Borús köpönyegben rohanok az úton, cövekek próbálnak leszögelni az útra. Menekülök?
Lobog a szélben talárom, ragyognak rajta ezüst és arany színben a csillagok, fényük sűrűn folyó nyomot hagy a földön. Belelépek, és talpam egy pillanatra szintúgy csillog.
Nincs idő csodálkozni, nincs idő. Van valami csúszós az úton, hiába mennék előre, mindig hátracsúszok. A lepelből logó cölöpök kígyók módjára akarnak a földre húzni. Szinte érzem a mérget, éget a talaj. Muszáj rohannom, egyszerűen nincs más.
Lábfejem alig éri a földet, szinte szállok, süvítek. A csillagok lassan elkezdenek leválni a köpönyegről, háromdimenziós égitestek lesznek.
Varázsszavakat öntenek belém.
2 hozzászólás
Szia dorothy!
Ez valahogy egyik álmomra emlékeztet, már majdnem szóltam: (szurkoltam közben) hogy vedd észre: a talár Magad köré csavart szárnyaid! Terjeszd ki, hogy a cölöpök fölé emelhessenek, bízz bennük, erősek… De nem kellett szólnom, mosollyal nyugtáztam, hogy érzed-tudod. 🙂
Szeretettel: Gabe
Nagyon szépen köszönöm kedves Gabe 🙂