Borókás karácsony

–Kisfiam, sütnék én kalácsot is nektek, úgy mint régen, ma-holnap itt lesz a kis Jézuska is, szeretetünkben itt lesz velünk az biztos, mert a szeretethez nem kell más ajándék, de egy valami nincs, ami nélkül kicsit hiányos lesz a karácsonyunk..,fánk nincs, karácsonyfánk!– mondta Édesanyám, azokban az ínséges években, amikor egy kivágott husángért megbüntették az embert… Karácsonyfáról meg álmodni se mertünk, mert a piacon árult zöld fenyőgallyakat is összeszedték a piaci rendőrök, Salgótarjánban, a “vörös” Tarjánban, ahogy akkor nevezték Tarjánt,–dühöngött a népidemokrácia előszele.
Mindennap történt valami változás. Ami főként nadrág szíj húzgálást jelentett nekünk, – mindég beljebb, de ez még hagyján, az ember megszokja, mint cigány szamara az éhezést, de a lelki, szellemi sanyargatást, -csomóval a torokban- nehezen lehetett lenyelni. Húst csak Pásztóról meg Mátraszöllősről kaptunk néha, nagyanyánk s a rokonság hozta föl, cserébe szögekért, lópatkószögért, zsanérért vagy a kölcsön adott boroshordókért s néha csak úgy rokoni érzelemből is kaptunk húst. A mindennapi sorban állás sem hiányzott az asztalunk mellől. Különben is mért lettünk volna mi különbek, hiszen az egész ország ezt csinálta. Sorba állt, mindenért sorba állt…
Édesapám a tarjáni Acélgyárban dolgozott és a búgatni vitt nyúl hasa alatt, gyakran szög, lópatkósarokszög s egyéb gazdasági kellékek jöttek haza s amikor összejött annyi, hogy érdemes volt “vidékre” menni vele, akkor néha, apám szalonnával, csirkével s egyszer egy kismalaccal jött haza. Persze egy év után azt a másfél-mázsás kismalacot a többi rokonság örömére is, éjjel, titokban mentettük meg magunknak, mert akkoriban mindent be kellett jelenteni a hatóságoknak. Még a kinti wécénkből is elvittek mindent s még nekik állt följebb, ha nem volt egészen tele a wécé. Hogy állhattak, vagy élhettek a szegény Szovjetek hozzánk képest?- mert azt mondták, hogy nekik kell a wécénk tartalma…Hát, azt kaptak…
Ezen a napon Édesanyám szomorúan nézett ki a konyha ablakán.
Salgó vára felől, félkörben, Karancs felé csúnya, ismerős felhőképződések havat jeleztek; December 23-a volt.
Az adventi örömvárakozás, karácsony előtti áhítatban lebegett körülöttünk, meg a sötétet jósló népidemokrácia vetett ránk árnyékot, de karácsonyfa nem volt, az ami hiányzott még…
Anyácskánk épp a spejzba válogatta az egyre fonnyadó, gubacs nagyságú krumplikat s kihasználva az éppen kínálkozó alkalmat, szóltam a hugomnak:
–Te, Baba!- húgomat hívtuk így – kimegyek a Nagyerdőbe, nyáron, amikor Ruzsik Misi bátyámmal a Karancs felé jártunk, egy szép méteres borókafát láttam, remélem még nem csórta el senki, hátha megtalálom. Ne szójj anyácskánknak, hogy hova mentem, ha kérdezi, akkor mondd, hogy Pajával (velem egykorú szomszéd gyerek) lementünk a vasútra szalmáért. (..Az üveggyár hátsó rakodó-bejáratánál rostokoltak a még üres vagonok, rakodásra várva, onnan szoktunk ; segíts magadon, Isten is megsegít alapon beszerezni egy-két háti erejéig az ágyba, priccsbe s az állatok alá való szalmát.)
