1. fejezet
Az ébredés
Egy fiatal fiú lépett le az iskolabuszról, ami mindennap bevitte őt az iskolába. Nem lehetett több 17 évesnél, de testileg és lelkileg sokkal érettebb volt társainál. Sötét, barna haja egészen a válláig ért. Úgy nézett ki akár egy rocksztár! Fekete inget és nadrágot viselt és a szeménél egy régi vágás jelezte, hogy márpedig ez a fiú összeakaszkodott a törvénnyel. Talán nem is egyszer! A Nap alig érte el a déli magasságot. Tüzesen sütötte a fiú arcát, aki a kezével próbálta takarni az erős fényt, árnyékot vetve a szemeire. De vajon mit keres ilyenkor egy 17 éves fiú távol az iskolától? Nyomós oka lehetett nem vitás. Amióta csak elhagyta az iskolát folyamatosan a hasát fogta, és erősen verejtékezett. Beteg talán? Nem, szó sem volt betegségről! Ahogy a busz ajtaja bezárult mögötte ő csak állt és maga elé bámult. Képtelen lett volna mozdulni. A lábai, mint a szikla, nem mozdultak, a hasa begörcsölt, a feje is fájt. Az ember, látván ezt a szegény fiút, azt hinné, hogy tényleg valami komoly baja van. Tulajdonképpen, komoly baja is volt, de nem betegség, olyan dolog, amiről még ő sem mert beszélni, nem hogy belegondolni. Egyik kezével folyamatosan fogta a hasát, míg a másikkal a szemét takargatta az égető Nap sugarai ellen. Lassan felemelte a fejét. Látszott rajta, hogy minden mozdulat egy kínszenvedés számára. Ránézett az előtte lévő bronz kapura. A kapu mögött egy nagy kert és egy díszes ház terült a szeme elé. A kapu széles volt, és magas, díszesebb volt, mint bármely más kapu az utcában, vagy akár a kerületben. A fiú úgy nézett a kapura akár egy különös, ismeretlen tárgyra, amit soha nem látott még azelőtt. Lassan elindult a kapu felé és amikor odaért, fejét nekitámasztotta a kapucsöngőnek. Így állt ott egy darabig, aztán hirtelen összecsuklott, és mind két kezével erősen fogta a hasát. Fogait összeszorította, szemeit becsukta, és így guggolt ott a kapu előtt egy percig. Aztán a fejét a Nap felé fordította, de most egyáltalán nem zavarta őt az erős napsütés. Hogy is zavarta volna, szemei teljesen kiakadtak, csak a szeme fehérje látszott. Szája szélén lassan végig csurgott a nyál. Ott ült magatehetetlenül a kapu előtt. Képtelen lett volna bármilyen mozgásra, de ő mégis megpróbálta elérni a kapucsengőt. Lassan a csengő felé nyúlt. Úgy érezte, mintha a kezére több kilós súlyok lennének rákötözve. Nekitámasztotta a kezét a falnak, és úgy nyomta egyre feljebb és feljebb, hátha így könnyebben eléri a csengőt. Aztán egyszer csak megállt, nem mozgott, mintha kővé dermedt volna. Szemeibe újra visszatért az értelem, csakhogy, mintha valami más, valami furcsa értelem tért volna vissza. A nyakánál valami furcsa hullámzás jelent meg, és egyre inkább ment felfelé, a fejéhez. Mintha valami lett volna a nyakában. Gyorsan oda is kapott kezével, azért mert fájt neki, vagy azért mert félt hogy bárki meglátja, nem tudni. Ám ekkor becsukta a szemét, és elkezdett imádkozni. A fiú nem volt vallásos típus, sőt, éppen ellenkezőleg, ha tehette nagyívben elkerülte a templomokat, meg az összes olyan embert, aki csak kicsit is foglalkozott a vallással. A papokat egyenesen megvetette, mondván, hogy olyan dolgokat próbálnak bemesélni az embereknek, ami nem is létezik, és így húznak hasznot… az emberek jóhiszeműségéből. De most valami egészen más történt, valami, ami egy pillanat alatt megváltoztatta a fiút. A fájdalom, és ezernyi szenvedés kihozta lelke legmélyén lappangó énjét. Ott ült a bronz kapu előtt és imádkozott! Imádkozott Istenhez, hogy szabadítsa őt meg a fájdalomtól. Öt rimánkodó perc elteltével, meglepetten vette észre, hogy a fájdalom valóban elmúlt, de egyáltalán nem érezte azt, hogy örökre.
Kihasználta az alkalmat, amíg jól volt, gyorsan felpattant, és erősen benyomta a csengőt, úgy, hogy az ujja majd beletört. Többször is megnyomta egymás után, és rimánkodott, hogy minél hamarabb kinyissák neki a kaput. Gyorsan megtörölte a homlokát, letörölve az izzadságot. Szörcsögések hallatszottak a kapucsengő felől, és egy női hang szólalt meg belőle:
– Tessék, ki az?
