Tacsinak hányatott élete volt, néha elrontotta a gyomrát, máskor a többiek adtak neki; de sosem adta fel a reményt, hogy egyszer ő is megtalálja a bulldogságot. Merjünk nagyot álmodni, ez volt Tacsi jelmondata. Kicsi korában azt hitte, hogy aki rengeteg csokoládét eszik, az már bulldog. Ette is a csokit mindenféle színben, és a rózsaszín volt a kedvence. Megengedhetem magamnak, hogy eltérjek a sztereotípiáktól, gondolta Tacsi, és csak azért is kiharcolta magának, hogy körülötte minden rózsaszín legyen, de legalább a szemüveg. Így az igazi a lila köd. Falta, ette, végül már csak majszolta a csokoládét, és egyre kevésbé ízlett. Lehetséges, hogy mégsem ez a bulldogság útja? Tartott egy rövid közvéleménykutatást, amelyből az derült ki, hogy nem mindenki bulldog, aki eszik, viszont nem mindenki eszik, aki bulldog.
A sztaniolpapírok után a maradék csokoládét is kidobta, és más bulldogságforrás után nézett. Megállapította, hogy a világ tele van különleges élőlényekkel, akik tíz centivel magasabban állnak, mint a közönséges földi halandók, és ilyenkor fülig ér a szájuk. Tacsi is megpróbált felkapaszkodni, tíz centi, húsz centi, három méter, még mindig sehol semmi. Talán ezek a vigyorgók gyári hibásan kerültek be a köztudatba? Tacsi először megóvta őket, aztán lemászott az uborkafáról. Ja, azt miért nem mondtátok meg, hogy előbb mindenféle értelmetlen dolgot kell csinálni? Sőt, nem is a magaslati levegő tesz bulldoggá, hanem a rögös út, ami elvezet odáig. Figyelj, mondták Csórikám, Csőrikém és a többiek, futol, rúgol, hajítol, ugrol, úszasz, mászasz, ez ám a pudli veleje. – Izé, mondta zavartan Tacsi, most jövök a nyelvtanóráról, és – Sürgősen felejts el mindent, amit az iskolában hablatyolnak. Rossz hatással van a bioritmusodra. – Ez a követelmény? – Egen. Kizáró ok, ha penge vagy. – Tacsi nagyon igyekezett, de hiába írta ly-nal még a múlt időt is, nem volt bulldog. Tizenegy avatárja szaladgált a pályán, becsavarták, mint Beckham, de mégse. Később kiderült, hogy a kapusnak nem szaladgálnia kellett volna; az se mindegy, hogy ólajtó vagy deszkakapu, de addigra Tacsi már kiábrándult a bajnokságból.
A zöld gyep után a tuti következett, előbb a tutti frutti változatban. Volt közük mindenféle, alma, körte, sőt egy társasutazáson görögdinnye is. Minél nagyobb, annál jobb, hirdette Tacsi, de a bulldogság továbbra is elkerülte. Cseri, bari, ari nari, milyen gyümölcsök vannak még? Hát, például ott van a som. Kicsi, vékony, de az enyém – és olcsó, nem kell étterembe vinni, nem bánja, ha nem kap rózsacsokrot, garantáltan nincs anyós. Nem rossz, nem rossz, de valahogy –
Nem hiszem el, hogy ez az igazi bulldogság, töprengett Tacsi, de talán egy komoly párkapcsolat – vagy pár komoly kapcsolat? Egy ideig minden tök jó volt, Tacsi bulldognak érezte magát, de aztán egy napon belenézett a tükörbe, és egy rémes szörnyeteg tekintett vissza rá. Vörös, kopasz, fogatlan és büdös, mozgáskorlátozott és értelmi fogyatékos. Ugye milyen cuki? – kérdezte Tacsiné, született Puki Amália. Cukor nem kell, az nekem is van, közölte Tacsi, majd bevágta maga mögött az ajtót. Bulldogság, kösz szépen. Amália csúnyán átvert engem. Úgy érzem, még sose voltam ilyen messze a bulldogságtól.
