Böbi harmadik gyerekként született egy szegény parasztcsaládba. Keserves idők voltak azok. A kevés étel, a pénztelenség sok egyszerű lelket felemésztett.
Böbi egy nap arra ébredt, hogy már nem az az otthona, ami eddig, már nem az az anyja, aki eddig. Böbit „elajándékozták” egy kissé tehetősebb rokonnak, akinek nem volt saját gyermeke. Böbi ekkor 10 éves volt. Kedves, aranyos kislány, aki mindig mosolygott, sosem panaszkodott a sok tanyai munkára, ami az új otthonában hárult rá – anyám így mesélte.
És itt megállok egy kicsit (a fejlődésben is kissé, talán), és belegondolok a mába: a lányom épp 10 éves. Kedves, aranyos, mosolygós kislány. Sokat segít itthon, igen Itthon. Én, mint az édesanyja, azt gondolom, bárhová vethet a sors, a lányomnak (s persze a fiamnak is) ott az otthona, ahol én vagyok. Szülőanyjaként elképzelhetetlennek tartom, hogy ne az én kezeim alatt nőjön fel, és belesajdul a szívem, ha arra az egykori anyára gondolok, aki odaadta a lányát egy gyermektelen párnak. El sem tudom képzelni, mi játszódhatott le a fejében, a szívében, mikor látta elsétálni a lányát a szülői háztól. És ha a tíz éves Böbére gondolok? Összefacsarodott szívvel bámulok magam elé. Mert amit az a gyermek akkor érezhetett, arra nincsenek szavak.
Böbe 18 éves koráig szorgosan segített új szülei tanyáján, de édesanyját is látogatta, mikor a tanyáról bement a faluba. Mikor nagykorú lett, fejet hajtva ment férjhez a már kiszemelt szomszéd gazdához, aki „természetesen” öregebb volt nála. Nem volt rossz a házassága, két gyermeket neveltek fel párjával, mégis hiányérzet marad bennem, ha rá gondolok. Úgy érzem, nem nyílhatott ki a virága teljes pompájában. Nem pallérozhatta elméjét, nem ismerhette meg a nagyvilágot. De remélem, a saját kis világában boldog volt, ha két saját gyermekére nézett.
Böbi meghalt, ma temették. Ma ismertem meg a történetét, s nem szeretném, ha ez is a sírba szállna vele, mert kell, hogy maradjon egy parányi emlék egy olyan ember után, aki életében oly sok terhet cipelt, amire a mai ember már képtelen lenne. Nyugodj békében Böbi.
18 hozzászólás
Hmm…Egy pillanatnyi csend, főhajtás! Rohanó világunkban néha meg kell állni egy pillanatra és elgondolkodni a miérteken…
Köszönettel
leslie
Kedves Hanga!
Megható történetet írtál, és nagyon szép búcsúztatót Böbének. Nincs annál nagyobb fájdalom, mint egy kisgyermektől megválni. S szegénykének idegenek között felnőni. Még a könnyem is eleredt, mikor olvastam. Bizony meg kell állni egy pillanatra, és fejünket meghajtani.
Szeretettel: Kata
Kedves Hanga!
Nagyon szépen megírt, és nagyon érdekes alkotást tettél fel!
Ma már, ha örökbeadásról gondolkodunk, csak újszülöttekről, pici csecsemőkről lemondó anyákra gondolunk. Pedig régen, az adoptáció is a gyerekről való gondoskodás egyik formája volt. Rendszerint gyermektelen házaspár fogadott örökbe legszívesebben fiúgyermeket, mert nem akarják „kutyára hagyni a nevüket”. Az adoptált gyereket gyermeküknek tekintették, a vagyont, mint egyenes ági leszármazott örökölte. Ha leány volt, akkor pedig hozománnyal kiházasították, amikor eladósorba került. A gyermekben a vér szerinti szüleihez való kötődés tíz éves korára már kialakult, nem felejtette el őket /mint az a Te történetedből is kiderült/. Sokan tíz éves korban kiscselédnek adták kényszerűségből a gyereket, akit saját szegénységük miatt nem tudtak etetni, ruházni. /Folyt./
/Folyt./
Az adoptáció ennél humánusabb eljárás volt, hiszen a gazdagabb örökbefogadók saját gyermekünknek tekintették, és nem a maradékot lökték elé, és nem az istállóban altatták, mint a cselédeket. A gyerek is fel tudta már fogni tíz éves korában, hogy miért adoptálják őt. Biztosan nem volt könnyű ez a döntés sem a szülőknek, sem a gyereknek, de még mindig jobb volt, mint a cselédsors, vagy az éhenhalás.
Judit
Hát bizony lehettek, lehetnek ilyen kényszer helyzetek az életben, amelyek nagyon fájdalmasak! Nagyon jól bontakoztattad ki ezt írásodban! Üdvözlettel. én
Szia Hanga !
