Csak én, a gondolataim és a nikotin

Frissen meggyújtott cigi csikkemet emeltem a számhoz, miközben a fagyos londoni levegő hűtötte az egész testemet. A híd korlátjának támaszkodva figyeltem a – ma különösen csendes – Temzét. Csend volt. Az autók – mintha, direkt csinálták volna – nagy ívben elkerülték ezt a környéket. Csak én, a gondolataim és a nikotin. Erősen megszívtam a cigarettát és becsuktam a szememet, majd kifújtam a füstöt. Aztán megint. Egészen addig, amíg nem éreztem, hogy egy kicsit is lenyugszom. A hamvadó félben lévő cigi csikket ledobtam a poros járdára, majd fekete bakancsommal rátapostam. Egyedül sétáltam a London Bridge szélén és a földet fixírozva gondolkoztam. Nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen nem ment, akármennyire is erősen próbálkoztam, nem. Őt lehetetlen elfelejteni. Fekete, precízen beállított haja, minden alkalommal arra késztetett, hogy leromboljam a reggelenként 10 percet igénybe vevő hajkoronáját. Örvénylő fekete szemére, nem is tudom, hogy van-e jó kifejezés, talán: Ellenállhatatlan. Akárhányszor látom, kényszert érzek rá, hogy elvesszek a tekintetében, mert minden egyes kis percet kiélveztem a figyelméből. Nem tudtam vele betelni. De ennek vége. Vége és el kellene, hogy felejtsem azt a szerelmet, ami éltetett, amitől úgy éreztem magamat, mint aki különleges és mindene megvan az életben. Sajnos rá kellett, hogy jöjjek: Ez nem így volt. Soha nem volt így. Ha nem engem szédített, más lány felé kacsingatott. A legrosszabb, hogy nem tőle tudtam meg. Ha nem látom meg őket… Talán még most is vakon hinnék a hazugságainak, a játszadozásának. És miért? Mert szerettem. Tiszta szívemből. De ő csak kihasználta a szereleme iránti vakságomat és kegyetlenül játszott a szívemmel. Mi haszna volt belőle? Nem voltam elég neki? Mikor velem volt, arra a másikra gondolt? Ezek, és még hasonló kérdések kavarogtak a fejemben. Bekanyarodtam egy kihalt utcára és az úton kezdtem el sétálni. Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha elüt egy busz. Csak én és a gondolataim.
Imádtuk a kalandokat. Imádtunk veszélyesen élni a mindennapokat, mert számunkra minden perc ajándék volt. Minden nap délben kijöttünk a mi helyünkre. Nem volt nagy szám, csak egy elhagyatott raktárépület. Nem volt magántulajdon, és megfigyelésünk szerint senki se ment a közelébe, így hát birtokba vettük, és azóta az a közös helyünk. Illetve, csak volt. Általában beszélgettünk, vagy éppen cigiztünk. Tanítás helyett sokszor ott loptuk az időnket. Én csak feküdtem az ölében, csókolóztunk, vagy éppen elaludtam a karjai között. Talán ezt szerettem, de egyben utáltam benne a legjobban. A közelében mindig sebezhető voltam. Egy szende kislány, akit meg kell védeni. Pedig nem így volt. Meg tudtam védeni magamat, de egyszerűen mellette törékeny voltam. Erre most mi lettem? Törött… Egy törött lány, aki a cigibe folytja a fájdalmát, a dühét, vagy éppen amilyen kedve támad. Ez az egyetlen dolog, ami eltereli a figyelmemet. Bár, ez se annyira. Erről is ő jut eszembe, mint minden másról. De már vége, nincs tovább. Be kell látnom: Megcsalt, összetört… Az erős lány, aki voltam, mára már a múlté. Amint kilépett az életemből, azzal a gyorsasággal vitte magával a szívemet, amit meg otthagyott, az mostanra összetörve, darabokban hever. A régi raktárhoz érve, hatalmasat sóhajtottam és megfagyott kezemmel lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyikorgott egyet, majd világosság tárult elém. Amint beléptem, ismerős illat csapta meg az orromat. Cigi füst…
Beljebb mentem és a földön heverő fehér matracon, egy talpig feketébe öltözött srác ült, cigarettával a kezében. Mélyet szívott belőle, majd kifújta, ezzel egy időben gördült le egy könnycsepp az arcomról. Ugyanaz a sötét fekete haj…
Minden szó nélkül állt fel és lépdelt felém, miközben én csak álltam, mint aki földbe gyökerezett. Hatalmas alakja felém tornyosult, miként közel lépett hozzám. Kifújta a szürke füstfelhőt, egyenest az arcomba. Már megszoktam. Beleszippantottam, majd szemeimmel őt fürkésztem. Nem mondott semmit, csak a padlóra dobta a csikket és rátaposott. Hirtelen megragadta a derekamat, én pedig csodálattal, egyszerre meglepetten bámultam a vágytól még sötétebb szemeibe. Olyan gyorsan történt és már csak azon kaptam magamat, hogy csókolózunk. De hisz, nemrég még annak a másik lánynak az ajkait mocskolta be. Nemrég, még vele hitette el, hogy ő a mindene. Feleszméltem és kinyitva a szemeimet, erősen eltoltam magamtól. Ekkora már patakokban folytak a könnyek a szememből és még egyszer belenéztem a gyönyörű szempárjaiba. Értetlenséget és megbánást tükröztek, de ekkor már nem érdekelt. Ő döntött így. Egy fájdalmas, megvető pillantással hagytam magára életem szerelmét, a közös helyünkön. Kiléptem a hűvös londoni utcára és mély levegőt véve letöröltem a lelkem vércseppjeit.
Nyugodtan mentem tovább. Tudtam, hogy nem fog utánam jönni. Mikor már nem láttam a raktárt, megálltam. A táskámban keresgéltem az öngyújtómat és a cigarettát. Megtaláltam és megkönnyebbültem gyújtottam meg, majd visszahelyeztem a helyére, a cigit pedig ismét a számhoz emeltem és megszívtam, majd kifújtam.
– Szóval ilyen, amikor törött az ember… – gondoltam, és füst kíséretével sétáltam tovább. Csak én, a gondolataim, és a nikotin.