Megkerestem apám kis metszőfűrészét s elindultam a Karancs,- a volt Lubi majorság nagy erdeje felé, karácsonyfának-valóért. Megmásztam a Pipíske hegyet s innen, Tarján fölött nézelődve, tiszta időben látni lehetett az alacsony Tátrát is, balról a Szlovák határon túl a somoskői várat, szemben pedig Salgó vára meg a Boszorka vár sötétlett a távolban. Aki innen nézte a tájat, az történelmet nézett és látott…
Szednem kellett az irhámat,mert az idő nem sok jót ígért, s ha behavazik és szerencsével járok, visszafelé a hónyomán utánam jöhetnek… Át az akácoson, de micsoda csend van. Balról Karancsalja szélső házait lehetett látni, előttem magasodik fel a 7 kilométerre lévő Karancs hegy s ha jól emlékszem, akkor ott, a major felé leágazó út fölött vagy 600 méterre láttam, egy másodvágás közepe táján azt a boróka fát.
–Hová mégy te fiú? – hallottam a jobboldalról jövő hangot. Inamba szált a bátorság, mert a hang tulajdonosában, nem mást mint Kupcsák bácsit , az erdőkerülőt ismertem föl.
–Csak barangolok, megyek a majorba.
–Oszt fűrésszel?.. add csak ide azt a fűrészt!
–Minek, élesíteni viszem, Vadas bácsihoz. ( tényleg ismertük Vadas bácsit, apám többször vitt néki reszelőt, meg egyébb kézi szerszámot, cserébe valamiért.)
–Na csak, haddlám azt a fűrészt, te gyerek!- milyen éle van ?
–Tessék.- adtam oda bátortalanul s láttam magam, amint ott állok a rendőrségen, féllábon, mert hazudtam, hogy nem éles a fűrész…
–Tényleg, nincs valami jó éle.. állapította meg.,–Már azt hittem valamit ki akarsz vágni vele.
–Dehogy, Édesapám a gyümölcsfákat szeretné megmetszeni, oszt nincs neki reszelője, hogy megélesíccse, azért küld Vadas bácsihoz. – hazudtam szemrebbenés nélkül.
–Na, jó, járj békességgel utadon… Hallod-e te fiú,- nézett rám fürkésző szemekkel,-
nem a Gizella úti Martonnak vagy a fia?
–Dee iiigeeen. -Mondtam félénken s futásra álló lábakkal vártam mért kérdezi?
— Na, meg vagy, te lucerna tolvaj!…a nyáron nem tudtalak megfogni benneteket, mert mind a hárman tíz felé szalattatok, megosztán könnyebb volt nézni, mint szaladni utánnatok, hiába az évek!– és szemében kigyúlt egy kis mosoly fénye, vagy csak én láttam úgy, lehet.–Tehát ti voltatok, megismerlek!
–De Kupcsák bácsi, az már olyan rég volt. Azt a lucernát már rég megették a nyulak, és hol vannak már a nyulak is; megettük őket régen. De sok mindentörtén mán azóta!– mondtam bátorkodva, mert nem láttam vagy inkább megéreztem, hogy ebből az elmult tettből, utólag nem fogom húzni a rövidebbet.
–A fene az eszedet, meg a lábadat, gyorsak voltatok, kár, hogy elvették a puskámat, kap-
tatok volna egy kis sót a lábatok szárába …Na, menny, Isten hírivel.
–Kellemes karácsonyt Kupcsák bácsi.- szóltam indultomban s ekkor a távolból az Acélgyár búgó kürtje a délutáni két órát fújta, kezdődött a délutáni műszak. Kupcsák bácsi egy pillanatra felnézett, elővette a zsebóráját, mint aki megakar bizonyosodni, hogy pontosan fújt-e a gyár, de a gyár mindég pontosan fújt és a város is ehhez igazította az óráját, ő is tudta, de ez már beidegződött szokássá vált nála is, mióta az Acélgyár, Acélgyár…
–Jó, üdvözlöm apádat is. Még nem felejtettem el a píce-nyél ügyet..,atombomba, meg miegymás.., rafinált ember az apád,.. mondhatom. Na, menjünk. Szevasz!
–Csókolom!
