Csak neked mondom el, hogy…

A Váci utcán sétáltál, s már túl voltál az aznapra tervezett négy és fél kilométeres távon, amikor a rendőrség megállított. A kocsiból kiszálló hadnagy csak ennyit mondott:
– Kérem, mutassa az iratait!
– Tessék, biztos úr! – átnyújtottad.
A kéksipkás egy ideig hümmögve nézegette személyid. Ezalatt a társa le nem vette rólad a szemét. Látszott rajtuk, hogy valami nem tetszik nekik, talán az ábrázatod, hiszen a modern Magyarországon senki sem járkál már sétapálcával a kezében, úgy öltözve, mint egy tizenkilencedik századi ember.
– Maga bolondnak néz minket? – kérdezte a rendőr. – Ez nem is személyi igazolvány, kérem. Most pedig velünk jön!
– Nekem dolgom van – mondtad. – Most nem mehetek önökkel, de ha szükséges befáradnom, akkor legalább egy órát adjanak. Addigra minden ügyem el lesz intézve.
– Nincs magának semmi dolga – nevettek. – Csak azt képzeli. Kérem, üljön be, ne akarja, hogy erőszakot alkalmazzak. Üljön csak be!
Természetesen nem hallgattál a szép szóra, hanem a magad sajátos módján próbáltad megoldani a helyzetet, ami annyit tett ki, hogy megfeszítetted lábinadat és szaladtál keresztül a Váci utcán a Szabadság híd irányába.
Amikor a Szerb utca közelében jártál, hirtelen valami nehezet éreztél a válladon, a sünök elkaptak. Már nem szép szóval, hanem erőszakkal benyomtak a kocsi hátsó ülésére, és a Múzeum körúton keresztül szállítottak az ötödik kerület rendőrkapitányságára, ahol maga Bajcz Zsigmond főkapitány vallatott ki.
Mindent elmondtál, amit tudtál, még azt is, amit nem. Nem volt más lehetőséged, mint felhívni orvosodat, akinek a rendőrségen kívül te is köszönettel tartoztál, hiszen a behozott orvosi papíron hivatalosan is rögzítve volt, hogy 2013. január 12-én ELMENT AZ ESZED.