Cím nélkül

A világ hirtelen annyira kicsi lett, hogy alig fért el benne. Úgy érezte, hogy minden oldalról kilóg és ami a világon kívülre esik az rettenetesen hideg. Szinte már zsibbasztóan, fájdalmasan hideg. Szerette volna összehúzni magát annyira, hogy ne érezze. Ne érezze a testét mardosó jeges karmok szorítását. Csak meleg, lágy ölelést szeretett volna. Emlékezett rá nagyon régről, hogy milyen is az, de most, ebben a végtelen sötét éjszakában csak félelmet érzett. És a félelem hatalmassá növelte őt, olyan nagy lett, hogy szinte kidagadt belőle. Nagyon utált ilyen hatalmasnak lenni. Nagyon utálta, hogy hozzá képest, minden egészen apróra zsugorodott össze. A párna, a takaró, a szoba. A meleg. A meleg volt a legkisebb az egészben. Szeretett volna felébredni. Felébredni, hogy végre minden normális nagyságú legyen. Olyan, amibe simán belefér, ahol nem kell összehúznia magát, csak hogy ne lógjon ki belőle. Amiben a félelem eltörpül és nyoma sem marad.
A reggel komoran és szürkén terítette szét nedves takaróját. Az ólomsúlyú hajnalban óvatosan nyitotta ki a szemét. Mielőtt felébredt, meg akart győződni arról, hogy már nem óriási, hogy minden olyan méretű, amilyennek lennie kell. Hogy a félelem visszamászott a csigaházába és nem les rá, támadásra készen. De ahogy az álom lassan elhagyja, és ahogy a világ fokozatosan növekedni kezd, érzi, hogy valami nem olyan amilyennek lennie kellene. Hogy nem minden úgy alakul, ahogy szeretné. Hogy a világ elvesztette normális arányait és az egész kicsiből óriásivá duzzadt egyetlen éjszaka alatt. Mintha ő hirtelen összement volna benne, és ez a félelmetes, ismeretlen új nap egyszerűen bekebelezte volna.
Lukas, vékonyka kis takaróját védekezőn a szeme elé emelte. Nem akart elveszni ebben a hatalmas semmiben, amely hirtelen körülvette. Mintha az egész a hasa tájékáról indult volna, mintha belőle dagadt volna óriási méretűre. Mintha az egész űr, amely szétterült minden felé, tulajdonképpen ő maga lenne. Az üresség érzése betöltötte a szobát, a teret, az egész várost. Semmi sem állta útját, semmi sem gátolta és semmi nem volt képes visszafordítani.
Az egész éjszaka zsibbasztó hidege és félelme is feloldódott ebben az új, ismeretlenül is ismerős ürességben. A mély és erőteljes robajlás is kívülről hallatszott. Mint egy vulkán, mielőtt kitörni készül. Mintha arra várna, mikor emészti el a végtelen. És ebben az óriási világban ő csak egy egészen aprócska ponttá zsugorodott, épp csak akkorává, hogy látható legyen. Az új érzések, amelyek ellepték lezsibbasztották. A hasa egy kőszikla súlyával nehezedett rá, és mintha minden más része semmivé foszlott volna a reggelben. És ez a kőszikla csak dagadt és erősödött, mialatt rettenetes, ijesztő fájdalommal adta tudtára jelenlétét.
Remegő, érzéketlen kezével kotorászni kezdett a táskájában. Tudta, hogy kell lennie benne valaminek, ami némiképp csökkenthetné a hatalmas és egyre félelmetesebb ürességet maga körül. A feje tompán lüktetett csak, a szeme képtelen volt meglátni a körülötte elterülő világot. Aztán apró ujjai megmarkolták, amit keresett. Pár szem törött keksz morzsája mennyei lakomaként jelent meg szemei előtt. Elmosolyodott. Az édes és zamatos kekszdarabkák bátor katonaként szálltak szembe a hatalmassá dagadt világgal, amely az utolsó morzsával együtt visszaváltozott olyanná, amilyennek mindig is lenni kellene. Olyanná, amiben nem érezte sem óriásnak, sem egészen aprónak magát, ami nem fogta el félelemmel és mindent bekebelező üres éhséggel. Olyanná, amiről a legtöbbször csak álmodott.