A Koldus a palota nagy, cirádás vaskapuja mellett ült, az üvegfalhoz simulva. Időnként ácsorgott, máskor a földön feküdt. Várt. Mióta is? Egy hete, egy hónapja, egy éve? Már nem emlékezett rá: a napok egybefolytak.
Azt viszont pontosan fel tudta idézni, amikor a Nagyherceg a hintójához intette. Őt, a semmi kis porszemet! Az álla leesett, mikor az előkelő úr megkérdezte tőle, volna-e kedve hivatalt vállalni a királyi palotában.
– De fenség, hivatalt nem adnak ott a magamfajtának… – hebegte elképedve.
– Miért ne adhatnának? Te többet érsz, mint amazok ott! Nem vagy közéjük való – intett a Nagyherceg a többi lerongyolódott, koszlott kéregető felé.
A koldus végigpillantott magán: tiszta volt, rendezett, és még parázslott benne egy jobb élet reménye. Ki tudja, talán tényleg…
– A Királyúr és a Nagytanács elé viszem az ügyedet! Megkapod a hivatalt, ne félj! Csak légy a palota előtt, amikor hivatnak! – azzal a Nagyherceg továbbhajtatott.
A Koldus még életében nem volt ilyen boldog. Táncolva, ugrándozva futott a királyi palotához, és bátran megszólította a marcona kapuőrzőket.
– Igen, a Nagyherceg szólott rólad – válaszolták az alabárdosok. – De meg kell várnod, amíg a Királyúr engedélyt ad arra, hogy bebocsássunk!
– Időnek nem vagyok híján – válaszolta a Koldus, és letelepedett a motyójára.
A nap meleg ujjakkal simogatta a bőrét, és szemkápráztatóan csillogott a palota kristályüveg falán. Gondtalanul nézelődött, és csendben örvendezett a szerencséjén. Este kigyúltak a csillárok fényei, s a Koldus csodálta a gyönyörű, gazdagon öltözött udvaroncokat, és a pazar báltermet.
„Nemsokára én is közétek tartozom majd… és egyszer beléphetek ebbe a terembe… Köszönöm, én Istenem!” – ezzel a gondolattal aludt el, a batyujára dőlve.
Álom-idő ölelésében teltek a napok, s a Koldus önfeledten tervezgette, mit fog majd mondani, amikor a felséges úr elé vezetik, s miképpen hálálja meg a Nagyherceg jóságát. Egy tapodtat sem mozdult a nagy vaskapu mellől, – hiszen tudta, bármikor üzenhetnek érte, – legfeljebb éjszaka, amikor a szemétben kutatott ehető falatok után. Egyelőre, akárhányszor beljebb próbált merészkedni, nyomban két alabárd zárta el előle az utat. Ilyenkor vállat vonva vette tudomásul, hogy most még odakinn a helye.
Lassan egyre bozontosabbá vált, és körmei akkorára nőttek, akár egy keselyű karmai; ruhái elrongyolódva lógtak ösztövér testén. Észre sem vette az idő múlását, csak amikor a csípős őszi szél először borzongatta meg.
„Vajon meddig kell még várnom?” – gondolta egyre ingerültebben.
Mind kevésbé találta szórakoztatónak, hogy az üvegfalon át lesse az udvar fényűző életét. Odabenn akart lenni a melegben, élvezni a jó ételeket, tisztességes öltözékben járni, és elvégezni a reá bízott munkát.
A Nagyherceget sokszor látta az üvegen át: ilyenkor kopogtatott neki, és mindig váltottak egy-két barátságos szót. A rangos uraság türelemre intette őt, és azt mondta, ügye már a Királyúr előtt van. Ki kell várni.
A Koldust megnyugtatta, hogy mégsem feledkeztek el róla, és ezt diadalmasan dörgölte a többi kéregető orra alá, kik néha elvetődtek errefelé, és nem győztek gúnyolódni rajta.
– Ide figyelj, fiam! – mondották a sokat próbált, vénebb csavargók. – Sehová sem vezet az, hogy te itt üldögélsz! Attól még üres marad a bendőd. Gyere inkább velünk, szorítunk neked helyet a kalyibában!
– De hát bármikor behívhatnak! – intett ő a vaskapu felé.
– Ne ámítsd magadat! Hogyan hiheted, hogy ezeknek az előkelő uraknak éppen te kellesz? Ne légy naiv! Ugyanolyan semmirekellőnek tartanak, mint bennünket. Sohasem fogsz bekerülni közéjük, még az istállójukba sem!
