Búcsúlevél

Nem próbálkozom romantikus, megható, költői szavakkal, hisz tudom, úgysem érintene meg téged. Sokat gondolkodtam, miképp búcsúzzam el, bár egy szót sem érdemelnél. Mégis úgy döntöttem, írok pár sort, hogy tudd, nem elraboltak, vagy meggyilkoltak. Magam megyek el, mert melletted nem bírom tovább. Ostoba voltam, hogy eddig halogattam.
Nem voltál jó hozzám, így nem hinném, hogy most kedves szavakra számítasz. Ha csak arra a számtalan éjszakára gondolok, amelyet miattad bőgtem végig, nevetni támad kedvem. Akkor nagyon fájt, hogy nem törődsz velem, nem törődsz az érzéseimmel. Ma már nevetnem kell, valahányszor eszembe jut, milyen naiv voltam, hogy minden szörnyűségedet eltűrtem. Szinte soha nem kérdeztél tőlem semmit, vagy ha néhanapján ez mégiscsak előfordult, a választ meg sem várva elviharzottál. Aztán mikor visszatértél, mintha mi sem történt volna. Azt kértem, beszélgessünk többet. A kapcsolatunkra visszagondolva bőven lett volna miről. Arra vágytam, hogy szerelmesen suttogj a fülembe bókokat. Ehelyett szidalmakat ordítoztál, sértésekkel dobálóztál a házban, az utcán, vagy akár egy-egy üzletben is. És valóigaz, hogy azt is kértem, néha érints meg. Tudod, a nőknek jólesik néha, ha megsimogatják az arcukat. Én azonban nem győztem mentegetőzni az emberek előtt, hogy miért ilyen piros az orcám. Azt persze már rég kitapasztaltam, körülbelül hány perc kell ahhoz, hogy a vörös arcomon ne legyen tisztán kivehető a kezed nyoma. Tehát fontos dolgot tanultam, bizonyára rengeteget fogom használni további életem során.
A szüleimmel is összevesztem miattad. Próbáltak megóvni tőled, előre látták, mi lesz a vége. Én kiálltam melletted, elvakított a szerelem, s nem is értettem, mit kifogásolhatnak benned. Nekik lett igazuk. Nem érdemelted meg az elpazarolt energiámat, időmet és pénzemet. Na nem mintha a pénz lenne a fő oka annak, hogy most elmegyek. De ha visszagondolok, te már a kezdetektől fogva ingyenélő voltál. Persze, egyszer-egyszer elvittél vacsorázni, de az még a kapcsolatunk legelején volt, régen, nagyon régen. Mikor már komolyodott a dolog, mindig nálam vacsoráztunk, nem mentünk sehová, a házban töltöttük a napot, filmet néztünk és kifosztottuk a hűtőt. Én pedig egyre csak csodálkoztam, miért fogy el ilyen hamar minden ennivaló.
A legjobban mégis az fájt, hogy nem figyeltél rám. Ha mondtam neked valamit, arra mindig egyszavas választ kaptam: „Jó.” vagy „Rendben.” Mintha legalábbis robotpilóta-üzemmódba lennél kapcsolva. Az már meg sem lepett, hogy nem vetted észre az új frizurámat, ruhámat, cipőmet. Meglepődtem viszont azon, hogy nem kerülte el a figyelmedet a vádlimon húzódó vékony, vörös csík, a szomszéd macskájának karmolása. Így visszagondolva, igencsak vicces, hogy számon tartottad az összes sebemet és karcolásomat, bár nem volt túl nehéz dolgod, hiszen mindet te ejtetted rajtam. A fizikai fájdalmak viszont messze eltörpültek a lelkiek mellett. Nem is értem, hogyan bírhattam eddig melletted.
Mindezek ellenére mégis úgy érzem, köszönettel tartozom. Nos, igen, most következnek a fent említett kedves szavak. (Bár remélem, érzed az iróniát a mondatokban.)
Mikor találkoztunk, hosszú műkörmöm volt. Miután azonban mindet sikeresen letörted, vagy legalábbis tönkretetted, elvetettem az új porcelánkörmök ötletét. Az első pár hetünkben arra is rájöttem, hogy az összes magas sarkú cipőmet nyugodt szívvel eladhatom. Ugyanis a hatalmas tűsarkakban elég egy érintés, máris küzdenem kell, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. És mint tudjuk, a te gesztusaid kis túlzással sem nem nevezhetőek érintéseknek. Említettem továbbá a hűtő rohamos kiürülését is. Nos, ez sarkallt arra, hogy próbáljak spórolni. Nem engedtem meg magamnak annyi ruhát, amennyit korábban vásároltam, s csak a legszükségesebb dolgok megvásárlására törekedtem.
Tehát mint mondtam, összességében köszönettel tartozom. Köszönettel tartozom azért, hogy nem hagytál plázacicává válni. A veled töltött idő alatt megedződtem, egyre kevésbé adtam szabad utat a könnyeimnek. Már nem tűnt olyan nehéznek áthidalni egy-egy érzelmi traumát. Nem vagyok többé az a törékeny kislány, aki voltam. Erős, független nő lettem, aki a saját lábán is meg tud állni. Ezt köszönöm neked.