Miután a harmadik cukifalat is előbújt a barlangjából, Tacsi belátta, hogy ez így nem mehet tovább. A cukiságok pénzbe kerülnek, mégpedig rengeteg sok pénzbe. Tacsi körülnézett a nagyvilágban, de már mindegyik pénzeszsákon ült valaki. Nem tűntek bulldogoknak. Minden idegszálukat felőrölte az aggodalom: hátha elveszik a zacskóimat? Barátságos közeledésre morogtak, éjszakára áramot vezettek a kerítésbe. Teringettét, mondta Tacsi (nem pontosan így fejezte ki magát, de ez nem számít, manapság mindenki szalonnaképtelen), hogy fogom én ezt a lovettát megszerezni? – Talán dolgozni kellene, javasolta Amália. Tacsi most hallotta először ezt a szót, de nem tetszett neki. Dol – dol – mi az? Miért éppen ezt vagy azt, amikor olyan sok az izgalmas foglalkozás? Megvan, hagyományőrző leszek, az nem lehet nagyon fárasztó, legalább én még sosem hallottam arról, hogy el akarták volna lopni a hagyományokat. Csak akkor döbbent meg, amikor azt tudakolták, mennyi szabadideje van a napi munka mellett. Munka? Már megint csúnyán beszélnek! Aztán persze csodálkoznak, kitől tanulja el a mai ifjúság.
Amália már megint kettő helyett veszekedett, ezért Tacsi fölvette a mentőmellényt, és alámerült. Nem az óhellén amforákat kereste, és nem a Titanic roncsai között. Egy Külső-Vajdahunyad-utcai pincehelyiség pókhálós lépcsőin ereszkedett alá, hogy végre a helyén kezelje a bulldogságot. Mindenféle kiszerelésben kínálgatták, a kriglitől az ibrikig. Anyagi helyzetük következtében a tesók többnyire a kannás változatot preferálták, és Tacsi nagyon hamar megértette azt az aranyigazságot, hogy olcsó bulldogságnak híg a leve. Fuxin vagy dietilénglikol, ez itt a kérdés! A pincehelyiségben minden volt, ami a szemnek és a szájnak kedves: diszkrét félhomály, kényelmesen megtámasztható pultok, iszonyú bűz, értékes bélyeggyűjtemények, egészen könnyű, alig pár grammos mariskák, csak dohányozni nem volt szabad, mert az árt az egészségnek. Döglött halakként tátogtak a kocsmai filozófusok, és megválaszolták élet örök kérdéseit. Fogaggyunk még egy kupicába! – követelte Gyagyás Tódi, és Tacsi hirtelen megvilágosult. Nem itt kell keresni a bulldogságot, ebben az anyagi világban! A bulldogság nem a földi siralomvölgyben lakik. Föl, föl, olyan magasra kell szállnunk, mint Leiter Jakab!
Tacsi addig kérdezősködött, amíg meg nem tudta, hol van a mennyország előszobája. Ez volt a gyülekezet sátora. Kisebb-nagyobb perselyek foglalták el az ajtók helyét. Mint minden jobb kocsmában, itt is megkülönböztetett figyelem járt a megtért bárányoknak. Tacsit bevezették a legjobban kamázott vezeklők közé, akik egy szál pendelyben térdepeltek a szögesdróton, és a kevésbé jóképű hölgyek mellét verték. A szilikon mindent kibír. A Sándor nevű megváltó németül szólt a gyülekezethez. Térjetek meg! – mennydörögte, mire mindenki jó mélyen a zsebébe nyúlt, és jutányos áron válogathatott a glóriák, fehér angyalszárnyak és hárfák között. Tacsi kinézett magának egy elemes jézuskrisztust, aki gombnyomásra arany színben világított. Ez jó lesz odahaza, mert már két hónapja kikapcsolták az áramot. Ellopta a hozzá passzoló szűzmáriát is (nem kínai gyártmány, rá van írva, hogy az EU-ban készült, akkor ez biztosan igaz), de még mindig nem volt bulldog.
Affenébe, morfondírozott Tacsi, hogy lehet az, hogy nekem nem jön be a transzcendencia?
