Ott álltak egymással szemben a félhomályos, biztonsági kameráitól megfosztott, földalatti parkolóban. Mindketten egy-egy fegyverrel néztek farkasszemet, miközben elkezdtek körbejárni egy képzeletbeli középpont körül.
Az ügynök kezében a szokásos 9mm-es. Teljesen szabvány fegyver, de az évek során hozzá idomult. A markolatból lepattant egy darabka, amikor a szakszervezeti székház építkezésén kirúgták a kezéből a pisztolyt és az egy darunak ütődött. A cső körben, hosszában, végig volt karcolva, akkor történt, amikor kidugta egy szellőzőrácson; csak így tudott lőni. Na és a ravaszon a rovátkolás… Eredetileg azért tette rá, hogy a sötétben is megtalálja a többi hasonló között – fogadásból, de csalt egy kicsit, mert nyerni akart – de aztán rá kellett döbbennie, hogy Chicagóban jól jön, ha az ember elgémberedett, kissé megfagyott ujjakkal is meg tudja húzni a ravaszt… Az élete múlt rajta… Most pedig egyikőjüknek sem szabad lőnie. Magában megbízott és végül is… a másikban is… Hiszen ismerte, hiába van nála egy Parabellum – egyet- len lövés levinné a fejét – nem fog lőni, csak cserélnek. „Pont úgy, mint akkor a suliban…”- emlékezett vissza. Nála egy húszdolláros volt, a másiknál a levél, amit kilopott neki Marianna táskájából. Beletenni könnyű volt, oda se nézett, de kb. egy óra múlva rájött, hogy hülyeség volt az egész. Fogalma sem volt, hogyan csinálja vissza, szerencse, hogy a haver segített. 20 dollárért, baráti áron. A félheti zsebpénze volt, de mindegy… megérte…”Vajon ő is emlékszik rá…?”
„Mary Jo? Mary Ann? Nem! Marianna! Igen, így hívták azt a lányt! Vadító volt a vörös ha- jával!”- Az emléktől elmosolyodott, – mindig is kedvelte a szép nőket, náluk ez családi vonás. Persze az egészet nem a pénzért csinálta. 20 dollár? Ugyan, egy napra több zsebpénze volt. Csak segíteni akart, mert a másik haver volt – segített neki egy-két tantárgyban és falazott, ha lógni akart. Ha a lány, megtalálta volna azt a levelet az egész suli azon a kis szerencsétlen vakarcson röhögött volna. Mert az volt, mit szépítsük, egy vakarcs. Alacsony, tüskehajú, szemüveges, kicsit görnyedt. „Én pedig… már akkor magas, izmos, jóképű, és mint a legtöbb olasz fekete, göndör hajú. Bolondultak értem a lányok! És most sem szenvedek hiányt ben- nük!”- és egy pillanatra eszébe jutott az az éjszaka, amikor két barnával hancúrozott egyszerre. Nem véletlen, hogy Marianna is vele jött el a végzősök báljára. Persze nem ő volt az első nő az életében, és meg sem lepődött, hogy a csajnak sem ő volt az első. Hajnaltájt aztán elmesélte neki azt a levél ügyet, már nem számított, jót nevettek a vakarcson és megegyeztek abban, hogy egy született vesztes.
Mostanra csak a szemüveg maradt változatlan az egykori kölyökből. Elsőre meg se ismerte, pedig direkt őt kérte, név szerint, mert benne megbízott. „Vajon mit mondott a főnökeinek, honnan ismerjük egymást? De ez nem is számít, fair módon végig fogja csinálni, aztán elenged, ahogy megbeszéltük, ez az, ami fontos.”
Odaért az ügynök kocsijához. A hátsó ajtó nyitva volt, ahogy kérte, belátott az ülésre. Igen, ott a takaró, alatta a szőke hajú próbababa, mintha csak a szenátor felesége lenne. Eddig minden O.K. . Az anyósülésen pedig az aktatáska, ez is rendben. Odabólintott az ügynöknek, aki viszonozta.