– Mi van, ha mégis? – rázta a fejét a Koldus csökönyösen.
Eljött lassan a tél: a hideg szél két marékkal vágta a havat az üvegfalhoz. Didergett: nem adott már elég meleget az a pár falat, amit a szemétdombon talált. Egyre elégedetlenebbül, sőt, éledező gyűlölettel figyelte azokat odabenn, kik nyugodtan lakomáztak, holott láthatták, a kristályüveg túloldalán valaki éhezik és fázik.
„Mennyivel többek, mennyivel különben ezek nálamnál? – gondolta fogcsikorgatva. – Őket is csak anya szülte, és mégis… Elnézik, hogy csendben meggebedek. Még a Nagyherceg is! Pedig ő hívott ide…”
Aztán egy napon nagy vihar kerekedett: diónyi jégdarabok verték a Koldus fejét, s a villámok kéklő fénye felragyogtatta a hölgyek nyakán a gyémántokat és az urak láncán az aranyórát. Nagy bál volt azon az estén. Bár tombolt odakinn az égiháború, az udvaroncok rá sem hederítettek: a palota üvegfalainak semmi sem árthatott.
A Koldus viszont azt érezte, nem élheti túl ezt az éjszakát odakinn. Bekopogott hát a Nagyherceghez, és – bár eddig kellően önérzetes volt, és semmit nem kért – most mégis bebocsáttatásért könyörgött.
– A Királyúr még nem döntött az ügyedben. Addig pedig nem engedhetlek be – válaszolta előkelő pártfogója.
– Legalább az istállóban hadd húzzam meg magam, fenség…
– Nem lehet. Várj és tűrj!
– Meg fogok fagyni, nagyuram! Egy kabátot küldj ki nekem, kérlek, vagy a maradékot az estélyről…
– Nem tehetem. Minden koldus ideszokna, ha megengedném ezt magamnak.
– Itt halok meg a kapudban, ha nem segítesz rajtam…
– Menj, keress magadnak munkát, amíg meg nem kapod a hivatalt. Vagy koldulj, ahogyan eddig!
– Már egyikhez sem vagyok elég erős!
– Szedd össze magadat. Taposd ki a magad útját! Ezt senki sem teheti meg helyetted.
– És, ha éppen akkor szólítanak a Királyúr elé, míg én munka után járok?
– Ez a te kockázatod, barátom – felelte a Nagyherceg, és hátat fordított az ablaknak.
A Koldus láztól borzongva, sóváran bámult befelé.
„Sohasem fognak bebocsátani. Ahhoz meg kéne gazdagodnom. Agyonütök valakit, és elveszem a pénzét…” – ám, amint vézna karjaira és apró öklére nézett, még inkább elcsüggedt.
Haragosan sújtott a vastag üvegre, ám az meg sem döndült. Ő viszont feljajdult fájdalmában. A kaput azonban nem hagyta el: reménytelennek találta, hogy így, lerongyolódva, betegen munkát találjon. Régi kalyibáját már úgyis elfoglalták, és különben is, ott már nincs semmi keresnivalója. Ahogyan a kéregetők között sem.
Összehúzta magát a földön, és hátát az üvegnek vetette: nem érdekelte többé a feldíszített terem és az udvaroncok pompája. Várakozott.
Aztán, egy napon kinyílt a cirádás vaskapu, a Koldust nevén szólították…
* * *
… és nyomban ráismert a hangra: a Nagyherceg állt mögötte.
– Jöjj hát be, barátom, és örvendezz! A Királyúr és a Nagytanács rábólintott: mától fogva az udvarhoz tartozol, mint kamarásom.
– Miért nem engedtél be előbb, fenség? Hiszen láthattad, éhezem, és majd’ megvesz az Isten hidege!
– Kipróbáltuk az állhatatosságodat, mielőtt bekerülnél az udvarba. Kegyetlenség volt talán, de tisztességgel kiböjtölted. Bizony, sokakat meg kellett győznöm ahhoz, hogy ezen a kapun bebocsássanak téged! Ám, ha rendesen teszed a dolgodat, egyszer talán a mi köreink is megnyílhatnak előtted, és szolgából úrrá lehetsz. Ha akarsz.
* * *
… és egy udvaronc hajolt fölé.
– A Királyúr hivat, jóember!
A Koldus feltápászkodott. Végigpillantott magán: rongyai alig-alig fedték vézna testét, és cipője roncsaiból kikandikáltak lilára fagyott lábujjai.
