Az 1810-es évek elején Makhanpurban éltünk, az egyetlen kicsi és sötét házban, amit nagy kegyesen bérbe adtak nekünk, nem mellékesen mindenféle megalázó feltétellel. Mindegyik fájt, de a legjobban az, hogy kötelesek voltunk alkalmazni a házzal együtt járó szolgasereget. A szolgák mind hinduk voltak, ezért be kellett tartaniuk a bonyolult és számunkra teljesen érthetetlen szabályokat. Meg kellett tanulnunk, hogy a szolgák között is van hierarchia, ami nem kevésbé bosszantó, mint az a fajta, amely megbénítja az egész társadalmat. Az egyik nem vállalhatott többet, mint a padló seprését, egy másik kizárólag az asztal szintjének a magasságában tisztogatott, a fürdőszobát mindannyian elkerülték, az a sweeper felségterülete. Nem tudtunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a kasztrendszer bizonyára nem sok ezer éves intézmény; azzal a céllal találták ki, hogy az ország új uraival, jelen esetben velünk, minden szolgáltatást sokszorosan megfizettessenek.
Én még viszonylag türelmesen viseltem az egyre megújuló pénzszerzési kísérleteket, de a feleségem új volt Indiában, csak néhány hónapja érkezett Kalkuttába a Grenville nevű hajón, és teljesen kétségbeesett, amikor megértette, hogy India nem csupán a mahárádzsák, pagodák, bajadérok és tigrisek hazája. A romantika első fellángolásában megfogadta, hogy mindenhová követ engem. Szegény Harriet! Természetesen azonnal megadtam a „feloldozást,” úgy is, mint lelkész, aztán tehetetlenül könyörögtem, hogy csak olyan helyekre kövessen, ahol egy angol hölgy nem kényszerül vállalhatatlan kompromisszumokra. De nem számoltam Harriettel, vagy inkább a Harrieten keresztül megszólaló jólneveltséggel, és most itt voltunk Makhanpurban, az Isten háta mögött, a kicsi és sötét házban, a közeli szabadulás reménye nélkül.
Három hét kellett ahhoz, hogy megállapodjunk a szolgákkal, elég, ha minden héten csak egyszer teszik a tiszteletüket, akkor megkapják a bérüket, és már mehetnek is. Európai ésszel ez nagyon kedvezően hangzik, de a mi hindujaink vérig sértődtek. Mindent megtesznek az érdekünkben, keményen dolgoznak, és nem értik, miért haragszik a memszáb. – Memszáb azt felelte, hogy nem haragszik, de ezt a nagyon kevés munkát ő sokkal gyorsabban elvégzi, és egyébként örül, ha néha egyedül maradhat a házban. Teljes értetlenség! A hindu végtelenül szerencsétlennek érezné magát, ha egy pillanatra egyedül kellene maradnia, és az ünnepeket főleg azért élvezi, mert akkor mindenütt óriási a tömeg. A szádhuknak, jógiknak és egyéb szent embereknek kijáró tisztelet és csodálat egyik fő oka, hogy ezek az emberek visszavonultan, erdőkben vagy barlangokban élnek, és elviselik az egyedüllétet. De egy angol padre felesége? Egy asszony? A hindu asszony akkor boldog, ha rengetegen nyüzsögnek körülötte, nővérek, nagynénik, sógornők, gyerekek, dajkák, házalónők, egészen mindegy, csak sokan legyenek.
Harrietnek nem volt helye a hindu világképben, már csak azért sem, mert minden szabad idejében olvasott vagy írt, igaz, hogy csak terjedelmes naplót, de a szolgáink nem tudhatták, mire jó az a betűtenger; talán titkos jelentések, vagy valami még sokkal rosszabb.
Nekem is sokat segített Harriet, prédikációkat másolt és kézben tartotta a levelezésemet; de néhány hónap után még így is megunta a kicsi és sötét házat. Volt Makhanpurban egy nagyobb szentély, egy szíriai dervis, Sabuddin ud-Din hamvai fölé épített síremlék. A dervist a nép Zinda Sah néven emlegette, és mindenki meg volt győződve arról, hogy örökké él; a síremlék csak a hinduk megtévesztésére szolgál. Nos, Harriet a fejébe vette, hogy közelebbről is meg akarja nézni ezt a síremléket.