Remek írás, csak lehangoló. Ilyenkor el is szégyenlem magam. A ma éhező és árva gyerekékért még semmit nem tettem. 🙁 Miközben magamat kényeztetem épp (haboskávé-cigi-kóla). Zsír. Judit kórképe még az optimista volt (köszönöm neki). (Nagyváros- falu között nagy volt az eltérés az életszínvonalban, így a cselédek sorsa között is. A falu rovására itthon.)
Böbinek is lehetek azért szép emlékei. Gyermekeiben kiteljesedhetett. És ha egy nőnek van két gyermeke és emberséges férje, már csak rajta múlik a család boldogsága.
Ha Böbi gyermekei vele egy szép családban nőttek fel akkor célba is ért az élete szerintem.
Summa summarum : Szerintem, csak ti XXI.században élő mai csajok akartok többet, mint ami járna. 🙂
Üdv:
Patyolat
Egyetértve az előttem szólókkal, (Patyolat mai nőkre vonatkozó idétlenségeit figyelmen kívül hagyva) annyi észrevételem volna, ha már azt írtad: „Keserves idők voltak azok.”, akkor, „hogy már nem az az otthona, ami eddig, már nem az az anyja, aki eddig.” mondatrészedben, az „eddig” határozók helyett, az addig-ot használnám.
Kíváncsi lettem volna még arra is, hogy hány évet élt.
A világnak nem csak harsány dolgaira figyelő, érzékeny lélek témaválasztását becsülve, élvezettel olvastam szépen megírt munkádat.
Üdv. a
Kedves Hanga!
Ez a történet a családom történetét idézi fel bennem. A nagymamámat ugyanígy "ajándékozták el" 3 éves korában a nagybátyának. Ha végig gondolom az életé,t azt hiszem sosem volt igazán boldog…
elgondolkodtató írás!
Üdvözlettel:
Deiphobae
Kedves Napvilágosok! Köszönöm, hogy időt szántatok Böbi történetére. Patyolat utolsó mondatát "roppant viccesnek" tartom, hiszen a nők régen sem voltak ostobábbak, mint ma, és bár a legtöbb nőnek tényleg az anyaság a legnagyobb kiteljesedés, de a tanulás iránti vágy, az önálló akarat érvényesítése szerintem már az ősasszonynak is sajátja lehetett. Nem a munkamániás nőket képviselem ezáltal, mert magam sem vagyok az, de igenis mindenkinek, nemtől függetlenül jár az önálló döntéshozatalhoz és a tanuláshoz való jog szerintem, még akkor is, ha 50 évvel ezelőttire dátumozom is vissza az időt. Mindenesetre örülök minden értékelésnek 🙂
Hanga
Egy kissé lehangoló, szomorkás írás, főleg egy ködös napon. Hátha boldogabb volt Böbi, mint sejtenénk, hiszen bármikor láthatta szüleit és nem mindenkinek van szüksége a nagyvilág fényeire a boldogsághoz. Egy kis világban eltöltött nyugodt és kiegyensúlyozott életforma messzemenőleg nem annyira terhes, mint napjaink levadult és bizonytalan életvitele, szerintem. Üdv. István
Szia Hanga!
Szerintem megérte leírni a történetet. Lehangoló de szerintem megérdemelte, hogy leírd.
Engem megfogott a történet.
Ági
Kedves Hanga!
Ünnepélyesen fejet hajtok a szándékod előtt. Igazi kincs az, amit tettél. Értékeket, emlékeket menteni nemes kihívás a mai embernek. Te ezt tisztán, érthetően, önzetlenül tetted. Elismerésem érte.
Szeretettel:
Millali
Kedves Hanga!
Minden tiszteletem azért, hogy Böbinek emléket állítva megírtad a történetét. Humánus és emberi, ahogy leírtad minden féle sallang nélkül elgondolkodtatva az olvasót.
Szeretettel-panka
Köszönöm szépen mindenkinek, hogy megosztotta a gondolatait az írásommal kapcsolatban!
Szeretettel:
Hanga.
A történetedben az a legszebb, hogy az anya áldozata a gyermekének talán jobb sorsáért, és a gyermek áldozatvállalása a sorsáért, amit rá rótt a saját édesanyja, és mindkettőjük áldozata a sorsért, amit a világ tett velük, ellenükre, olyan csendesen, szinte a szépség határán valósul meg az írásodban, hogy elfacsarodik a szívem. Gyönyörűen írtad meg, természetesen, belőled.
aLéb
Köszönöm aLéb!
Hanga
Még nekrológnak is szép. Ha van "szép" nekrológ!
Grt.Z
Megtisztelsz kedves Z., köszönöm!
Hanga