PROLÓGUS ÉS ARS POETICA
„Megdörrent az ég. Sötét tintapacaként terjedt a mező felett a vihar.
A domb tetején, megjelent az egyik bika.
Szőre a legsötétebb ében. Orrlikából pára csapott elő.
Vele szemben – a völgy túl oldalán – a másik: a Szőke. Számomra egy angyal, talpig aranyban.
Ott álltak, a világnak tetején, mint két isten. Villámok hasítottak felettük az égbe.
„Ez az eső az én népem illeti!” – kiáltotta a Szőke és hatalmasat rúgott, ám ezzel ellenfelét nem ijesztette meg.
„Az enyém! Az én népemé!” – üvöltötte amaz, s levetette magát a mélybe…
Köd bújt elő a moha alól, s lepte el a táját.
Bátyám nem rettent vissza. Egyenest nekirontott a dühödt fekete sámánnak. Odalenn csaptak össze, a sűrű ködben…”
Nehéz lesz. Nagyon nehéz. Összerakni a képet, mármint. Olyan régen történt. A bika a dombtetőn, a sötét, tovatűnő fellegek, himbálódzó lábaim a táltos-fa tetején, a házilag összeeszkábált szélcsengő cserepeinek szabálytalan csilingelése. Vibrálás, káosz, az éltető eső. És ez csak egyetlen kép a százból és százból! Hasznosnak csak jó szándékkal nevezhető és 100%-osan hasztalan emlékek garmadája várja, hogy megnyissam emlékezetem, és utat adjak élményeimnek, ennek az össze-vissza, rendezetlen káosznak, mely már nem hagy nyugodni. Atyám és én. Lillith és a kapu a göcsörtös fa odvában…
De épp ez lesz mondandóm magva!
Ezt a „kiszámíthatatlanságot” igyekszem majd hitelesen visszaadni. Megmutatni, hogyan is történt; mi is kellett ahhoz, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. És azt, aki majdan leszek. És azt, aki már valaha voltam. Semmiképp nem egy lineális történet.
Tudják, egész életemben kerestem valamit: megkeresni a megkereshetetlent, megismerni a megismerhetetlent, megtalálni a megtalálhatatlant; azt a személyt, aki útba igazít (bár tudom, hogy úgysem hallgatok senki szavára), hogy kenyérrel, mézzel és borral kínáljam (annak ellenére, hogy rég tudom, neki nem kenyere az ilyesmi – más szférákban mozog, él, másként lélegzik).
Lelket cserélni lelkemen, táncba szólítani szeretteim! Igen…
Odakinn már ébredezik a Nap. Arany fényét ontja a sápadt vidékre. Fémesen csillannak a lugasok a Hármas-domb oldalában.
Bevetett ágyamon a bőröndöm. Benne a toll és a megégetett szárnyak.
Aranyban fürdő lankák, az égen még a dicső telehold. Sosem volt tán még ennyire nagy! Akár egy opálos tányér.
—————————————-
Egy belső harc / egy belső vívódás (olykor útkeresés) eredménye lesz végül ez az írás.
Miért van az ördög, és miért van a bűn? Ha az Ő angyalai a hatalmasabbak, ha minden szál az Ő kezeiben fut össze, miként erősödik egyre a világban a Gonosz. Jó marad-e a jó, miután hagyja erősödni a rosszat? És szükségesek-e az e fajta besorolások? Miért ellentét a fehér és a fekete? Létezhet-e fény nélkül az árnyék, és támadhat-e sötétség ott, hol nem ismerik a fény fogalmát?
És ha maga az ember a hibás (amit egyre inkább hiszek és vallok), ki adta a kezébe a tudást hibáinak elkövetésére? És ha van ilyen személy, ki adott neki hatalmat, hogy az embereket irányítsa?
Idegenből jött kapitányok kormányozzák-e életünk, vagy mi visszük zátonyra saját hajónk: halhatatlannak mondott lelkünket?
Elbizonytalanodunk. De miért van ez így? Az ördög súgja?
Vagy azt mondjuk, az ördög súgta? Vagy az ördög súgta, hogy úgy érezzük, mi gondoltuk csak eddig úgy, hogy ő súgta, hogy kiszorítsuk őt gondolkodásmódunkból, s ez által könnyebben szedhesse áldozatait a mindennapokban?