A fene egye meg, most kerülnöm kell, mert le kell fordulnom jobbra a major felé vezető földútra. Nem baj, néhány száz méter után, mikor már nem láttam az erdőkerülőt
visszakanyarodtam a Karancs felé, fel az irtásnak. Közben folyton csak azt hajtogattam magamban, hogy meglegyen az a fa, hogy nem lopták-e el, mert én akarom hazavinni,
a boróka bokrot: karácsonyfának!…
Csend van az erdőn, a tölgy s a gyertyán fák vastag derékkal, félig aléltan dacolnak december hidegével, se vad zaját, sem madár hangját nem hallani. Bizony, ők már tudják, hogy a természet rendjében készül valami…Az a vihar előtti csend ül a táj felett, vagy csak nekem tűnik annak?- Lehet. Néha még a piciny dolgok is felnagyítódnak, talán most is ez van. Átvágok egy kis völgyhajlaton, a kökénybokrok dércsípte hamvas-kék gyümölcsüket ringatják ágaikon. Fölfelé az irtásnak, azon túl láttam még tavasszal azt a kis borókafát. A hegy, enyhén lejt balra, Karancslapuütő felé s a szívdobbanásom is megállt, ahogy átnéztem a magasodó, tél kopasztotta cserjés fölött: a borókafa! Úristen!…Szinte hitetlenül, mikor valamit lát az ember, de nem akar hinni a szemének s inkább hisz a kezének, a tapintásnak.., a boróka, Karácsonyunk leendő fája, vagy bokra, ott áll a galagonya és a kökénybokortól körülvéve…Istenem, hát mégis lesz igazi, fás-Karácsonyunk? Igaz, hogy boróka, de zöld lesz és Édesanyám darálós kalácsot fog sütni, fölakasztgatjuk és elénekeljük a mennyből az angyalt, meg a pásztorokat…Úgy mint évek óta szoktuk…pillanatok alatt vonultak el előttem ezek a képek.
Micsoda karácsony lesz, Istenem! Az, hogy esetleg fáj a fának, hogy kivágom, hogy az erdő hiányolni fogja, hogy a madarak esetleg nem raknak fészket sűrű, szúrós, dús lombja közé, erre most nem is gondoltam, eszembe se jutott. Pedig tanított erre is Ruzsik Misi bátyám, a természettudós, akivel annyit jártuk a nógrádi hegyeket, az erdők világát.
Átbújtam a galagonya bokrok között, megkerültem a kökényest s letérdepeltem a
borókafa mellé, mint aki imádkozik és jó mélyen, közel a földhöz, hogy minél vastagabb törzse legyen, a kis 50 centis fűrésszel kivágtam a fát!… Akármilyen életlen is volt a fűrész, az áhítat, a karácsonyfa képe, az hogy lesz karácsonyfánk és Édesanyánk kalácsot süthet rája, szinte megélezte a kis fűrészt s olyan szépen, mint ahogy elő van írva, még-csak el sem engedtem dőlni a fát, úgy emeltem magam elé, mit ahogy a zászlótartó viszi a szent zászlót, mint pap az oltáriszentséget: felmutattam a Jóistennek a kis fámat: itt van, most már jöhet a Jézuska! Megvan az ünnep jelképe, ami ugyan csak kellék, de ezzel mégis más az ember karácsonya. Hoppááá, még haza is kell vinnem. Azt tudtam, hogy az utakat kerülnöm kell, mert csak az ember jár az úton, a természet gyermeke nem követ ember nyomot, tehát az erdő, a vadon mutatja majd utamat…
–Igen?! Élesíteni vitted a fűrészt?. A fene a jó-dógod, most elkaptalak ,-te gyerek!
Belém fagyott a szó, cövek lett a lábamból; se szólni se mozdulni nem tudtam és Kupcsák bácsi az erdőkerülő, erdő, mező ura, védelmezője jött felém s hangja nem volt valami biztató. Az egyetlen út, a menekülés útja csak feléje vezetett, mert mögöttem, félkörben szúrós galagonya, hamvaskék gyümölcsös kökény bokrok zárták el menekülésem útját.- Istenem, hát így nem lehet Karácsonyunk? Nem lesz fánk, de én sem leszek otthon, mert az öreg kerülő, most már biztos bevisz, bekísér a rendőrségre s aztán meg amit kapok az apámtól, az is az enyém lesz. Nem azért, mert borókát loptam karácsonyfának az erdőből, ez még megbocsájtható, hiszen karácsony lesz, vagy van ,de hogy ügyetlenségemre kapott el a kerülő, ez mán nem nevelési hiba, ez tényleg ügyetlenség. Biztosan mondja majd az apám:
“ hát erre tanítottalak én,- fiam?!” – Ez van, ezt kell szeretni, villant át agyamon, amit igen gyakran hallottam a népidemokráciát illetően, mikor apámék tehetetlenségükben beszélgettek valamiről.
