Bűn

BŰNÖS VAGYOK!!!
Muszáj leírnom mekkora bűn terheli lelkemet. És nem vagyok benne biztos, hogy meg tudsz bocsátani nekem. Lehet, hogyha én lennék a Te helyedben, én sem tudnék megbocsátani.
Annyiszor el akartam már mondani, de sehogy sem vitt rá a lélek, beismerem gyáva nyúl vagyok, félek a következményektől. Még most is. 20 év után is. Azt hittem az évek múlásával majd csökkeni fog majd a lelkiismeret furdalásom, de nem csökken, egyre jobban mar, felemészt belülről. Két hét múlva 46 éves leszek, van két szép gyermekem, s egy szerető férjem személyedben, s mégsem vagyok boldog. Elhatároztam, hogy erős leszek, és a születésnapomra azzal lepem meg magam, hogy elmondok Neked mindent. Akár nevethetnél is rajta, de tudom, hogy nem fogsz. Látod, még ahhoz sincs bátorságom, hogy szóban mondjam el.
Megvettem ezt a kis bőrnaplót, nem most, több éve is már annak, beleszerettem, de akkor még nem tudtam mire is fogom használni. Jobb sorsra lenne érdemes, és mégis ezek a sorok kötöttek ki benne.
A fiunk épp tegnap kérdezte, miért nem meséljük el soha a házasságunk történetét. Azt vágta a fejemhez, hogy mi csak szeretnénk elhitetni vele, hogy átlagos házaspár vagyunk, de ő érzi, hogy valami nem stimmel. Érzi akkor, amikor vitatkozunk és kihallatszik a hangunkból valamiféle félelem, ami miatt nem is tűnnek igazinak ezek a viták, mert meggátolnak bennünket abban, hogy igazán szabadjára engedjük indulatainkat. És milyen igaza van!
Felnőttek ezek a gyerekek, sokkal többet látnak, mint amit feltételezünk róluk. Ám azt még egyikőtök sem sejti, hogy ez a titok, ami bennem lappang, még attól is sötétebb, amit ti elképzeltek. Miattam szenvedtél Te is, és szenvedek én is.
Valahogy mindig is vonzottam a bajt, és mindig épp bőrrel úsztam meg a kemény balhékat is. Csak ezt az egyet nem. Ez az egy kihat egész lényemre, ettől vagyok időnként depressziós, s ez az, amin rajtad kívül senki nem tud segíteni. Sorsom kezedben van! Rejtélyesen hangzik, ugye? Az is. Nem tudom, mit teszek, ha nem tudsz nekem megbocsátani, de azt hiszem, nem fogom túl élni. Ezt értsd úgy, ahogy akarod. Csak arra kérlek a gyerekek előtt ne szólj egy szót se! Majd talán egyszer nekik is elmesélem.

Látom rajtad, hogy szenvedsz! De azt hiszem én jobban, mert tudom, amit Te még nem!
Emlékszel? Talán egy hónapja mondtad, hogy az életednél is jobban szeretsz. Annyira örültem neki, hiszen nem sok nő hall ilyet ennyi év házasság után. Boldogságom mégsem volt felhőtlen, mert hozzátetted azt is, hogy képtelen vagy magadnak megbocsátani. Rájöttem, hogy tönkretettem az életedet! Te azt hiszed, magad okoztad, és én annyi évig rád hagytam, pedig nem lett volna szabad ilyen eszközhöz folyamodnom! Akkor pedig mindez olyan egyszerűnek és helyesnek tűnt. Azt hiszem ahhoz, hogy megérts, a legelején kell kezdenem.