– Így mégsem járulhatok elé…
S azóta is az utcákat rója.
* * *
… és egy felháborodott testőr viharzott elő. Igaz, ehhez arra volt szükség, hogy két kézzel és elkeseredésének minden erejével az üvegfalnak essen: akkorát dörrent, hogy a bálozók odakapták fejüket.
– Mit akarsz, te koszos csavargó?
– Azt a hivatalt, amit a Nagyherceg ígért meg nekem! Mikor is… már nem emlékszem.
– Miféle Nagyherceg?
– Az az úr ott, ni!
– Nem úr az, te szerencsétlen, hanem az udvari bolondunk! Hónapok óta azon mulat az egész udvar, milyen könnyen lóvá tett téged! És várták, hogy meddig bírod még…
* * *
… és a Király küldötte hajolt föléje.
– A felséges úr hivat, jóember!
A Koldus nem mozdult. Csak ült, és aszott arcán idióta mosollyal meredt maga elé. Az udvaronc megérintette a vállát. Már kihűlt.
* * *
… és egy feldühödött testőr rontott elő, miután kis híján szétverte az üvegfalat, ráadásul alaposan összekente véres ökleivel.
– Takarodj innen, mocskos csavargó!
– Addig nem, amíg nem beszéltem a Nagyherceggel!
– A kegyvesztettről beszélsz, te szerencsétlen? Száműzték az udvarból, és minden vagyonát elveszítette. Na, hordd el innen magadat, amíg szépen van sorod!
* * *
… és a kapuőrzők végleg elzavarták, minden magyarázat nélkül. Soha sem tudta meg, hogy mi lett volna, ha…
* * *
… és egy szelíd arc hajolt fölé. A sötétség ellenére felismerte: a Nagyherceg egyik kísérője volt. Határozott kéz nehezedett a vállára. Mosolyogni próbált.
Aztán tőrt kapott a bordái közé; nyikkanás nélkül dőlt el, akár egy zsák föld. Holttestének reggelre nyoma sem maradt, sem annak, hogy élt.
* * *
Hogy mi az igazság? Nyájas olvasó, tiéd a választás!
9 hozzászólás
Talán egyik vég sem lenne önmagában annyira megrázó, ám így, egyben látva a jövő összes lehetséges variánsát, valahogy végtelenül szomorúvá válik ez az egész. Gratulálok – megmozgtott az írásod!
Üdv: Kuvik
Kedves Kuvik, köszönöm! Bár annak örültem volna leginkább, ha sosem kellett volna megírnom. 🙁
"Bár annak örültem volna leginkább, ha sosem kellett volna megírnom. 🙁 "
Miért? Megkérdezhetem? Mindig nagyon érdekel, mi mozgat egy írót, mi lehet a háttérben.
Szép volt, gratulálok hozzá!
Köszönöm a kritikádat. Megkérdezheted, mi motivált erre az írásra, de nem fogok igazán használható választ adni. Kemény és nehezen viselhető dolgok történnek velem, valami szivárványos jövő-derengés valószínűtlen fényében. A történetben minden benne van, de a sorok között csak én olvashatok. És azt hiszem, ez itt és most így van rendben.
Szia!
Tetszik, ahogy a lehetőségeket felvázolod, bár egyik sem kecsegtető a koldusra nézve. Nagyon jó maga a történet is, és az alternatívák is. A tanulság számomra az, ha valaki koldussá válik, nem létezik igazi kiút.
Szeretettel: Rozália
Ez nagyon jó, és érdekes történet kedves Gunoda! Igazi "nyitott könyv"! Umberto Econak is tetszene. Nekem mindenesetre nagyon tetszett!
Szia: én
Kedves Bödön! Umberto Eco említése megmelengette a szívem táját… nemcsak jó író, de nagyon szimpatikus ember! És persze az sem "kutya", hogy neked tetszett! :))
Én sem tudom eldönteni, hogy melyik lenne a legjobb a sok befejezés közül.
Emlékeztet Kafka, A törvény előtt c. novellájára. Habár, ott egy kicsit más a lényeg.
Elhiszem, hogy keserű tapasztalatokból született meg, de tulajdonképpen talán mindenírónak több olyan műve van, amit valami negatív érzelem hozott létre.
Én például, ha nagyon boldog vagyok, nem is tudok írni…
Szia!
Elolvastam, valóban a hasonlóság megtalálható.Én tömör voltam, Te részletes:-))
Szeretettel:Selanne