– Anya! Én vagyok az! – lihegte a fiú.
– Michael? Mit keresel itt? – csodálkozott a nő.
– Engedj be! – köhögte halkan a fiú.
– Jól van! – egyezett bele a nő, és abban a pillanatban, a széles bronz kapu, lassan kitárult.
A fiú lassan, de biztosan, elindult befelé a kapun. A kapu utáni színpompás kert látványa nyugtató hatással lett volna az emberre, ám Michael-nek inkább irritálóan hatott. Michael mindig is úgy gondolta, hogy túl sok a virág és a fa a kertben, túlságosan giccsesnek tartotta az egészet. A kerti út két oldalán elhelyezkedő két szökőkútról már nem is beszélve. A kerti út egyenesen a házba vezetett, ami előröl teljesen úgy nézett ki, mint egy római királyi épület. A főbejáratnál 4 támasztó oszlop díszelgett. Tulajdonképpen ezek tartották meg az emeleti, már-már óriásinak nevezhető erkélyt. Michael verejtékezve, és lihegve rogyott térdre a főbejárat előtt, és lihegve bámulta a márvány padlót. Hirtelen egy igen büszke tekintetű ember nyitotta ki az ajtót, megvetően nézve a fiúra.
A fiú lassan felemelte a fejét, és meglátta az ajtóban álló férfit. Gyorsan felpattant a földről, és úgy állt előtte egy pillanat alatt, mint a cövek. Kihúzta magát, letörölte az izzadságot a homlokáról, és elégedetten bement a házba.
– Szóljon, ha nem tetszik valami George! – vetette oda Michael gúnyosan.
– Ami nekem nem tetszik, arról én inkább nem tennék említést. – felelte George végignézve a fiún, és azzal bezárta az ajtót, és a konyha felé vette az irányt.
George! George a ház inasa volt! Tisztességes ember volt, jól végezte a munkáját. Minden reggel kivitte a szemetet, főzött egy erős kávét, elkészítette a reggelit, és ha kellett, akkor fenékbe billentette a ház tulajdonosának fiát. Michael sosem nézte jó szemmel saját anyagi helyzetét. Igazából örülnie kellett volna. Apja jól menő ügyvéd, anyja egy világhírű cég vezérigazgatója. Michael szinte mindent megkapott az életében. 2 évesen például egy házi mozi rendszert az apjától! Kiskorában iskolatársai megvetették, dobálták, és kigúnyolták, éppen ezért, a gimnáziumban már rájött, hogy úgy kell viselkednie, mint a többiek. Keményen, agresszívan, és a „megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” teóriával ellentétben, Michael az utóbbi időkben a „megdobnak kővel, dobj vissza téglával” teóriát alkalmazta. És hát lássuk be, a mai világban ez a megoldás nem is olyan haszontalan. Legalábbis ha Michael nézeteit vesszük figyelembe.
Az előcsarnok volt a legnagyobb része a háznak. A főbejárattal szemben egy széles lépcsősor ment fel a felső emeletre, a legvégén kettéválva és két külön folyosó felé vezetve.
Michael megállt a lépcső előtt, hasa ismét görcsbe rándult, így gyorsan odakapott. Michael anyja sietve rohant ki a főbejárattól jobbra elhelyezkedő szobából, ami történetesen a nappali volt. Amint meglátta fiát egy pillanatra megijedt, de aztán jobban végignézett rajta és látta rajta azt a fájdalmat. Azt a fájdalmat, amit még sosem látott a fián.
Michaelről tudni kellett, hogy sosem arról volt híres, hogy milyen jó tanuló, ó dehogy, éppen ellenkezőleg! Michael, ha tehette a legtöbb órát ellógta. És bármilyen módón, bármilyen eszközzel megtette ezt! 2 hónappal ezelőtt hányingerre panaszkodott, az után meg eljátszotta a hőst, hogy testnevelés órán kiment a bokája, és képtelen lábra állni. Ez után azzal sikerült haza mennie, hogy a nagyapja meghalt (már háromszor) és muszáj elmennie.
Michael anyja megállt egy pillanatra, majd lassan odament hozzá:
– Ugye ez nem valami újabb próbálkozás kisfiam, hogy ne kelljen holnap iskolába menned?
Michael nem felelt, összeszorította a fogait, szemét becsukta, és mindkét kezével erősen fogta a hasát.
– Michael, ha azt hiszed, hogy ezzel a nagy erőlködéssel, most meg tudsz hatni, akkor nagyon tévedsz! – mérgelődött tovább Michael anyja
– Ez… nem… ez… fáj… – nyögte Michael a földön térdelve és furcsa hörgő hangot kiadva magából.
– Jézusom Michael – kapott észbe Michael anyja, gyorsan leguggolva hozzá – gyere, felkísérlek a szobádba – fogta meg a kezét.
Michael lassan felállt, egyik kezével a hasát fogva, másikkal anyja karját erősen megmarkolva. Olyan erősen fogta anyja karját, mint egy csecsemő a kényelmes párnáját, aki nem hagyja, hogy elvegyék tőle azt.
