Hajnal van?
Igen, már hajnal.
Fázósan kelek ki az ágyból belegondolva, hogy megint egy újabb munkanap.
Ásítok.
Hatalmasat.
Mivel nem látja senki, így, mintha tudatában lennék, még a kezem sem emelem a szám elé. A falon lévő óra sietősen kattog és ékes kukorékolással jelzi, itt az indulás ideje.
Alig pár perc múlva már a metró állomás peremén állok.
Munkanap van.
Megint.
Magamban fordulva épp hogy csak el nem alszom.
A szemközti falon egy reklám feliratra próbálok összpontosítani.
„Ma kell elkezdeni a fogyókúrát! Még ma hozza meg a döntést! Én tizennyolc kilótól szabadultam meg vele.”
Fintorgok egyet. Nem hozott lázba. Még a gyomrom is megszólalt.
Arcomat megcsapja az ismerős szellő: a metró-szerelvény pillanatok múlva érkezik. Hallani lehet, megszokott visító kiáltását. Egy lépést hátra. Próbálom, de nem megy. A tömeg nem enged. Érzem, ahogy a hatalmas emberáradat igyekszik minél közelebb kerülni, hogyha az ajtók kinyílnak, be tudjanak özönleni, le tudjanak ülni. Igen kellemesebb, ha több megállót nem két lábon ácsorogva-nyomorogva, egymás szájszagát szagolva kell végig utazni. De hiába is próbálok a biztonsági sáv mögött maradni, valaki meglök.
Lepereg előttem a reggel.
A tegnapi nap, majd a többi eddig megélt szánalmas életévem.
Ki fog hiányolni? Anyám? Apám? A munkatársaim? Vagy azok, akik állítólag a barátaim? Napok óta nem keresett senki. Látom, ahogy a metró szerelvénye közelít az alagútból. Sebessége ugyan lassul, mégis pillanatok kellenek, hogy ideérjen, és már csak arra van időm, hogy a szemem becsukjam.
Biztos, hogy most kell, meghaljak?
De hiszen ma fizetésnap van!
Már épp hozzám ér a metró szélvédőjének gyilkos csapása, de egy kéz visszaránt.
– Vigyázzon!
Megmaradtam? Élek? Nem haltam meg? Próbálok egyensúlyban maradni és a megmentőm szemébe nézni, de az emberáradat magával sodor és a nyíló ajtókon benyomulunk. Már nem érzem a tömeget. Nem érzem az amúgy minden napos kellemetlen emberszagot. Még a fáradtság ölelése is magamra hagyott.
A metró megindul.
Hiába keresem őt, nem találom. Csak a kéz érintése maradt utána. Emlékül. És nem tudom, hol van. A metróban ásítások, reggeli nevetések, néhol egy kis politizálás is elhangzik.
Keresem. A szemem cikázik az emberek arcán. Hátha egy pillantással elárulja valaki, hogy igen, ő volt az. De minden hiába. Eredménytelen reggelem azonban nem lelketlenít el.
Valami történt?
1 hozzászólás
Valósághűen írtad ezt a vélt vagy valós (mindegy) élethelyzetet. Jó ez az írás, tetszett a munkád!
Üdv:janich