Bukás

Furcsa dolog a szerelem. Van, akinek égi boldogságot, mennyei örömöket nyújt, de van, akinek ördögi fájdalmat, pokoli kínokat okoz. Hogy kinek melyikből jut több, azt senki sem tudja előre. De egy dolog biztos: mentes egyiktől sem lehet az ember.

Kétezer kilenc nyarán kezdődött. Nem űrhajóval, repülőcsészealjjal érkeztek, ahogyan azt már évtizedekkel korábban elképzeltük, hanem egy egyszerű, áttetsző buborékkal. Amikor kiléptek, olyanok voltak, mintha maga Aphrodité nemzette volna őket. Nem láttunk még szebbet, csodálatosabbat és tökéletesebbet náluk. Rabul ejtett bennünket a káprázatosságuk. Hogy kik ők, és honnan jöttek, nem tudni. Ahol megjelentek, ott a férfi nem tudott többé vággyal nézni a nőre, ahogyan a nő sem volt képes többé vonzódni a férfihoz. Pedig soha egyetlen szót sem szóltak, nem tettek semmit, csak közénk jöttek. Nem bátorítottak, nem tántorítottak, nem fenyegettek, nem is kecsegtettek, mégis megváltoztunk. Elvesztettük céljainkat, nem találtuk többé helyünket a világban. Nem létezett már olyan, hogy: munka, család, vallás vagy szórakozás, nem számított többé semmi, csak Ők.
Lényegében olyanok, mint mi. Nem intelligensebbek, erősebbek vagy gyorsabbak nálunk, mégis van bennük valami, ami mintha mindent irányítana. Most már ettől nő a fű, ettől sír fel az újszülött, ettől álmodik a vak is és ettől csodál az ember. Nem tudom ezt másképp leírni. Ők a megtestesült istenek, akik beköltöztek hajlékainkba, eszik étkünket, isszák italunkat.
Hogy mi a céljuk, azt csak találgatni lehet. Nem ellenségesek, nem barátságosak, nem gyűlölnek, nem is szeretnek, mégis tökéletesek. Ember még nem látott hozzájuk foghatót.
Kéjsóvár korcsokká váltunk, akik csak azt lesik, hogyan tehetnének a kedvükre nekik. Önkéntes rabszolgákként élünk, kiknek béklyója az imádat. Ez ellen semmit sem tudunk már tenni.
Pedig az elején próbáltak lázadni olyanok, akik még nem találkoztak velük, de amikor tettekre került a sor, kihullt a fegyver kezükből, és néma áhítattal álltak sorba a többi csodáló közé.

Mindezeket egykori ismerőseim, barátaim elmondásaiból tudom. Talán én vagyok az utolsó ember, aki még nem vált a rabjukká. Én még nem láttam őket. Messze fent, itt a hegyekben egy kis kunyhóban élek. Bár tudom, ha rám találnak, nincs esélyem. De kitartok és reménykedem, hátha történni fog valami. Valami, ami helyrehozza ezt az egészet.
Gyűlölöm őket, elvettek tőlünk mindent, ami csak számított. Bosszút állnék, de nem tudom, mit tehetek. Elképzelésem sincs, hogyan csinálják ezt az emberekkel. Hogyan képesek ennyire radikálisan megváltoztatni minket? Az agyunkat, a gondolatainkat befolyásolják, de hogyan, ha egyszer nem beszélnek, nem tesznek semmit, ami ellenünk irányulna? Bár tudnám.

A kutyám minden előjel nélkül az ajtóhoz fut és ugatni kezd. Megijedek, mert sosem volt még ilyen agresszív. A távolból zajt hallok, majd kis idő elteltével léptek hangja töri meg a csendet.
– Ők azok! – kiálltok fel! – Megtaláltak! – A szívem egyre hevesebben kezd verni. Gyorsan a kandallóhoz rohanok és leakasztom a vadászpuskámat, amit még az apámtól kaptam. Az érzékszerveim kiélesednek.
– Engem nem kaptok el! – üvöltöm, ahogy csak bírom. Az ablakhoz sietek, puskámat a vállamnak feszítem és várok. Fekete csuklyás alakok bukkannak fel a kunyhómhoz vezető ösvényen.
– Gyertek csak! – suttogom halkan, mialatt célba veszem egyiküket. Az ujjam finoman rácsúszik a ravaszra. Nem félek.
– Halál rátok! – harsogom, de mielőtt elsüthetném a puskámat, feltűnik az egyikük arca.
Oly tiszta, oly tökéletes vonalak, külsőre alig különböznek tőlünk. Mégis ez az eszményi szem, mely nyomban rám vetődik, sosem láttam ehhez foghatót. Mintha álom lenne. Akaratlanul leengedem a puskát, és csak bámulom őket. Ezek tényleg istenek. Lények, melyek tökélyre vittek mindent, ami csak ember által elképzelhető. Talán ez olyan csábító bennük.
Mind többen és többen jelennek meg, mindannyian rám néznek. Ez káprázatos. Egyre erősödő késztetést érzek, hogy közéjük menjek, megcsodáljam őket közelebbről, beszippantsam illatukat, megérintsem ezüstösen csillogó bőrüket.
Korábban foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata, de most már nem lennék rá képes, hiszen rettegek attól, hogy többé nem láthatom őket. Lassan az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam nekik. Józan ítélőképességem megmaradt foszlányai még egyetlen gondolatot hoznak felszínre: nem szavakkal, tettekkel győztek le bennünket, hanem a puszta jelenlétükkel… Elbuktunk!