„Jól van, a slusszkulcs a helyén. Az első felvonásnak mindjárt vége, csak a hátsó ülésen fekvő Lindsay el ne szúrja. Ez az első olyan bevetése, ahol tőle is függ a végkifejlet. Lindsay Verhoeven, az FBI bérgyilkosa, pardon: mesterlövésze, a maffia bérgyilkosa ellen. De ez most nem párbaj lesz, ha minden jól megy, akkor nem…”
Nézte, ahogy a maffiózó beül az autóba, aztán felemelte a pisztolyát, s kettőt a levegőbe lőtt. Hallotta, hogy mögötte, a csomagtartóban valaki belerúg a karosszériába, de nem törődött vele. Fél kézzel előhalászta az adó-vevőjét és bekapcsolta.
– Uram…! – hallotta rögtön az izgatott hangot.
– Nyugalom – szólt bele,- elintéztem, már nincs vele gond. Indulok kifelé, engedjenek át. Nálam van a nő, egyenesen viszem a kórházba.
– Igenis, uram! – és bontották a vonalat.
Az ügynök bólintott és intett a másiknak, hogy indulhat.
Feltette a szemüveget és vetett magára egy pillantást a tükörben. „Hm… megteszi.” A haja éppolyan sima és rövid most, mint a másiké, a termet pedig nem számít, hiszen ül, és úgysem fogják látni, csak egy pillanatra. Már ha minden jól megy.
A kocsi simán indult és a megengedett sebességgel közeledett a kijárat felé. Kell egy-két perc, amíg kiér. Ha nem jut át… de ezen kár töprengeni… hiszen akkor már minden mindegy lesz.
A férfi a kocsi tetejére rakta a pisztolyt és az adó-vevőt, és most a mobilját vette kézbe. Egyes gyorshívógomb, és már itt is van újra az előbbi hang.
– Hallgatom, uram!
– Senki ne tegyen semmit, azt akarom, hogy kijusson. A többi Verhoeven dolga. Csak akkor jöjjenek, ha ő jelzett.
– Értem, uram! Uram a…
Nem volt rá kíváncsi. Egyszer bizonyára jó ügynök lesz belőle, legalább olyan jó, mint az állandó társa, de most még kicsit izgága. Túl sokat akar tudni egyszerre.
Talán jobban jár majd, mint én. Persze ehhez nem Lindsay-vel kéne kezdenie. Beletúrt a zsebébe és előhalászta a zsebkését. Letette a fegyver mellé, és szórakozottan pörgetni kezdte az ujján a slusszkulcsot. Most várni kell…
A parkolóból gond nélkül kijutott, a kordonnál álló fiatal FBI-os még intett is neki. Ő pe- dig visszaintett, végül is „kollégák”. A visszapillantóból látta, hogy „oszolj”-t vezényel és a rendőrök és ügynökök elkezdenek beszállni az autóikba. A délutáni forgalom ellenére ha-marosan elért a parkig. Még szabad parkolóhely is volt. Szépen beállt, aztán ölébe vette az anyósülésen heverő aktatáskát, és kinyitotta. Megkönnyebbülten felsóhajtott. „A bizalom újabb jele.” – az összes pénz itt van, amit kért. Becsukta a táskát és leakasztotta a kocsi rádiómikrofonját.
Az adó-vevő bejövő adást jelzett.
– Zöld hármas. – hallotta, ahogy vételre kapcsolt.
Ennyi elég is volt. A készüléket adásra állítva a csomagtartóhoz ment. Ahogy felnyitotta a tetejét, beindult a robbanószerkezet visszaszámlálója, 30mp- ről, ahogy mondta. Ott volt az egész a magzati pózba görnyedten megkötözött, szőke nő hasánál.
