Bűnösök 7/3

− De azért jól vagy? – kérdezte a telefonban egy felzaklatott női hang.
− Persze, jól vagyok – hazudta Mariah. Eltitkolta, hogy még vért is köpött a súlyos ütések nyomán.
− Oda szeretnék menni – jelentette ki a hang.
− Nem tartom jó ötletnek – nyögte a lány. – Már lefektettem, most pihen. Mára ennyi is épp elég volt. Nagyon felzaklatta magát, nem kell még tetézni is a bajt.
− Én nem őmiatta aggódom, hanem miattad! – csattant fel a hívó fél. – Az a szemét disznó tőlem aztán felfordulhat! Nem is tudom, te miért törődsz vele? Éppen te!
A lány annyiszor találkozott már a kérdéssel…
− Mert ő is ringatta a bölcsőmet – felelte egyszerűen.
− És?! – csattant fel ismét a női hang. – Azután pedig mindent tönkretett! Börtönben lenne a helye. Ott kellene megdöglenie.
− Jaj, ne beszélj így – kérte Mariah szomorúan. – Régen volt, elmúlt. Most viszont haldoklik. Most haldoklik, érted? Nekem most kell kitartanom mellette.
Rövid hallgatás volt a felelet, majd a női hang ezúttal aggodalmas tónussal áramlott át az éteren.
− Szeretném, ha elmennél az orvosi ügyeletre. Nem kell azt mondanod, hogy az apád ütött meg. Mondd azt, hogy idegenek támadtak rád. Csak nézzen meg valaki. Hátha belső sérüléseid vannak. Nem szédülsz? Nincs hányingered?
− Nem, nincs – hazudta a lány. – Nyugodj meg, jól vagyok.
− Nem vagy jól. Odamegyek.
− Nem, ne gyere! Akkor megint rajtam vezeti majd le a dühét. Kérlek… ne tetézd!
− Tetézni? Én csak meg akarlak védeni…
Mariah keserűen fölnevetett; épp csak alig hallhatóan.
− Most? … Most akarsz megvédeni? … Egy kicsit elkéstél.
A szavak itt elfogytak. A csönd beszélt tovább, bő szavúan, éllel, bántó mindentudással. Megszólalt a távolság fülsiketítő valója, az elérhetetlen válaszok árván maradt kérdőjelei.
Majd, mintha a lány utolsó szavai el sem hangzottak volna:
− Menj el az ügyeletre! Lásson egy orvos!
− Nem. Fáradt vagyok – sóhajtott a lány. – És ő is bármikor fölébredhet. Szüksége lehet valamire. Délelőtt már így is sokáig magára hagytam…
− Ő-ő-ő! – tiltakozott a női hang, tehetetlen felháborodással. – Te mindig csak másokkal törődsz! Mikor fogsz végre magaddal is törődni? Az nem önzés, ha egy kicsit odafigyelsz magadra.
− Tudom – felelt a lány. – De nekem lesz még elég időm odafigyelni magamra. Őrá viszont… már csak ideig-óráig lehet odafigyelni.
Kissé hosszabb, latolgató hallgatás következett, végül elszabadult egy lemondó sóhaj.
− Hát jó. De vigyázz magadra! Majd még hívlak.
− Jól van… Szia, anya.