Megszólalt egy hang a fejében: Az utolsó esélyed, Tacsi. Meg kell próbálkoznod a kék baromfival.
Jó ötlet, egyezett bele Tacsi. Hol kapható?
A Maeterlinck-féle baromfitelepen.
Tacsi elindult nagy sebbel-lobbal, de pár lépés után megfájdultak az ízületei, és a szíve aritmiásan dobolt. Ejnye no, mondta Tacsi (nem ezt mondta, de okos ember nem írja le az igazságot, mert littera scripta manent), úgy látszik, megöregedtem, és még mindig nem találtam meg a bulldogságot. Hát akkor csak pontosan, szépen, ahogy az állócsillag megy az égen. Mit csináljak ezzel a járókerettel? – Csapd a lábaid közé, ajánlották a hangok, ott van a legtöbb szabad hely. – Tacsi megfogadta a jó tanácsot; ment, mendegélt, át a négyszögletes kerek erdőn és az üveghegyen, átkelt az Enns folyón, és már ott is volt a baromfitelepen. Itt aztán volt mire nézni! Kék csibék csipogtak, kék kakasok búbolták a kék kotlósokat. Szürreális látvány volt, de Tacsi nem sokáig nézelődött, Maeterlinck úrral akart beszélni személyesen.
Már jött is, de csak belgául beszél; Tacsi meg a világnyelveken kívül csak jugoszlávul pöntyögött egy keveset, de azért megértették egymást.
Broiler vagy bergischer long crower? – kérdezte a belga.
Kérdés, hogy melyik a nagyobb bulldogság, felelte óvatosan Tacsi.
Uram, van egy szuper tippem. Vegye meg az egész kócerájt. Ócsóba megszámítom.
És akkor bulldog leszek?
Most Maeterlincken volt az óvatosság sora. Hát, ahogy vesszük. Én halál bulldog voltam, amikor végre befejeztem ezt a Kék madár című marhaságot. Úgy éreztem, nem élem túl, ha meg kell írnom még egy fejezetet. Én voltam a legjobban meglepve, amikor kiderült, hogy milyen híres lettem. Annyira nem, mint Naomi Cole, aki pingpong labdákat varázsol elő, ugye tudja, honnan. De a Nobel díjat is meg lehet unni, szóval eladó az egész telep. Kot-kot-kotkodács, minden napra egy új kék madár. Aki ennél nagyobb bulldogságot ígér magának, az hazudik, csal, vagy festi magát.
Wait a minute, mondta erre Tacsi, hamisítatlan jugoszláv tájszólással. Hány évre garantálja, hogy bulldog leszek?
Maeterlinck a tokáját simogatta. Garancia nincs, uram, hova gondol? De hiába is garantálnám én a maga bulldogságát, attól még tacskó marad.
Tacskó, én?
De mennyire. Tacskó, Dachshund –
Tacsi melankolikusan nézett végig a feketésbarna bundáján, lábain cservörös rajzolattal. Grr-grr. Szóval ezért kergettem eddig hiába a bulldogságot.
Nagyon valószínű, uram. Bulldognak születni kell.
6 hozzászólás
Müszélia ez szenzációs!
Szia!
Szellemes, humoros írás, nagyon tetszik!
Szeretettel: Rozália
Kedves Müszélia!
Egyetértek az előttem hozzászólókkal, tényleg fantasztikusan jó írást alkottál /már megint/!
Ez úttal "segítettél" az olvasónak, hiszen már az elején megírtad, hogy egy tacskó szeretne bulldog lenni. 🙂
Mindannyian "tacsik" vagyunk :D, akik keresik a "bullogságot"! Remek a szójáték!
Judit
igen, nemcsak a kutyákról szól a történet. folyton rossz helyen keressük a boldogságot, nem csoda, ha nem találjuk meg. csokoládé, szex, pénz, de még sokáig lehetett volna folytatni a sort.
örülök, hogy tetszett a sztori.
Minden szempontból nagyszerű írás, elgondolkoztató mondanivalóval. Jó volt olvasni.
Nagyon jól szórakoztam, köszönöm az élményt.