Megpróbáltam lebeszélni. A szentélyt fanatikus dervisek őrzik, akik mindig földig érő fekete ruhát, és a bokájukon láncot viselnek. A lánc végét a bal kezükbe fogják, és addig csörgetik, amíg meg nem kapják az elvárt alamizsnát. Ez még nem lenne probléma, de az egyik fő feladatuk, hogy vigyázzanak, nehogy egy tisztátalan asszonyi állat betegye a lábát az épületbe. Az asszonyi állatoknak már csak azért is kívül kell maradniuk, mert ha belépnének, az örökké élő sah szörnyű, görcsös fájdalmakkal büntetné meg őket; úgy éreznék, mintha az egész testüket lángok vennék körül. Ezek a dervisek vagy más néven madarik számos rémtörténetet meséltek nőkről, bocsánat, asszonyi állatokról, akik a tiltás vagy figyelmeztetés ellenére mégis behatoltak, aztán meghaltak, és mindenféle szörnyűség történt velük.
Ha őket beengedték, akkor engem is be fognak, mondta Harriet nagyon logikusan, én pedig nem javasolhattam, hogy keressünk más látványosságot, mert Makhanpurban semmi, de tényleg semmi nem volt Zinda Sahon és az ő fekete ruhás dervisein kívül.
Volt néhány muszlim barátom, akik nagyon csóválták a fejüket, de megígértek minden segítséget. Memszáb beléphet a szentélybe, egyébként nem érdemes; nincs ott semmi, csak egy ráccsal körülvett kőkoporsó, ahol állandóan ég a mécses. Bemehet, de nem vállalják érte a felelősséget. Az a helyzet, hogy Zinda Sah már életében sem szerette az asszonyokat, főleg nem a saját feleségét, aki ennek ellenére megajándékozta őt vagy tíz gyerekkel. Hát még ha szerették volna egymást?
Egész Makhanpur felbolydult ezen a napon, mindenki megtudta, hogy mire készül az angol padre felesége. Sorfal állt a síremlék előtt, a fekete ruhás madarik csörgették a láncaikat. Nem torlaszolták el az utat, csak ott álltak, minden eshetőségre készen. Mögöttük mindenki más, aki éppen ráért, és egy indiai kisvárosban mindig rengeteg a ráérő ember. Hindu szolgáink is ott sorakoztak, az utolsó szálig. Kihagyni egy ekkora látványosságot? Azt már nem.
Harriet megingott a szokatlan tömeg láttán, de a dicséretére legyen mondva, csak egy pillanatra. Örült, hogy engedett a rábeszélésemnek, és legalább jelképes fátylat viselt. Nem csadort vagy burkát, csak annyit, mint a hindu asszony, amikor szárija végét átveti a fején. Karon fogtam, és bekísértem a szentélybe, hogy együtt nézzünk szembe a sok szörnyűséggel. A többiek kint várakoztak, és gyanús csend volt; azt hiszem, azt várták, hogy Zinda Sah személyesen leereszkedik az égből, vagy széttöri a szarkofágot, és rettenetes mennydörgés közepette torolja meg a hallatlan szentségtörést. Ehhez képest abszolúte semmi sem történt; az épület belsejének puritán egyszerűsége pedig határozottan csalódást keltett. Körülbelül egy percet tölthettünk bent, a viharvert kőkoporsó társaságában, amikor Harriet megindult az ajtó felé. A küszöbön megállt egy pillanatra, fölnézett a sápadtan borongó napra, és csak ennyit mondott: Blöff. Ezzel vége is volt a veszélyes vállalkozásnak, és Harriet beült a gyaloghintóba.
Engem azonban körbefogtak a madarik, meg mindenki más, aki Zinda Sah megjelenésére vagy egyéb csodára várakozott. Több, mint száz szempár szegeződött rám fenyegetően vagy csak kíváncsian. Mi az? Mit mondott? – Beláttam, hogy ez nem az igazság pillanata. Csak annyit mondott, hála legyen… hálát adott az Úrnak, amiért megkímélte őt a büntetéstől.
A madarik és nem-madarik arca felderült. Mit nem ad Allah! A tömeg utat engedett, én is beülhettem a másik gyaloghintóba. Szolgáink ennél sokkal rosszabbra számítottak, és most vidáman ügettek a házunk felé. Túléltük, de minden szívfájdalom nélkül hagytuk ott Zinda Sah városát, amikor megérkezett a levél Kalkuttából: Áthelyeztek Agrába, ahová nem terjed ki Zinda Sah hatásköre.
4 hozzászólás
Nagy élvezettel olvastam ezt az Indiában játszódó történetet. Mi ez? Egy regényrészlet?
Üdvözlettel: én
Ja, és mert nagyon tetszett öt pontocskát adok rá! én
Kedves Te, kösz az ittjárást és a csillagokat. Nem regényrészlet, csak egy sztori. regényt írni komoly munka, és nekem 2-3 oldal után elfárad a kezem :)))
Ha a hiszékenység és a fanatizmus fájna…de a történet tetszett.:)