Bünti

Meleg nyári nap volt. Igazi kánikula. Késő délutánra már enyhült a hőség. Gyenge szellő fújdogált, hűsítette arcom. Jólesett. Lassan ballagtam fel, a tér felé. A város is kezdett felélénkülni, előmerészkedtek az emberek, mindenki sietett intézni a bevásárlást, vagy amit éppen halasztott a nagy hőség miatt. Egy jóképű srác jött velem szemben. Sötét napszemüvegem mögé rejtőzve, gondoltam jól megnézem magamnak. Ahogy néztem, láttam, ő meg engem bámul. Kitartóan éppen a szemembe nézett hosszan. Elfordítottam a fejem, ezt a pimasz alakot, mégis mit képzel? Éppen a Kossuth tér előtt haladtam, sohasem mulasztottam el legalább néhány pillantásra méltatni az l800-as évek derekán épült, romantikus stílusú Zsinagóga épületét. Igazi gyöngyszeme a belvárosnak. Miközben így bámészkodtam, egyszerre valami csattanásra figyeltem fel. Egészen közelről hallatszott. Arra fordultam hát, vajon mi történt? Az iménti srác, szinte a lábaim előtt hevert, csakhogy belé nem botlottam. Lehajoltam hozzá.
– Mi történt? Megütötted magad? – felragyogott a szeme.
– Á, semmi baj! – feltápászkodott, láttam a lábán is alig áll, mégis kitartóan mosolygott.
– Bemutatkoznék, ha már így összejöttünk, Marci vagyok! – Megköszörültem a torkom. Aha, ha már így összejöttünk? Na várjál csak, megfizetsz te ezért!
– Vezetékneved nincs? – a hangom éles, Marci zavarba jött.
– Már hogyne lenne, jaj de buta vagyok, Halasi… Halasi Márton. És téged hogy hívnak?
– Azt majd szépen kitalálod. Ez a bünti, amiért ilyen frappánsan megrendezted ezt a hasra esést. – Nem tiltakozott. Folytattam utam, felgyorsítottam lépteim. Ő jött mellettem, alig bírta a tempót, fájt a térde. Jól megütötte magát, fél szemmel láttam, le is horzsolta alaposan.
– Mégis, hogyan találjam ki a neved ezer közül?
– Hát van néhány tippem, mondjuk kezd az ABC-vel. Majd szólok ha a nevem kezdőbetűjéhez érsz.
– Jó játék! – nevetett.
– A, b , c , d, de biztosan szólsz?
– Hát persze!
– F, g, gy, h… folytatta egészen végig – Jól átvertél, pont az utolsó betű… Zsanett?
– Nem! – tovább próbálkozott.
– Zséda?
– Az nem is név, vagyis igen, egy énekesnő művészneve, nem tudtad? Egyébként kifelejtettél egy betűt az ABC-ből, csakhogy ne fáraszd magad hiába.
– Ne már, és pont az volt az, melyik betű? – a fejét fogta.
– Hát kezdjed újra, csak figyelj jobban! – mondtam kíméletlenül. Szegény, már izzadt, de kitartóan mosolygott. Már, már megsajnáltam, de a bünti az bünti. Sziklaszilárd vagyok. Újrakezdte.
– A, á, b, c, cs, d, e… –
– Stop! Ez maradt ki az előbb. Szóval: e. Most mondok öt e-betűs nevet, s abból kell kitalálnod az enyémet. Számold: Erika, Eszter, Evelin, Emőke, Elvira…
– Megvan az öt! – ragyogott fel az arca. Máris öt? Az enyém nincs is közte. Ebből balhé lesz, no de had szenvedjen Marci! Ő találgatott.
– Emőke, kizárva, túl komolytalan neked, Evelin, annál viszont te vagy szerényebb. Erika, Eszter, olyan elcsépelt nevek. Elvira? Elvira, az viszont nekem nem tetszik, Elvira lennél?
– Bocsáss meg, de az enyém nem volt köztük – mentegetőztem.
– Ezt nem teheted velem, erről nem volt szó – mondta kissé felháborodva.
– Tényleg bocsi, de olyan hamar szóltál, hogy meg van az öt… Mondok újabb ötöt. De most biztosan köztük lesz. Megígérem! – De ekkor már kacagtunk rajta, sőt tetszett a játék, hát kezdjük újra.
– Edit, Etelka, Eliza, Enikő, Edina! – fel van adva a lecke.
– Enikő, komolytalan neked. Etelka, túlontúl klasszikus. Edit, Edina? Nem, te ez sem lehetsz. Eliza, ez lesz a neved! – csodálkozva bámultam rá, hogy lehet, hogy így beletrafált? Boldogan nevettünk együtt újra.

Már átvágtunk a Széchenyi téren, elfordultunk a Sétatér felé.
– Ugye a vezetékneved nem kell kitalálnom? – kérdezte nevetve.
– Nem, azt jutalmul megmondom, most már úgyis elválnak útjaink.
Akkor hirtelen felém fordult, megfogta a kezem. Szemembe nézett. Hirtelen a világ is fordult velem. Le kellett hunynom a szemem, csak egy pillanatra… s akkor egyszer csak számon éreztem a csókját. Na megállj! Többé nem versz át. Gyorsan összeszedtem magam.
– Ezért jár egy újabb bünti! Nem tudsz mást rólam, csak a keresztnevem. Ha megtalálsz, láthatsz még, ha nem, hát akkor csak ennyi! Követned engem most szigorúan tilos! – magam is csodálkoztam, milyen keményen pattogtak számból a szavak. Szegény Marci leesett állal, földbegyökerezett lábbal állt ott, mozdulni sem tudott a meglepetéstől. Sarkon fordultam, elindultam. Gyorsítottam lépteim, majd futni kezdtem. Mikor már kifulladtam, megálltam, hátranéztem, nem volt sehol. Lassú léptekkel folytattam az utam, lassan kicsordult a könnyem.
Ezt jól elszúrtam. Lehet, hogy többé sosem látom?