Captatott beton

( Csobai István – Artur és Wendler Zoltán – Artúr )

A 70-es évek közepén járunk. Színpadra átültetett irodalmi produkció ment éppen telt házzal szombat este egy újpesti művelődési házban. Ma ez már talán elképzelhetetlen, de akkor mi „Ratkó” gyerekek ilyen gyógyszert szedtünk. Valami avantgarde előadás volt, érdekes, mint a Bíró hangja.

Általános iskolában énekórán az új tanár egyszer felszólította a Bírót, hogy énekeljen. Félórás unszolás és biztatás után megtette. Utána tíz perc döbbent csend következett, majd az ének tanár törte meg a csendet.
– Érdekes. – mondta.
Azóta lett szállóige köreinkben az „érdekes, mint a Bíró hangja” mondat. Szóval, néztük a produkciót vagy kétszázan. Ma úgy gondolom, ekkora tömeg a válogatott focimeccsre sem megy ki. Nem tudom. Én biztosan nem megyek ki, de akkor nyitottak voltunk minden újra, művészetre, kultúrára, és egyéb másra is. Ettől reméltünk valamit. Valamit, amit nem tudtunk megfogalmazni. Persze, benne volt a zsigereinkben, hogy az orosz csapatok „ideiglenesen” itt állomásoznak. Ehhez az érzéshez tartozott az a tudat is, ha három napig nincs munkahelyed, akkor K.M.K. (közveszélyes munkakerülő) leszel, és bevihet a rendőr, vagy akár meg is verhet. Ez ritkán történt meg, de benne volt a levegőben ez a lehetőség. Ettől működött az egész „puha diktatúra”.
Volt bennünk egy olyan érzés, hogy az „Öreg Jani” mindent megtesz, csak hát, itt vannak az oroszok. Már elfelejtettük, vagy nem is tudtuk igazán, hogy ő csődítette ide őket. Általában keveset tudtunk, mert a szüleink megtanultak „kussolni”. Megtanították őket erre valahogy. Minket viszont minden érdekelt, amivel csendesen lázadhattunk, és nem sorolt be minket a hagyományos rendbe.

A színpadon egy középkorú, göndör hajú, de kopaszodó, szemüveges fickó ült egy asztalnál, és dohányzott. Már egy órája nem történt semmi. A paliban az volt a szenzációs, hogy amikor megérezte, mindjárt hazamegy a közönség, akkor csinált valamit. Például ivott valamit egy üvegből, ami miatt visszaültünk. Jó fél óra múlva bejött az ajtón egy hapsi. Összekapaszkodtak, és tettek három tánclépést. Talán csárdást? A fickó ezután kiment. Megint eltelt vagy negyed óra. Közben egy magnetofonból géphangon valaki a következő szöveget mondta folyamatosan.

”Én utánad mennék még Afrikába is, pedig ott a csavaros fákon moszkitók élnek, és én félek a moszkitóktól. Félek a moszkitóktól, amik Afrikában élnek a csavaros fákon, de én oda is utánad mennék. A csavaros fákon moszkitók élnek Afrikában, de én oda is utánad mennék, pedig félek a Moszkitóktól.”

Kezdtem nagyon unni az egészet. Mire összemotyóztam, megint bejött a táncos lábú ürge. A szemüveges pedig levette a cipőjét, ami lehet, hogy koncepcionálisan a darabrésze volt, de lehet, hogy egyszerűen csak nyomta a bütykét.
Az ajtóból jöttem vissza, amikor egy könnyűbúvárt eresztettek le spárgán a plafonról. Szó szerint átúszott a színen. Este tíz óra körül vége lett az előadásnak. Tisztességesen megtapsoltuk a színészeket. Én pedig jól megjegyeztem a helyet, nehogy még egyszer véletlenül eljöjjek ide.

Elindultam, hogy a sodródó tömegben megkeressem az aktuális barátnőmet. A bejárat mellett meg is találtam ismerőseinek gyűrűjében. A látott előadás erkölcsi tanulságait foglalták éppen össze. Kérdeztek engem is, mire mondtam, hogy szerintem, a nagyhal megeszi a kis halat. Ezen húsz percig vitatkoztak, csak az Erzsi mondta nekem, hogy bunkó vagyok, de ő nem számít, mert haragudott rám. A legutóbbi „Verona” próbán nem voltam hajlandó ledönteni a függöny mögött, amíg a függöny másik oldalán a hosszú monológ ment. Talán én voltam az egyetlen a csapatból, aki nem ment el vele, de így legalább gyógyászhoz sem tripperrel, mint később a többiek.
Van, amikor örül az ember, ha kétszer sem megy el, nemhogy egyszer sem. A kétszáz ember gyakorlatilag nem mozdult tovább az előtérből, bár a jegyszedő és a személyzet mindent megtett ennek érdekében. Ők már mentek volna haza. A nézőknek több mint a felét látásból ismertem. Mari barátnőm ismert még további húszat. Akiket én ismertem, azok is ismerték egymást, és így tovább.

