Bovarekné

… nem is gondolnád, még gimnáziumba is jártam.
Akkor volt, amikor dobolni tanultam. A működési engedélyhez feltétel volt az érettségi, ezért aztán kénytelen voltam beiratkozni az esti „tagozatra”.
Túl sok értelme nem volt, mert a második évben ott hagytam az egészet, nem nagyon ment a tanulás, és a zenetanulás a munka mellett.
Ráadásul ahhoz a hangszerhez amin addig tanultam fel kellett venni egy másik hangszert is – ez akkor előírás volt – így aztán szépen lassan belefulladtam az egészbe, egyik sem ment igazán a másiktól.
Aztán egyszer feladtam.
Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok az a fenéken üllős-tanulós típus, nekem ez túl lassú, túl nehéz, a kézzelfogható, „ csinálható” dolgokat szeretem.
Az ipari iskolát is úgy jártam végig, hogy alig tanultam. Odafigyelmezem az órán, jegyzeteltem, és szinte az órán megtanultam mindent. Persze ez nem működött minden tantárgynál, és nem működött a gimnáziumban sem, a heti egyszeri tanítási nap túl kevés volt ehhez.
Itt volt egy fiú osztálytársam, aki mint szépen lassan kiderült, „más” érdeklődésű mint én.
Gyanús is volt, hogy állandóan egy fiú várja iskola után, és ha néha beszélgettünk, akkor mindig az utazásairól mesélt és mindig egy másik fiúval ment, sohasem lánnyal, de velem nem próbálkozott – egy nagyon óvatos meghívást leszámítva, amit igyekeztem úgy elhárítani, hogy ne bántsam meg – , így aztán különösebben nem zavart a dolog.
Nem járt sokáig velünk, talán az első félévben kibukott, illetve ott hagyta azt az iskolát Bovarekné jóvoltából.
Bovarekné kémiát tanított. Egy nagyon szép kedve sarcú, feszes tartású negyvenes évei elején járó nő volt, bár a tekintetében olykor meg-meg villant egy kis gonoszság, kegyetlenség. Számomra olyan végzet asszonyának tűnt.
Találgattam is sokszor óra közben, hogy vajon hogyan szeretkezhet. Vajon letépi a férfiről az inget már az előszobában, amikor csak tudja, ha nyugatra megy az első útja egy pornó mozi vagy egy szexbolt, vagy csak szombaton csinálja az esti film után, amikor ott van az ideje, ha jó jó, ha nem úgy is és slussz-passz?
Féléves beszámoló volt, ott reszkettünk a visszhangos neonfényes folyosón a sorunkra-sorunkra várva. Mindenki még az utolsó percben is próbált némi tudás morzsát beletömködni az fejébe, hátha azt kérdezi….nyílt az ajtó, az a fiú jött ki, leforrázva, könnyes szemmel. Némán leült és csak bámult maga elé tekintetében a tehetetlen ember fojtott dühével.
– Mi van – mi van – kérdeztük, de nem felelt. Fura volt, mindenki csak őt nézte, mint valami közlekedési baleset áldozatát, találgatva, hogy mi és hogyan történt, legbelül örülve, hogy önmaga csak mint néző részese az eseményeknek. Összeszedve magát egyszer csak felállt a fiú elköszönt és többet nem láttuk. Néhány hónappal később találkoztam vele a Hév-állomáson, éppen leszállt arról a vonatról, ami aztán velem indult vissza a városba, talán valami koncertre mentem.
-Hello mi van veled? – üdvözölt , mint egy régen nem látott kedves barátot.
– Veled mi van – kérdeztem vissza – hová tűntél a gimiből? –
– Ááááá – legyintett – kitúrt az a rohadt k…a. Tudod a negyedéves vizsgán nyíltan ajánlatot tett, hogy nem kell annyit tanuljak, „segít” ha én is úgy gondolom. Én meg , marha állat, zavaromban a meglepetéstől elmondtam neki, hogy nem igazán a nőket favorizálom abban az értelemben, amire ő gondolt. Akkor még adott egy ötöst, és azt mondta, hogy gondoljam meg. Talán észrevetted, hogy mennyire nyír óraközben. A féléves vizsgán pedig, azzal fogadott, hogy ne is húzzak kérdést, megtanulhatom akár az egyetemi anyagot is szó szerint, nála egy homokos nem fog érettségizni, ha a fene fenét eszik is, és elmehetek az atya úristenhez is, ő az egyik igazgató helyettes, még én kerülhetek bajba, ha jártatom a szám…
Nekem indult a vonatom közben így aztán örökre meg szakadt ez a beszélgetés. Bovarekné azóta is megbecsült köztiszteletnek örvendő – most már nyugdíjas – pillére a gimnázium tantestületének…
A sráccal többet nem találkoztam…