Bűnösök 7/1

A lány szorosan a férfi mellé kuporodott, magára öltötte védelmező ölelését. Csaknem elszenderedett már; néha arra eszmélt, hogy egy villanásnyi álomkép suhan el előtte, s ilyenkor megijedt kissé. Nem akart álomba merülni, ő ébren akarta tölteni ezeket a meghitt, csodás perceket.
Nem volt meztelen, a férfi nem szerette a hanyag pőreséget. Finom fehérneműje fölött a férfi inge úgy fedte be karcsú testét, egészen a térdéig, mint egy hálóköntös. A férfi is félig fel- vagy leöltözve hevert a hátán, s lehunyt szemmel ölelte magához a lányt. Ő sem akart elaludni, élni akart, s érezni. Érezni a fiatal nő bensőséges jelenlétét, érezni a boldogság e kicsiny morzsáját.
A szoba hűvöse jól esett a lány fölhevült testének, amely csak lassan csillapodott. S bőrének jól esett az erős ujjak gyöngéd, önkéntelen cirógatása a vállán; az érintés megsemmisítette az ing könnyű anyagát, mintha az nem is létezett volna. Mindeközben újra és újra magába szippantotta a férfi illatát, s mindannyiszor álmodozón mosolygott hozzá.
Már percek óta hevertek mozdulatlanul. Ezek voltak a legszebb percek a lány életében. Nem a lángolás, az izzás, az édes haldoklás az erős karok fogságában, a kéj ellenállhatatlan gravitációja… A legszebbek mindig a megnyugvás percei voltak számára. Mintha mindaz, mi megelőzte e csöndes egymásba olvadást, csak azért történt volna, hogy végre e boldog állapotba, ebbe az édesen nehézkes, fáradt nyugalomba jussanak. Mintha mindennek csupán ez adott volna valódi értelmet.
Szerette a férfi szótlanságát, mozdulatlanságát. S ilyenkor… önmagát is szerette. Hitte: csak ilyenkor létezik igazán, s létének egyéb, környező ideje puszta árnyjáték, nem több. Nem is akart már létezni másképpen, máshogyan. De mert muszáj volt, ez a szoba olyanná vált számára, mint a legszentebb hely a világban, az egyetlen hely, ahol bármit kérhet, s ahol ő maga bármit megtehet. Minden más talpalatnyi hely a külvilághoz tartozott. S a külvilág nem szerette őt. Ő sem szerette a külvilágot. Örök bolyongásában itt lelt menedékre, helyét csak itt tudta megtalálni, s csakis e helyen volt képes érezni létjogosultságát.
Egyszerre mozdultak, egyazon pillanatban. Oly tökéletesek voltak e pillanatok… A férfi felkönyökölt, hogy fölébe hajoljon a lánynak, épp amikor annak finom, törékeny ujjai megindultak, hogy kissé eljátsszanak mellének bodor szőrzetével. Milyen csodálatos is… Egyszerre mozdulni…
A csók hosszú volt, mély és éber. Közöttük nem létezett fülledtség, és ábrándos reflexek. Minden tiszta volt, éles és meghitt. Egyek voltak…
A férfi – midőn oltotta szomját – a mellére vonta a kócos, szép fejet, s ujjai végigsiklottak a lány hátának izmos vonalain. Apró áramütések sercentek ujjbegyei alatt; a lányt ellepte a libabőr.
− Láttam a foltokat – szögezte le a férfi.
A lány nem válaszolt.
− Miért nem hagyod már ott? Miért nem jössz el onnan, Mariah? – hangzott el már vagy ezredszer.
A lány azonban nem akarta még ereszteni a boldogságot; még szorosabban ölelte magához a férfit, markolta erős vállait, arcát a nyakába fúrta, s próbált csak alig gondolkodni.
A férfi óvatosan félrevonta az inget a lány vállán, s ujjai végigsiklottak a zöldes foltokon. Mindegyik érintése nyomán égő fájdalom hasított a testébe; mintha a lány sebei neki fájnának, mintha a finom, selymes bőr az ő húsát fedné. Egyek voltak…
− Ennek nem lehet jó vége. Ott kell hagynod őt.
− Nem lehet. Rákos. Segítségre szorul.
A férfi megszokta már a lány távirati stílusát. Akkor beszélt ilyenformán, amikor minden bántástól menekülni próbált – még a szavak bántásától is.
− Segítségre szorul. S ezzel hálálja meg a segítségedet?
A férfi szeretett volna beszélni erről, hatni valahogyan a lányra, de ekkor megérezte a lanyha nedvességet a nyakán. A lány könnyei voltak; elhallgatott. Belátta, azzal tehet érte a legtöbbet, ha hagyja, hogy felejtsen. Nem volt ereje bántani a lányt. Hiszen szavai – ha még oly törődőek és kedvesek is –, csak még több bántást okoztak volna neki, mint az ütleg, melynek nyomait magával hozta a béke e kis szentélyébe.
− Ne haragudj, Scott! – szabadkozott kisvártatva a lány, s könnyes arcát kezdte törölgetni, majd az ing ujjával a férfi nyakát is, mit halkan telesírt. Azután lassan, figyelve, hogy a férfi nem szeretné-e tovább ölelni még, magába olvasztani, lelkére vonni őt, kibontakozott öleléséből, s lekecmergett az ágyról. A férfi engedte.
− Haragudni? Rád? – A lány keze után nyúlt, s érintése azt suttogta: bátorság!
Mariah a fürdőbe ment. Nyomában kínzó némaság telepedett meg a szobában.

Felöltözve jött vissza, a férfi jól tudta, hogy így lesz. Már ő is talpon volt.
Szép volt a lány, nagyon szép… Átlagosságában, hétköznapiságában, egyszerűségében volt gyönyörű. A férfi kitárta felé karjait.
Ez az utolsó ölelés volt a legfontosabb; ez volt az útravaló. Ebből meríthetett erőt a lány a folytatáshoz, a külvilághoz.
A férfi nem kísérte ki. Nem volt szabad. Sosem volt szabad.
A lány még megtorpant a bejárati folyosón, az előszobafal tükre előtt. Még egy utolsó pillantás önmagára – a valódi önmagára, akit itt kell hagynia. Ő valójában sohasem távozott erről a helyről. Csak a testét tudta bevonzani a külvilág.
Azután arcáról, tekintetéről lassan lejjebb siklott a pillantása. A gáláns összeg ugyanúgy ott pihent a kis asztalkán, mint mindenkor… S ő ugyanúgy érintetlenül hagyta azt, ahogyan mindig.