Végül egy idő után mégis az utcán találtuk magunkat. Szép késő tavaszi este volt. Egyáltalán nem volt hűvös. Valaki, akit viszont nem ismertem, azt mondta, kár volna hazamenni. Menjünk el Pancolaihoz, a költőhöz, akinek már több verse is megjelent. Valaki, akit viszont ismertem, de nem jutott eszembe a neve, helyeselt. Szerinte Pancolai örülni fog nekünk. Nagy bohém, és szereti a társaságot.
Fenntartásaim voltak ezzel kapcsolatban, aminek hangot is adtam. Már majdnem éjszaka volt, de valaki, akit szintén ismertem, és a nevét is tudtam, azt mondta, hogy ugyan már ne legyek ilyen. Én mondtam, hogy nem ismerem Pancolait, bár sok versét olvastam. Valaki, akit nem ismertem, és a nevét sem tudtam a nevemen szólított, és azt mondta, itt az idő, hogy megismerjem.

Felkerekedtünk és a színészek is csatlakoztak hozzánk. Boldogok voltak, amikor meghallották, hogy Pancolai meghívott minket. Nem akartam akadékoskodni, hogy ez nem egészen így történt, de nyilvánvaló volt, megy az egész társaság, akár velem, akár nélkülem. Néhányan egy komplett mozigépet cipeltek több tekercs filmmel együtt. Talán vetítésre készültek valahol. Imádkoztam, hogy tűzijáték ne legyen. Futva értük el az utolsó HÉV-et.

Hosszú vita után megegyeztünk a kalauzzal a jegyárakban. Átalányt kapott, és ezen kívül előkerült egy boros, és egy pálinkás üveg is. Ez nem maradt a kalauznál, hanem később körbe járt, majd klikkek alakultak, ahol különböző színdarabokat vitattak meg, majd cserélődött a társaság.
Mikor aggódtam, hogy ebben a korom sötétben honnan tudjuk majd, hol kell leszállni, valaki megnyugtatott. Szentendrét nem lehet eltéveszteni, addig megy a HÉV. Ez kissé megrázott engem, mert nem gondoltam, hogy egész Szentendréig megyünk. Éjfél volt, amikor kiszálltunk a szerelvényből. Ekkor már kezdett hűvösödni. Én hoztam ugyan kabátot magammal, de voltak, akik csak pólóban jöttek. Hosszú ideje kapaszkodtunk már felfelé egy szőlőhegyre. A beszélgetés is régen elcsendesedett. Én egész héten keményen dolgoztam, ezért fáradt, és álmos voltam. Jó lett volna megpihenni, de ha ebben a korom sötétben szem elől tévesztem a „vezérürüt”, a büdös életbe nem találok oda, és kereshetem egyedül a HÉV-et is, ami viszont csak reggel ötkor megy visszafelé.

A társaság felélénkült, mert az a hír járta, nincs már messze. Éppen feljött a Hold, amikor megérkeztünk egy csőszkunyhóhoz. Valamivel lehetett csak több, mint tíz négyzetméter, de a húszat semmiképp nem haladta meg. A vezetőnk bedörömbölt a csukott ajtón.
Hosszan vártunk, majd újabb dörömbölés után, némi káromkodás hallatszott bentről. Egy nagydarab, zömök, szakállas pali nyitott ajtót. Egy szál törülközőben állt előttünk, mögötte az ágyban két megtévedt diáklányka húzta magára riadtan a lepedőt. A pali vitába keveredett a vezetőnkkel. Vesztére, mert közben az első húsz ember becsődült mellette a házba a gondatlanságból nyitva hagyott ajtón. A leleményesebbje ismerkedni kezdett a két diáklánnyal, akik pirulva gyorsan bugyit húztak, majd felkapkodva a ruháikat, elmenekültek. Közben a szobában egyre többen lettünk. Én megragadtam Mari barátnőmet, és behúztam egy sarokba a fotel mögé, egy magasabb polc alá. Kétszemélyes hely volt. Kicsit szűk, de legalább fedél volt fölöttünk.