Válaszaim sora már hadba rendezve várja a végső összecsapást racionális elmém seregével. Szellemkézzel igyekszem rácsavarodni hideg vaslándzsáira, tündérjátékkal igyekszem harci paripáik összezavarására. Reménytelen talán-e harc: „mert bennünk a Jó, s bűn egyaránt”…
S egyetlen kérdés tolakodik minduntalan utamba, megelőzvén minden más kérdést: kell-e nekem ez a fajta tudás? Akarom-e a végső választ? Randevú az Úrral, vagy egy angyalával? Egy másvilági boldogság? És a most? Azzal, mi a helyzet?
Hagyomány vagy megújulás?
Isten vagy technika?
Pro és kontra lépdelek magányos ösvényemen. Ez az én „haláltáncom”, az én személyes „dance macrabe”-m. Haláltánc, az örök bukásra ítéltetve – vagy megismervén az Igazságot a Feltámadásban.
Két sereg közt járni sírig tartó táncot (a szent béke nevében), talán a legszentebb hivatás.
—————————————-
Ezen elbeszélés a képzelet szülötte – és mégsem: hisz szereplői valós személyek képzeletem színpadán: élő, lélegző, lélekkel rendelkező, Jó és Gonosz alakok egyben.
Emberek, hiányzó oldalbordával.
Asszonyok, egy bordával (az ördögével) többel.
Útkeresők, világba-veszettek, válaszokra szomjazók…
Mesemondóm ezúttal nem egészen ember: egy mitikus alak, a kereszténység első számú Prométheusza; s talán mégsem.
Egy olyan személy, kit e sorok alapján kiismerni azt hiszem valóban lehetetlen, talán hasztalan, s – mostani álláspontom szerint – embertelenül nehéz is.
Egyszerű halandó Ő? Egy beteg elme tükörbe pillantó szeme csupán? Vagy mégis csak a Bukott Angyal? A Legyek Ura? Az emberiség sorvasztója?
Nem tudom.
Válasz biztosan létezik, de az Olvasóra bízom. Tegnap talán még tudtam, mára már csak annyit tudok, hogy valami mélyen bennem már ismeri a megismerhetetlent…
Mert velem is megesik, hogy olykor elhagyni látszik a Teremtő Erő. Ilyenkor csak visz a lábam. Magányosan, magamba veszetten járom a kihalt, porlepte utakat. Egyet előre, kettőt hátra (ez vihet csak vissza a kiinduló pontra). Nagyvárosi sámántánc ez, talán szövetség az Ördöggel, egy rég elveszettnek tűnő isten megkeresése okán. Magamhoz veszek egy kortynyit a bűvös Élet Vizéből. Pertut iszom a Holddal, mielőtt még letegezném: az ima ma már intim dolog, s kell a bensőséges viszony:
„Új hold, új király,
vidd el az én nyavalyám!”
– kiáltom az égre. Hogy mi végre, már nem tudom. Ősi megszokás ez, különös úti célokhoz, egy újabb táncórához Istennel.
Ámen.
5 hozzászólás
Hmm, hmm. Erős kezdés. Választottam magamnak kedvenc bekezdést belőle, ha megengeded. A “Tudják, egész életemben kerestem valamit” – kezdetű bekezdés az. Belevágok. Ámen.
Egyszerű, és bonyolult!
Hideg és meleg!
Kemény és lágy!
Különös, és mindennapi!
…
….
…..
……
És még sorolhatnám azokat az ellentétpárokat, amik olvasás közben eszembe jutottak!
Jé! Olvasó!
Jé, Kuvik!:)
Az utolsó részhez írtam egy hosszabb véleményt… Úgy az egész Lepketáncodról! :))
Puszika! 🙂
Zoé.
Elég hosszú bevezető, nagyon kacifántos mondatokkal és képekkel. Én a könnyebben követhetőt, az egyszerűbbet szeretem. De nem rossz, bizopnyos helyeken még izgalmas is. Ráadásul a téma örök: a jó és rossz harca.
Most gondolkodom tovább olvassam-e? Meg is ragadott, de mégsem köt le teljesen.
Hát még eldöntöm. De az élményt köszönöm.