Mikor mindketten felértek a szobában, az édesanya, befektette kisfiát az ágyba, és kényelmesen betakargatta. Nyomott a fejére egy puszit, és elsimította fia arcáról hosszú fekete haját.
– Mindjárt jövök kisfiam! – nyitotta ki az ajtót az anya, és még egy utolsó aggódó pillantást vetett fiára, mielőtt kiment a szobából.
Michael becsukta két szemét, és megpróbált nem gondolni a fájdalomra, de képtelen volt másra figyelni. Kibújt az ágyából, és odakúszott a tükör elé. A tükörben vígan látta magát teljes egészében, ugyanis a tükör magasabb is és szélesebb is volt, mint ő maga. A tükör előtt térdelt és a szőnyeget bámulta, majd hirtelen felemelte a fejét, és meglátta magát a tükörben. Nem tudta hogy elképedjen e, vagy őrjöngjön. Úgy érezte, mintha minden jókedve elszállt volna, mintha minden rossz emléke előtört a szeme előtt egy pillanat alatt. A tükörbe nézve látta, hogy a szeme színe lassan elvörösödött, mint egy rossz horror filmben. És ahogy meglátta a rémülettől, és a fájdalomtól egyaránt elkezdett ordítani, majd a fal felé nézett, és a fejét fogva tovább ordított. Üresen bámulta a plafont, közben ordított. A hangja egyszer csak, mintha másé lett volna. Elmélyült. Két felső szemfoga megnőtt akár egy vámpírnak. Karjain erős, sötét szőrzet jelent meg. Kézfeje majdnem a kétszeresére nőtt. Körmei tűhegyes karmokká változtak. Karjai és lábai izmosabbak lettek, akár a mellkasa. Ő maga is jóval nagyobb lett, nagyobb, mint egy átlagos felnőtt ember. Fejéből két szarv nőtt ki egymás felé elhajolva. Haja megerősödött, sötétebb lett és mereven, szerte szét állt mindenfelé tömzsi fürtökben.
A fiú térdre rogyott, és végignézett magán, a testén, a lábán, a kézfején. A kézfején kemény fehér anyag nőtt ki, mintha a csont nőtt volna rá a kézfejére. Ahogy alaposabban megnézte a kezét, valóban így történt.
– Mi… mi történt velem? – kérdezte magától teljesen elmélyült hangján, majd a tükörbe nézett.
Lassan felállt és végig nézett a szobán. Michael szíve hevesen vert, de már inkább az izgalomtól, mint a félelemtől. Bármi is történt vele, kezdte élvezni. Érezte az erőt minden porcikájában. Lenézett maga elé, és meglátta íróasztali székét. Hatalmas kezét ökölbe szorította és óriás gyilkos öklével a szék felé ütött, ami akár a kártyavár, szétesett és darabokra hullott.
Ismét ránézett a kezére, szíve hevesebben vert.
– Klassz!
– Mi ez a hangzavar? – kérdezte Michael anyja berontva fia szobájába.
De mikor meglátta a torzszülöttet maga előtt, egyből felismerte, de mintha nem az ő kisfia állt volna előtte. Ahogy megpillantotta, szólni nem mert, aztán eldobta a bögre forró teát, amit behozott a kisfiának, és olyan hangosan sikított, ahogyan még életében soha.
Ekkor Michael is elkezdett ordítani, de ő megint a fájdalomtól. Megpróbált talpon maradni. Egy kicsit összehúzta magát, és próbált a lapockája felé nyúlni, hátha eléri a fájdalom pontját, de képtelen lett volna elérni. Aztán már nem is akarta. Valami, valami elkezdett kinőni a hátából, valami, ami isteni, vagy éppen ellenkezőleg, sátáni!
Két, nagy erős fekete szárny nőtt ki a hátából. Úgy nézett ki akár egy angyal, csak hogy ő nem angyal volt, ellenkezőleg, maga a sátán! Sátáni szárnyak voltak ezek! Michael elvesztette a tudatát, a gondolkozó képességét. Fel sem fogta, hogy anyja kirohant a szobából, rémülten, hogy még a szobaajtót is nyitva hagyta. Michaelnek most már nem fájt semmilye, nem érzett semmit. Valaki, vagy valami más vette át felette az uralmat, amit képtelen lett volna irányítani. Képtelen lett volna küzdeni egy ilyen hatalommal. Egy nagyúrral, az alvilág urával, a Sátánnal, magával! Egy bukott angyallal, Luciferrel! Ugyanis ami Michael testét uralta, az nem volt más mint a Sátán, az Ördög maga!
– Végre! Elérkezett az én időm, megtalállak, és megmentelek végzetedtől, csak várj míg megtalállak! – mondta az ördög Michael testében, és hangosan nevetni kezdett, széttárt szárnyakkal és kezekkel!
1 hozzászólás
Szia!Nagyon tetszett,igazán ügyesen fogalmazol!:)