– Na, nézzük! – hajolt a drótok kusza halmaza fölé kezében a zsebkéssel. Zöld hármas. „Alig látni valamit, a fene esne bele! Ez most kék vagy zöld. Aha… két vonás van rajta, akkor nem zöld… Hol a pokolba… Na, végre!” Elvágta a drótot, és egy pillantást vetett a kijelzőre: 5mp! „Hát ez meleg volt!”
A nyüszítő és vergődő nőre ügyet sem vetve visszament a rádióhoz, és beleszólt:
– Még itt vagyok, kösz!
– Én köszönöm. – jött a válasz.
– Nincs mit. – felelte, és kikapcsolta az adó-vevőt. „Milyen igaz, tényleg nincs mit…”
Ez volt a megbeszélt jel. A fülhallgatón keresztül Lindsay mindent hallott, de továbbra is nyugodtan feküdt. Megvárta, amíg a pasas kiszáll, – vele egy időben ő is kinyitotta az ajtót a feje mellett – megkerüli az autót, és egy kissé eltávolodik. Csak ekkor rúgta le magáról a takarót, jobb kezén támaszkodva megemelte a felső testét és kihúzta alóla a fegyverét. Örült, hogy nincsenek nagy mellei, csak akadályoznák.
Kitárta az ajtót. „Itt a park, ami a kikötőhöz vezet – ahogy McReady mondta.”- és célra tartotta a fegyvert. „Ott pedig a távolodó alak, fekete ballonban, egy barna dipóval.”
Halkan füttyentett egyet. Elvből nem lő hátba senkit. A férfi megfordult, és a kabátja alá nyúlt, de ez már nem számított. A lövés pontos volt. A ballonos elterült a földön.
Lindsay kikászálódott a kocsiból, és odament hozzá. Nem mintha nem volna biztos a dolgában, de ciki lenne, ha valaki lelépne az aktatáskával. Fegyverét kezében tartva leguggolt a hason fekvő alak mellé. A nyakára tette a kezét. Halott, semmi kétség. Leakasztotta övéről az adó-vevőt és beleszólt:
– A feladat 100%-ban teljesítve.
– Rendben! McReady kiszáll!
Már csak egy dolog van hátra.
Visszament a csomagtartóhoz. Egy pillanatig nézte a nőt, aztán lehajolt és egy mozdulattal lerántotta szájáról a tapaszt.
– Au! Már azt hittem elfelejtkezett rólam…
– Egy köszönömmel is beértem volna. – felelte miközben elvágta a köteleket, aztán arrébb sétált, szálljon csak ki egyedül.
– És a pénz? Azzal mi lesz? – hallotta, miközben elővette a cigarettát és az öngyújtót. Már leszokóban volt – pár hónap, fedésben végzett munka csodákra képes – de ilyenkor jót tett. Félig visszafordult. A nő már az autó mellett állt, a csuklóját dörzsölgette. Egykor elegáns kosztümje most gyűrött és koszos, a haja kócos, a sminkje… mintha nem is lenne. Nem éppen címlapra való. Kirázott a dobozból egy szál cigarettát.
– Ne aggódjon, a férje mindent vissza fog kapni.
Újra elfordult, rágyújtott, és a válla felett még hátra szólt:
– Akár a választásokat is megnyerheti. – „Bár én nem rá fogok szavazni.” – gondolta hozzá. Hallotta, ahogy a nő közelebb jön, közben meg-megáll, biztos a szoknyáját húzogatja.
– Figyeljen! Sajnálom… – kezdte, – Tényleg, meg kellett volna köszönnöm, és most… – és folytatta, hasonló stílusban, mintha már az újságíróknak gyakorolna, de az ügynök nem is figyelt rá. El volt foglalva a saját gondolataival.
Rohadtul érezte magát, és ezen már nem fog segíteni sem több karton sör, sem semmilyen bombázó. Elárulta azt az embert, akit valaha a barátjának tartott, s valahol a tudata mélyén azzal is tisztában volt, hogy ezek után egy ideig senkiben sem fog tudni megbízni.