20 éve vagyunk házasok, de már több mint 40 éve ismerjük egymást. Közelebbi kapcsolatba 27 éve kerültünk azon a sportrendezvényen. Akkor álltál velem legelőször szóba, s én meglepődtem azon, hogy nem vagy olyan flegma és öntelt, mint amilyennek hittelek. Lassan közelebb kerültünk egymáshoz, Neked barátra volt szükséged és mivel nem laktunk messze egymástól, hát elég jól sült el a dolog. Közben a hugomnak nagyon megtetszettél. Össze akartalak titeket hozni, de Neked ő nem kellett.
Viszont én egyre jobban beléd szerettem. Persze eleinte próbáltam titkolni, mert tudtam, hogy nem vagyok az eseted, hogy akármit is teszek, én nem fogok tetszeni Neked. Egyetlen egyszer ültünk le erről beszélni, s akkor sem vezetett eredményre a dolog. Kis, hülye csitri voltam még, s azt hiszem Te is naiv kamaszként szemlélted a világot. Ennyiben is maradt a dolog. Teltek az évek, Neked mindig volt barátnőd, s nekem is akadtak barátaim.
Közben határtalanul szenvedtem. Miért is? Magam miatt, az élettől, Tőled, mert fájtak a pofonjaid. Igazából csak egyszer ütöttél meg, s az mégsem fájt annyira, mint a lelki pofonok. Azok, amelyeket eleinte nem tudtam mire vélni. Apránként rájöttem, hogy akkor bántasz másokat, ha önmagadtól félsz, ha nem vagy tisztában a világgal, saját reakcióiddal.
Évek kemény munkájával elértem, hogy bízz bennem, hogy társadként fogadj el. Fárasztó küzdelem volt ez önmagammal és veled is, de bíztam benne, hogy meghozza majd a gyümölcsét. Nem tudtad, hogy a saját életemnél is jobban szeretlek, hogy bármire képes lennék érted. Illetve nem az első perctől tudtad. Hiszen én sem voltam tisztában magammal még akkor, amikor mindaddig először és utoljára erről beszéltünk. Még csak 19 éves voltam, Te pedig két évvel fiatalabb. Féltem Neked elmondani, mert nem voltál rá felkészülve. Kissé mindig is különc voltál, s a lányok terén sem voltál sokkal másabb, nem is voltam benne biztos, hogy valaha is felnősz. Éppen ezért vártam. Teltek az évek, mindenki szurkolt, hogy összejöjjünk, hogy végre ketten legyünk egyek, ám ez csak nem akart megtörténni.

Miért is? Miattad. Kettőnk kapcsolatát elemezve mindig én tettem meg az első lépést, minden téren. Azt hiszem arra vártál, hogy itt is én lépjek először. És én féltem. Féltem a régi sebek miatt, attól, hogy a nehezen kivívott barátságodat elveszítem és belepusztulok a viszonzatlan szerelembe. Ekkor?! Ekkor fogalmazódott meg bennem a gonosz gondolat….? De ne vágjunk ennyire az események elébe, szeretném, ha mindent úgy tudnál meg, olyannyira pontosan, ahogy én éreztem.
Gyötrődéseim, kételyeim nem hoztak eredményt. Az álmatlan éjszakák, az átsírt órák, s végül a pszichológus sem vezetett eredményre. Hiába volt minden baráti óvás, jó tanács, én már senkire sem hallgattam, kezdtem beleőrülni az irántad érzett viszonzatlan szerelembe. A reménnyel teli, vagy inkább remény nélküli évek erősebbé tettek, s gátlástalanul akartalak. Testileg-lelkileg, mindenhogy, örökre. Féltékenységem nem ismert határt, élveztem, hogy szenvedek.
Senkinek nem mondtam el, hogy mire készülök. Néha biztos voltam benne, hogy ez a helyes, ezt kell tennem, néha pedig teljesen odáig voltam, hogy megőrültem, hisz ilyen ép eszű embernek nem jut eszébe. Mégis megtettem. Nagyon féltem a válaszodtól, de Te úgy cselekedtél, ahogy vártam.
Négy évig. Négy évig éltünk egymás mellett szinte idegenként. Nekem játszanom kellett, hogy gyűlöllek, hogy nem jelentesz semmit, s csak lassan engedni közeledésednek. Megszenvedtem, megsínylettem ezt a harcot. A gyógyszeres kezelés sem hozott eredményt. Labilis idegállapotú vagyok, minek is titkoljam ennyi év után?
Négy év telt el úgy, hogy minden este vártam az érintésed, hogy utáltam magamra nézni és utáltam magam azért, hogy becsaplak, hogy nem segíthetek. Nem tudom, mikor szerettél belém, de azt a pillanatot nem felejtem el, amikor először engedtelek tiszta szívvel közel magamhoz. Más két hét alatt jut el oda, amihez nekünk négy év kellett. Fájdalmas magány volt ez. Megbűnhődtem eléggé. Nem tudom voltak-e közben alkalmi kapcsolataid, de nem is ez számít. Én vezekeltem. És mégsem éreztem magam tisztának. Azon az éjjelen fogant a lányunk. Hál’ Istennek mind két gyerek rád hasonlít, naivan szeretnek és hisznek az emberekben. Éppen ezért nem tudom mit szólnának hozzá, ha megtudnák sötét titkomat. De nem…! Először Neked kell feloldoznod.
Hazugságban telt az életem nagy része. Magadat vádolod helyettem. Pedig tudd meg, az igazi bűnös én vagyok. Én, én, én!!! Miattam van bűntudatod azért, amit el sem követtél! Nem bírom leírni! Még most sem!
De azt hiszem, ha idáig jutottál az olvasásban talán sejted.
Szeretlek! Akkor is szerettelek és mindig is szeretni foglak!
99. május 27.