–Kupcsák bácsi, láttam itt ezt a boróka bokrot, oszt gondoltam, úgysincs karácsonyfánk, hát kivágom s az élesítés után hazaviszem…, –mondtam félig hazudva, félig igazat mondva s vártam, hogy elveszi a fűrészt, a boróka-karácsonyfát s elindít maga előtt, egészen be, Tarjánba a rendőrségre. De Kupcsák bácsi, a régi világból itt maradt, egykor Lubi birtokot védő, megöregedett erdőkerülő, néhány lépést tett felém és szeme mintha fátyolos lett volna, s hirtelen olyan, de olyan jóság tükröződött az arcáról, mintha csak nagyapámat láttam volna, pedig a “máskor-i” találkozások a szigorú, erdők, mezők őrét mutatták nekünk, de most, ahogy látom őt és félelmemben visszatükröződik az arca, tekintete, most nem tudom, hogy mitévő legyek, mert nem láttam még őt ilyen jóságos arcúnak.
Oda jött mellém s én kétségek közt, készen nyújtottam feléje apám metszőfűrészét;- Úristen, mit kapok én ezért..? S ahogy tartottam a fűrészt , szemében tényleg két csillogó könnycseppet pillantottam meg s csak annyit mondott:
Mér hazuttál, hogy élesíteni mégy?.. Ezt megmondom apádnak…Tudtam, éreztem, hogy az előbb nem mondasz igazat.., utánad gyüttem, meglestelek, és most elkaptalak.., kivágtad a fát!.., és mondd karácsonyfa lesz belőle.., ugye az ?!
–Mintha csak ő is ezt szerette volna hallani, ez csendült ki szavaiból.
Most már nem lehetett hazudni tovább, hiszen mindent tud az öreg őr, belelát a szívembe s talán a napszítta, kemény vonások alatt, mélyen bent, még lelke is van a vén kerülőnek. Csak most látom, így közelről, hogy nap-cirógatta, sok és nagy időt látott kalapja alatt legalább hatvan, hatvanöt évet cipel, vagy még többet is talán.
–Igen.- motyogtam megszeppenve..–Édesanyám kalácsot is sütne, de nem tuggyuk mire
aggatni, oszt karácsonyfával mégis csak szebb a Karácsony..,–mondtam egyre bátorodva.
Közben a Karancs felől jövő hódunyhás felhők, el kezdték szórni fehér pihéiket.
–Hát jó, értelek.– Elmerengőn megint átnézett a fejem fölött, aztán újból megszólalt, mintha valami kényszerítené őt a beszédre.
–Tudod fijam, valamikor nekem is volt, illetve nekünk is volt fás-karácsonyunk, akkor még a feleségem, Ildikó is élt, meg a fijam is, de negyvenötbe kivitték őket aknát szedni a muszkák, ott robbantak fel az aknán mind a ketten, azóta nincsenek karácsonyok, illetve vannak, de nekem nagyon szomorú minden karácsony, pedig vigadni kéne a kis Újszülöttnek. –Vagy harminc másodpercig csend lett, hallgatott, majd megszólalt,– Hallod!- vedd úgy, hogy nem monttam semmit, felejccsel mindent!…
Hirtelen elhallgatott. Valami oknál fogva nem folytatta tovább, – messze nézett, talán kereste azoknak a régi karácsonyoknak a szeretetét, értelmét, amit egy pillanat alatt szétrobbantott az esztelenség. Aztán megint, de ez már olyan nagyapáskodó figyelmeztetés volt:
–Na, usgyi, hazafelé, mert itt a hó, ez mán megmarad, oszt mond meg Édesanyádnak, hogy a kalácsokkal szeretetet is akaszgasson a Kisjézus fájára, most erre van a legnagyobb szükségünk s gondoljatok majd rám is…
–Hát elenged? -Csúszott ki hirtelen a számon.
–El hát! Eriggy Isten hírével és Kellemes Karácsonyt kívánok.., apádnak is, spuri haza- felé…- S nap-cserezte arca szinte mosolygott, azt hiszem tudta, hogy most jót tett valakivel s ha nem is sokkal, de szívében, ha csak egyszer is, pótolta a sokszor szomorúan, magányában eltelő Karácsonyok egyikét.
