Bűnösök 7/5

Kicsivel később levest vitt be édesapjának, aki evett is néhány kanállal. Közben beszélgetni próbált a lányával. Épp, mint egy apa…
− Hogy megy a suli?
− Megyeget.
− Van elég pénzed?
− Tudod, hogy nincs. Honnan lenne?
− A nyugdíjamból nem marad?
− Egy kicsi mindig marad, de az kell majd…
A lánynak csaknem kiszaladt a száján a temetés szó, de még idejében elharapta. Apja, mint ki valóban mit sem sejt, úgy nézett rá.
− Mire? Mire kell majd?
− Kiadásokra – nyögte a lány. – Váratlan kiadásokra.
A férfi a fejét csóválta.
− Korábban, egy-két hónapja még annyi pénzed volt. Férfiaktól… Nem, nem kezdem megint csak… Mi történt? Hiszen továbbra is eljársz.
Mariah lehajtotta fáradt, kótyagos fejét.
− Már nem. Már nem járok el.
− Akkor tegnap hol voltál?
A lány fölnézett. Tekintete fáradt volt, és igaz.
− Nem ott, apa. Nem ott. Egy olyan helyen voltam, ahol szeretek lenni. Egy olyan helyen, ahol nem elveszik tőlem, amit kívánnak, hanem én adom oda. Egy helyen, ahol nem ütnek a szemek, sem a szavak, és nem ütnek a botok. Ott voltam…
A férfi végleg letette a kanalat.
− Szereted?
A lány csaknem elnevette magát.
− Ne már! Te… féltékeny vagy?
− Minden apa féltékeny a lányára…
− Én nem vagyok a…
− Tudom, tudom, te nem vagy a lányom. Elveszítettem a jogot, hogy az apád legyek. Tudom…
Némán farkasszemet néztek, majd az apa szólalt meg újra:
− Ha végre ledoktorálsz, tiéd lesz a világ.
Mariah keserűen mosolygott.
− Ebben én már egyáltalán nem vagyok biztos.
− Csak legyél biztos benne! Jó emberekkel néha jó dolgok is történnek.
A lány tekintete megkeményedett.
− Én nem vagyok jó ember.
Fölállt, és kiment.