Tegnap nem volt erőm tovább írni. Pedig meg kell tennem.
Kétségbe voltam esve, jobban, mint most, kétségek és őrült dolgok között hánykolódtam. Azt hittem elszalad az élet. Azt hittem egyedül, gyermek nélkül talál majd a harmadik X. És nélküled. Nem hiszem, hogy el tudod képzelni mit jelentett 25 évesen egyedül lenni. Nőként. Amikor már éledeznek az anyai ösztönök, s a veled egyidősek két-három gyereket tologatnak, Te pedig ott állsz kitaszítva a társadalomból magányosan.
Lehetett volna akárkitől gyerekem, de én Tőled szerettem volna. Sokan kérték meg a kezemet, ám én a herceget vártam a fehér lovon. De nem jöttél! Nem és nem! Lehet, hogy meg is bolondultam akkor kissé, a sátáni ötlet egyre vadabbul dübörgött bennem. Meg kellett tennem! Majd szétszakította a fejemet, üvöltözött, s a lelkem rosszabbik fele a jó fölé kerekedett. És utána sem a megnyugvás jött. Lelkiismeret furdalás, szemrehányás, ami belülről rág azóta is. Velőig rohadt vagyok! Egy mocskos, hazug csaló! Egy szemét állat! És Te sem tudsz feloldozni. Te sem! Csak enyhíteni a kínon, ami nap nap után elővesz.
Szeretlek, és szeretetből mérgeztem meg az életedet. Érted? Hogy érthetnéd?! Sose szerettél annyira, mint én Téged. Én már régen is bűnös, őrült szerelemmel szerettelek, csak önkontrollom nem engedte kitörni ezt a vad oroszlánt.
Lehet, hogy nem vagyok normális? Lehet. És mégis… mégis meg kell tudnod. Ha becsukatsz, ha kivizsgáltatsz, már az is enyhít valamit bűnömön. Soha nem tudom ledolgozni, csak arra kérlek Isten nevében, hogy bocsáss meg! Csak annyit mondj, hogy nem haragszol, s akkor már jobb lesz. Akkor nem fog üvölteni az ördög!