Mire hazaértem esteledett, esett a hó s mikor a borókafával betoppantam a konyhába Édesanyám sírva fakadt és csak ennyit mondott:
–Kisfiam! A Jóistenünk szeretete, látod mindég velünk van. Ez lesz a legszebb, legboldogabb Karácsonyunk. Édesapád is nemsokára itthon lesz, készülnünk kell.
–Édesanyám! Szeretnék mondani valamit, Kupcsák bácsi elkapott evvel a kis borókafával,– és elmondtam mi történt és mit mondott Kupcsák bácsi a feleségéről, fiáról.
–Édesanyám megállt egy pillanatra rám nézett, valamit nagyon forgatott magában, aztán így szólt:
–Kisfiam, tudod e hol lakik Kupcsák bácsi? A Lubi majorban, a legutolsó ház az Oncsa soron, innen nincs messze és már biztosan otthon van, eriggy el és mondd meg neki, hogy várjuk Szent estére, jöjjön, ne maradjon egyedül a szeretet ünnepén.
… elszaladtam, mint, akit kergetnek, többé már nem féltem az öreg kerülőtől, még örültem is neki, ha elgyün és együtt leszünk a kis Jézuska ünnepén.
Már otthon volt a vén kerülő, de még rajta volt az elnyűtt bőrbekecse és éppen egy fejszével ment a száraz alá fát hasogatni a tűzre. Mikor meglátott, félfordulatban várt, látta, hogy őt nézem, más ház már nem volt a kis tanyája mögött:
–Mért gyüttéé fijú, csak nincs valami baj?
–Nincs, Kupcsák bácsi, csak édesanyám üzeni és kéri Kupcsák bácsit, hogy holnap jöjjön el nálunk karácsony estére, legyünk együtt ezen a Szent estén.
Most már teljesen szemben állt velem, a hosszú nyelű fejszéjét lába mellé csúsztatta, nézett, de olyan kedvesen és csodálkozva, aztán a hangja kicsikét meg keményedett:
Te fiú, elárultál édesanyádnak, pedig mondtam, hogy felejccsé el mindent.., és mondd, tényleg, így mondta? És édesapád, mit mondott?
–Igy mondta és kéri Kupcsák bácsit és édesapám is igent mondott.—Belül egy kicsit vacakul éreztem magam, hiszen édesapa még nem volt otthon, de tudtam, hogy édesanyám elmeséli majd neki, hogy mi történt és ő is igent mond majd rá. Még egy száj, még egy mosoly, még egy szék, még egy tányér leves és nyúlpörkölt, nem oszt, nem szoroz, meghúztuk mi már magunkat vacakabb helyzetben is… Hirtelen a ház felé visszafordult az öreg kerülő s csak annyit mondott:
–Gyere!.. -és én követtem egészen a komráig, bement és egy jókora barna staniclival jött ki..
—-Ezt a zsacskó lisztet add oda édesanyádnak és mondd meg neki, hogy készítsen belőle valami jót és holnap estefelé ott leszek én is veletek és hosszú, hosszú évek után most már nem egyedül, hanem együtt ünnepeljük kis Jézus születése napját.
– Elköszöntem tőle és haza rohantam a hirtelen jött ajándékkal. Édesanyám, bizony meglepődött s megörült a lisztnek.
Másnap Kupcsák bácsit néztem, amint a vacsoránál könnyes szemmel mondta el az asztali áldást s utána megeredt a nyelve, mesélt, érezte, hogy idegenül is az övéi között van és most már közös sorsunkban hozzánk tartozik, egymáshoz tartozunk…
És tényleg, nagyon szegények voltunk: szeretetünket adtuk ajándékul egymásnak, de olyan gazdag és boldog Karácsonyunk volt s talán azóta se, mert akkor Kupcsák bácsi, szívében, lelkében az a kis boróka, az elmúlt időből, sugárzó zöldjével valamit visszaadott neki. Lelkünk nyugalmát illatosította be ott, akkor az a kis fa s a kisszobánk melegével és a mi szeretetünkkel díszítettük fel életünk örökzöld Karácsonyfáját…