Csak azért is…..

Egyedül volt. Végre……….. Már nagyon várta. Rengeteg dolga volt. Átgondolta újra a tervet, lépésről lépésre. Hiba nem történhetett. Nem engedheti meg magának. Nagy öregnek számít a „szakmában”, egy hiba és vége a tekintélyének.

Párja, aki fajtájának egy „nyugodtabb”, lassabb mozgású példánya volt, zsákmányszerző körútra ment. Ismerve tehetségét a fehérje-vadászat területén, hosszú magányra számíthatott. Bezzeg ő, saját fajának mintapéldányának számított, mindene meg volt, ami fajtáját vonzóvá tette a tesztoszteront-árasztók körében.

Most nem ért rá magával és előnyös tulajdonságaival foglalkozni, dolga volt, feladata. Előkészített mindent, ami a feladat végrehajtásához kellett, egymás mellé helyezte őket és nekiállt.

Kockázatos volt, sőt némely részfeladat tekintetében életveszélyes is. Nagyon izgult. Volt is miért. Párja mindig lehordta, hogy nem úgy kell azt csinálni, hanem amúgy! Alig várta, hogy most megmutathassa egyedül is, a saját módszere szerint is meg tudja csinálni, probléma és gond nélkül.

Az idő haladt, a feladat lassan megoldódni látszott…… Testén csillogó testnedvek mozgásba kezdtek és lassú folyásban haladtak alább a feje tetejéről teste alsó részére felé. Egyre magasabbra kellett másznia, érezte, hogy nem készült fel elég jól, de a tudata csitítgatta: – Meg tudod csinálni! Még egy kicsit, na ….. Na!

És egyre csak nyújtózott, egyre magasabbra, magasabbra….. és tette a dolgát. Egyszer csak a talaj eltűnt alóla, a lába alatt levő fa-tákolmány összedőlt és ő lassan repülni kezdett. Csak nem fölfelé, hanem ellenkezőleg. A föld pedig csak közeledett…………… Ezeket a perceket soha nem fogja elfelejteni, pedig össz-vissz fél perc lehetett míg földet ért, de mintha évek teltek volna el.

Hatalmas döngéssel érte a talajt. Állítólag a szomszéd fajtatársak földrengésre gyanakodtak, tudta meg később. Sokkal később. Földre éréskor egyesével érezte teste minden porcikáját és teste minden csontját, főleg a háta közepén elhelyezkedő hosszú nyúlvány apró csatlakozásait.

A fájdalom borzasztó volt és mikor már véget ért volna, a tákolmány egy masszívabb darabja – mint egy utolsó felvonás a végső csattanóval – testére csapódott, pont arra a részre, amelyet a tesztoszteront-árasztók a legjobban kedveltek. És ez még nem volt elég, egy sötét, hatalmas lepel borult rá, mint a feledés, amely a tudatát is magával vitte………… besötétedett és elájult.

Arra ébredt, hogy élete párja áll fölötte és éppen a lecserélni szándékozott függönyt emeli le róla:

– Édesem! Már ezerszer megbeszéltük, hogy a függönyt létrán állva cseréljük le. És mondtam már, hogy anyád erdélyi fa székének a lába törött, csak dísznek használjuk, nem állunk rá! Jól vagy???