Azt mondják minden csoda három napig tart. Az én esetemben inkább három óráig. Amikor hazamentem a kórházból a gyerekeimet le sem tudtam vakarni magamról. Körülugrabugráltak, hízelegtek, kényeztettek. Még sütit is sütöttek nekem. Egyetlen szavamba került – soha még elő nem fordult – és mentek szépen lefeküdni. Teljesen oda voltam, meg vissza. Azt hittem csoda történt, hogy mostantól szófogadó, rendes gyerekeim lesznek.
Aztán eljött a reggel és a suliba menés ideje. Ébresztgettem őket. Ahogy szoktam. Azt hittem kipattannak az ágyból, felöltöznek és mennek. Ekkora marha is csak én lehetek. A gyerekek változatos kifogásokat hoztak fel iskolakerülés ürügyén. Az egyik lányom közölte, neki soha sincs első órája, majd ráér bemenni később. A másiknak eszébe jutott, hogy előző nap mondták, nem is lesz ma tanítás, a harmadiknak fáj a hasa, a negyedik szerint, a tanár észre sem venné, ha nem menne be. Én meg, mint a felhúzható Jancsibohóc, rohangászok szobáról szobára, hogy felkelni, reggeli, suli… végeláthatatlan feladat, fél lábon szökdécselve, macskákkal a láb alatt.
Álmos, duzzogó gyerekekkel telik meg a ház, mindenki motyogja, mennyivel jobb volt, míg nem voltam, senki nem zavarta őket fel édes álmukból, tennék, mit akarnak, meg amikor akarják, suliba sose mennének, lábat lógatnának naphosszat.
Alig várom, hogy végre kiürüljön a ház, hogy fellélegezzek, hurrá és ez még csak az első napom itthon, milyen remek lesz a többi. A ház romokban, a gyerekek elszemtelenedve, a macskák… szaporodva. Mennyi megoldatlan probléma, mennyi kihívás, mennyire vágyom vissza a kórház nyugalmába.
Délután déjá vum van. Minden gyerek nyűgös, hisztis, kinek ez a baja, kinek meg az. Leckét írni egyik sem akar, majd a suliban, majd később, majd holnap, meg amúgy sincs nekik sohasem. Tv bekapcs, telefon, haverok, fanta…
Kapkodom a fejem. Ruhák szétszórva a földön, kaja széthordva a szőnyegen, kutya vonyít az előszobában. Rendben, megyünk sétálni. Bolondok háza folytatódik, mire hazaérek, a helyzet változatlan, csak a rumli lett nagyobb, a gyerekek éhesebbek, fáradtabbak, nyűgösebbek, de persze minek is kell kilenckor, tízkor, éjfélkor még lefeküdni, hisz gyerek az idő.
Aztán végre csend van, bár a fejem zsong, ledőlnék egyet pihenni, de a macskák dorombolnak, a kutya magányos, az aranyhörcsög épp éhen akar halni. Elpakolok hát, rendet teremtek, teszek, veszek. Mire ágyba kerülnék, megszólal az óra. És kezdődik minden előröl, felkelni, reggeli, suli…
8 hozzászólás
Ez általában egy sok gyermekes családnál , így működik. 🙂
Szeretettel:Selanne
Igen Selanne..így 🙂
Örültem neked, Alex
Aha szinte látlak :-)))
szeretettel-panka
Köszi Panka 🙂
Hát igen a kórházi élet utózöngéje, nem is volt az annyira rossz, de hát az élet megy tovább.
Üdvözlettel: mistletoe
Nem megy tovább, hanem rohan, de így igaz. Azért van egy két dolog, amit nem bánok ebben 🙂
Örültem, hogy itt jártál. Alex
Kedves Alex!
Úgy szép az élet, mikor zajlik! 🙂 Még a csendnek is van hangja. Ügyes írás!
Szeretettel: pipacs 🙂
Köszönöm Pipacs 🙂
Alex