Húsz éve és hat és fél hónapja semmi nem úgy történt, mint hitted! Légy erős kérlek! Légy erős és bocsáss meg!
Emlékszel? Ünnepeltünk. Egy sikeres vizsgát. Ketten. Én akartam, hogy egyszer kettesben is ünnepeljünk. Sosem láttál részegnek, nevetve egyeztél hát bele. Először csak a presszóban ittunk. Te pezsgőt és likőrt, én csak almalevet. Minden kört én kértem. Nagyon vidámak voltunk, rengeteget bohóckodtunk. Azt hitted nemcsak Te, én is becsíptem, de én színjózan voltam. Bocsáss meg! Ha ittam is, az sem ártott. Annyira oda kellett rá figyelnem, hogy mit csinálok, akkor se szállt volna a fejembe, ha hordónyit gurítok le a torkomon. Láttam a szemeden, hogy Te kezdesz kész lenni, hogy jön a minden mindegy állapot. Erre számítottam. Vitatkoztunk, hogy kinél folytassuk az ivászatot, s én azt javasoltam menjünk hozzád. Ez is az ördögi tervem része volt. Hidd el, nemcsak magamnak, Neked is jót akartam! Mert különben sosem jutottunk volna el ide. Bár ebben már nem vagyok biztos. Ma már egyáltalán semmiben nem vagyok biztos.
Nálad folyt a Baileys. Megittunk egy üveggel, s Te még ittál hozzá tojáslikőrt is. Azt hiszem, arra sem emlékszel, hogy táncoltunk. Körbe-körbe, forgott a szoba. Megcsókoltalak, s nem ellenkeztél, úgy gondoltam sínen vagyunk. Az ágyadban kötöttünk ki. Szenvedélyes voltál, olyan vad, mint amilyennek sosem hittelek. Megharaptál, s őrjítő forróságban olvadtunk össze, úgy, mint azóta sose. A reggel már nem talált Nálad. Nem kerestelek, s Te hiába hívtál, letagadtattam magam. Addig, egészen addig, míg ki nem derült, hogy terhes maradtam. Örömömben majd kiugrottam a bőrömből, de Te mégsem ezt az arcomat láttad. Én akartam így. Szigorú hangon kértem találkát tőled, s alig bírtam megállni, hogy a nyakadba ne ugorjak. Hiszed, hogy így volt?
Kérlek most légy erős! Most jön az, amiről tudsz, csak nem ilyen formában tudtad. Ne ítélj el! A szerelem vezérelt. Igen. A szerelem! Ott a parkban is.
Orvosi leleteket lobogtatva megkérdeztem, mire emlékszel abból az éjszakából, s Te azt felelted nem túl sokra. Arra, hogy Nálad ittunk, s hogy én reggel már nem voltam ott. Semmi többre. Így számoltam én is. Lelkem ujjongott, de arcom szoborszerűvé merevült. Ingerült hangon ecseteltem a lehetőségeidet. A választást. Szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy megerőszakoltál, s Te hallgattál, erőtlenül tiltakoztál volna, de nem engedtem. Bizonyítékként kezedbe nyomtam a látleleteket a harapásokról. Összementél, egészen kicsire. És a java még hátravolt. Bejelentettem, hogy terhes vagyok. Könyörögtél, s nem győztél bocsánatot kérni. Én a rendőrséggel fenyegetőztem. Azzal, ha nem veszel el, feljelentelek, s lőttek a karrierednek. Két hét gondolkodási időt kaptál. Tudtam, hogy innen nyert ügyem van.
Az eljegyzés szerényen zajlott. Aztán három hónapi járást színleltünk, hogy hitelesek legyünk, hogy boldognak lássanak a szülők. Őket is becsaptam! Én! Nem Te! Most már tudod, hogy nem Te erőszakoltál meg, hanem én vetettem aljasul feleségül magam veled.
Szeretlek! Semmi többet nem tudok felhozni mentségemre, s ez is édes kevés. Nincs mentség tettemre, de kérlek, gondold át, mit felelsz, mielőtt elítélsz, vagy megbocsátasz! Sokat jelentesz nekem, és szükségem van rád! Kérlek, ne küldj el! Szeretlek!
99. május 28.

Haragszol! Őrülten. Összetörted a fél házat, de engem nem bántasz. Miért? Mondd miért?! Inkább engem ütnél! A gyerekek semmit sem értenek, és én nagyon sajnálom őket. Hallod?! Ne menj el! Kérlek! Nekem nincs erőm megmagyarázni. Már semmit! Se Neked, se nekik!
Tudnod kell, hogy mindig szerettelek!
99. május 31.

Nem tudsz megbocsátani! Értem. Nyugodt vagyok. És az elmém tiszta. Elmentél, azonnal. Eltelt másfél hét. 46 éves vagyok. Pont ma. Ennyi. Én itt befejeztem. Nélküled üres az életem. Szeretlek, de Te nem jössz vissza. Hát elmegyek én. Csak arra kérlek, hogy egyszer, majd egyszer bocsáss meg! Vagy túl nagy ez a kérés?
Szeretlek!
Odaát is örökké szeretni foglak!
99. június 10.

Ennek az írásnak semmi keresnivalója itt. Mégis ide kell írnom. Hallod?!?! Hallasz még?! Nagyon szeretlek én is! És kérlek, ne haragudj rám! Sosem tudtam az érzelmeimet kimutatni.
Nem tudom én meddig fogom bírni azzal a tudattal, hogy soha nem hozhatlak vissza! Elmentem, de nem gondoltam bele, hogy Te messzebbre készülsz! Mindig erősebb voltál, mint én. Már régen is ezért tiszteltelek oly nagyon. Téged nem lehetett megtörni, mindent kibírtál. Te voltál a mentsváram. S most én romboltam le a kőfalakat, én öltelek meg! Szeretlek, hallod?! Őrülten szeretlek, s nem tudom, hogy lesz tovább! Engem ki fog feloldozni?
99. június 12.