A szakállas pali teljesen meghasonlott magával. Próbált rájönni, kik vagyunk, és mit akarunk, de a társaság, mivel megérkeztünk, ismét klikkekre bomlott, akik újabb színdarabötleteket dolgoztak fel. Dezső úr, a szakállas pali közben átment néhány hangulatváltozáson. Eleinte apátiába esett, majd üvöltve követelte a nadrágját, aztán „adj király katonát” játszott. Megpróbálta az ajtónál állókat kilökdösni, igen sikeresen de a kilököttek helyett újabb csoportok törtettek befelé. Egy idő után Dezső úrnak le kellett ülnie, hogy pihenjen. Úgy döntött, inkább lefekszik aludni, de az ágyon nagyon sokan ültek. Ha felrugdosott valakit, más ült le a helyére. Dezső úr kiszaladt az ajtón és a két kis „lánykáját” kereste. Eligazították. Utánuk eredt, hátha legalább az egyiket el tudja még kapni. Nemsokára visszaérkezett, és nagyon zaklatott volt, amiből kiderült, nem járt eredménnyel.

Néhányan már aludtak a padlón, és pár embernek sikerült beüzemelni a vetítőgépet. Dezső úr ismét kiment levegőzni, és a szőlőben bolyongott, mint Odipusz Thébában. Egyre csak azt kérdezte a kezét az ég felé nyújtva
– Miért.?…Miért?
A vetítés szünetében bejött, csendet kért, és rövid beszédet tartott.
– Kedves Idegenek! Akiket idevetett a balsorsom. Nem tudom, kit tisztelhetek bennetek, és apátok, hogyan szólította anyátokat. Néhány órája még boldog voltam, és reményteli. Két kedves kislánnyal hozott össze a szerencsém, akik hajlandóak voltak egyszerre együtt tölteni velem az éjszakát. Ritka alkalom ez, gondoltam, és Pancolai barátom kölcsön adta nekem ennek a kis háznak a kulcsát. Igazán szerencsésnek érezhettem magam. Ekkor jöttetek ti, nem tudom pontosan milyen szándékkal, de igazából nem is érdekel. Ha már így alakult, elkelne egy kis segítség, amivel a gazdát is köszönteni tudnánk majd reggel, ha megérkezik. Nagy örömére válna, ugyanis egy egészen kevés betont kellene captatni. Ha néhányan velem jönnétek, azt megköszönném én is. Nem tart sokáig a művelet. Ennyien percek alatt végeznénk.

Ékes rábeszélése után mintegy húszfős csoporttal elment betont captatni. Nemsokára visszajött és folytatta a szónoklatot.
– Drága barátaim! A magyar ifjúság színe virága kint captatja a betont. Szépen haladnak, de kevesen vannak. Elkelne még némi segítség. Nem nagy erőkifejtéssel járó kicsiny fizikai munkáról van csak szó, amely semmi kosszal, vagy kellemetlenséggel nem jár, de meg kell csinálni. Magunkért, az országért, Pancolaiért! Előre!

Mikor ismét visszatért, már több volt a hely a szobában. Dezső Úr visszaszerezte a kabátját, helyet túrt magának az ágyon a többiek között és elaludt. Nemsokára megérkezett a betoncaptatók képviselője és felrázta.
– Dezső Úr? Mi lesz a betoncaptatással? Már legalább ötvenen ott vagyunk. Azt mondtad, hozol még embereket.
Dezső úr elmosolyodott.
– Már elegen vagytok!
– És a betoncaptatás?
Dezső úr a fal felé fordult és úgy válaszolt.
– Csinálhatjátok nélkülem is, ha majd fáztok, ütögessétek felváltva a lábatokat a betonhoz. Attól felmelegedtek, de legjobb, ha lassan elindultok az állomás felé. Ötkor indul az első HÉV.

Amikor ezt végig mondta, szinte azonnal elaludt. Fél ötkor elindultunk Marival, hogy mi is elérjük az első HÉV-et. A kertben kékre fagyott csoportok vitatkoztak Godotra várva. Otthagytuk azokat is, akik a buszmegállóban captatták a betont. Pancolaival soha sem sikerült találkoznom. Az egész mozgalom köddé vált. Marival négy évig éltem együtt, azután szétmentünk. Őt sem tudom, hogy hol van. Csak ez a történet jut néha az eszembe hűvös tavaszi estéken, amikor a buszra vagy a villamosra várva captatom a betont.