akarják tudomásul venni, amit mondtak nekik. Agyhalott vagyok, hiszik, s nem is állok ettől messze. Az álmom az álomban elárulta. Tíz hónap minden reményüket megölte. Ülnek körülöttem, bevonnak a társalgásba, mint hallgatag résztvevőt és árad a szeretetük. Ezt még maradék fogoly tudatom is képes befogadni. Tartják magukat, egymást, engem. Halványuló tudatom elringatják, egymás vékony erejébe kapaszkodnak.
Aztán mégis mindenki sírni kezd és behívják az orvosokat. Ha jól értem, már csak pár percem van hátra. Már nem tudok elköszönni tőletek, de szeretlek titeket! Ez a legszebb születésnapom.
Verítékben fürödve ébredek. Mintha rugók löknének, ülök fel, a kezem nézem, majd az ablakot, zihálva szívom be a levegőt. A kelő nap átsüt a függönyön. Mi volt ez?! Még élt a testvérem, volt tudata? Megöltük? Megöltem? Most üzenetet kaptam? S ha igen, belülről vagy tőle? Ami az előbb álomkép volt, égető billogként sül bele éber eszméletembe.
Mostantól ezzel kell élnem. Nem csak álmomban.