Csámpás

Csámpás Pisti nem szerette a lovakat.
Nem kell ám az ilyen ragadványneveket komolyan venni, ámbátor nem ok nélkül kapja őket, aki kapja, de sokszor éppen az ellenkezőjét jelentik, mint ahogy szólnak. Az az egy feneség van csak a csúfnevekkel, hogy akire ráragasztják, holta napjáig viselheti, meg nem szabadul tőle sosem. Hiába is vésnék akármilyen matrikulába az új nevet, az emberek agyában-emlékezetében bizony hogy a régi marad meg, s nem áll rá a szája másra senkinek. Csámpás Pista története a háború végére nyúlik vissza, mármint az elsőre, mert hát nem mai gyerek már a Pista, akkortájt olyan tizennyolc-tizenkilenc esztendős suhancgyerek volt, vékony derékkal, inas karokkal, megedzette őket a szénahordás, és fiatal, fürge lábakkal.
Azám, csakhogy pont ilyen legénykékre lett volna szükség a háború végén, amikor a tapasztalt öreg katonák már vagy elhulltak, vagy a nyakukba vették a lábukat, oszt Amerikáig meg se álltak, köszönik szépen, nem köll nekik a szurony egyik vége sem, az se, amelyik bök, meg az se, amelyikkel ők böknének. No, járták aztán a toborzók a városokat, falvakat, szépszerivel, meg erőszakkal is szedték össze a férfiakat, akiket ott találtak, annyit se mondhattak rá, hogy miért, már vitték is el őket hadba.
De hát csak a bolond az, aki jószántából akarja magát megszúratni, lelövetni, és a Pista nem volt bolond, kicsit sem. Sejtette ő, hogy nem sokat ér elbújni, mert hisz egyszer elő kell jönni a rejtekből is, és olyan mindegy, hol, ha a szomszéd faluban kapják el, onnan éppúgy elviszik mint a saját házából. Akarja, nem akarja, ki kérdezi? Hanem a parasztgyereknek furmányos gondolkodása van, meglehet, hogy nem tud olyan kiművelt módra viselkedni, mint városban felnőtt társai, de korán keljen föl, aki ki akar fogni rajta.
Így aztán Csámpás Pisti már a falu szélén fogadta a toborzókat, kalapja mellé tűzött virággal, fülig érő vigyorral, s olyan kacska-sánta járással, hogy azt se tudta, aki látta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Mingyárt-egyenest a parancsnokot támadta le az ő nagy kívánságával, hogy most azonnal tessék őt fölvenni a hadseregbe, mert egyetlen vágya, hogy katona lehessen. A parancsnok le se szállt a lováról, csak végignézett a legényen, aki úgy állt előtte, mint a lábatörött fűrészbak, s egy pillanatra átsuhant az agyán a kép, ahogy sorakozónál az a kacska láb kilóg a sorból, s csak megrázta a fejét. Nem-nem, a Pisti gyerek nem kell nekik. Pisti meg majdnem sírva fakadt, úgy győzködte a katona urakat, hogy ő igazán jó katona lenne, adják csak ide azt a szuronyos puskát, majd megmutatja, hogy tud vele bánni, s közben akkorát bandzsított, hogy attól ijedtében az őrmester lova is csuklani kezdett. Az volt ám a mulatság! A katonák nevettek, hujjogattak, az őrmester vakarta a fejét a sapka alatt kínjában, az a csámpás gyerek meg, akinek a szeme úgy állt keresztbe, mint szénaboglyában a petrencerúd, egyre csak könyörgött, hogy: – Drága vitéz uraim, nézzenek rám, engem az Úristen is katonának teremtett!
Addig-addig győzködte az őrmestert, míg végül ráált, hogy ha katonának nem is veszi föl, de addig a két napig, amíg a faluban maradnak, gondozza a Pista a katonák lovait, ha már olyan nagyon odahúz a szíve a hadsereghez. No, ekkora sikert nem akart elérni a legény, de most már nem volt mit tenni, vállalni kellett a maga részét, nem mintha a lovakkal bánni olyan ismeretlen dolog lett volna néki, hanem két teljes napon át szem előtt lenni, és folyamatosan sántítani, közben meg vigyázni, hogy ugyanavval a lábával tegye, időnként bandzsítani is, és játszani a hülyét úgy, hogy rá ne jöjjön senki a turpisságra, az bizony embert próbáló feladat a nemzet színésze számára is. Csakhogy a Pistának élet-halál kérdése volt, így aztán teljes szívvel játszotta a kacskát meg a félkegyelműt, beleadott apait-anyait, olyannyira, hogy néha már maga sem tudta, nem ez-e a valódi alakja.
De mindez még nem volt elég, tetejében az őrmester lova bitang rosszindulatú jószág volt, a legváratlanabb pillanatokban rúgott vagy harapott Pista felé, szegénynek a fél szeme (a kancsal) állandóan azt leste, mikor ugorjon félre, hogy megússza ép bőrrel ezt a kis kalandot. Egy-két kék foltot még így is összeszedett a lábaszárára, a nadrágjába is lyukat szakított az a beste lélek, de végül csak elmúlt a két nap, a sereg eltakarodott más vidékekre, és Pista végre kinyújtóztathatta meggyötört tagjait, amelyek a két napos erőltetés után mindenütt sajogtak, jó pár napba beletelt, míg visszanyerték régi ruganyosságukat, gazdájuk meg a szép peckes járását. Hanem a csámpás jelzőt soha többé nem sikerült lemosni magáról. Igaz, nem lekicsinylő, vagy megrovó hangon mondták rá, inkább tisztelettel, mert a falusi ember értékeli a furfangosságot, becsülték is érte a maguk módján Pistát, de a neve azért Csámpás Pista maradt. Annak az egy lónak a hamissága meg olyan mély emlékeket hagyott benne, akármilyen szép lovat is látott aztán, bárhogy mondták róla, hogy szelíd, mint a kezes bárány, három lépésnél közelebb a világért nem ment volna hozzá.
Faluhelyen közel az ég, közelebb vannak egymáshoz az emberek is. Persze városban se a falak választják el őket, no hiszen, akármelyik falusi viskónak vastagabbak a falai, mint azoknak a fényes tükörablakú betonpalotáknak. A lélek meg könnyedén átjut sziklákon, hegyeken, időn és távolságon is. De faluhelyen közel az ég, nyíltabb a lélek. Tudnak egymásról mindent, ki mit tett, s legtöbbször azt is, amit gondol. Hát Pista félelmét a lovaktól is jól ismerte a falu apraja-nagyja, nem is csúfolták érte, hiszen legbelül mindenki fél valamitől, minek azt bolygatni. De a sors néha váratlan utakra vezeti az embert, akaratán, olykor még tudtán kívül is.
Csámpás Pista bácsi fölött (mert addigra bizony már így nevezték) eljárt az idő, nyugdíjba készülődött, éppen ebben az ügyben járt benn a TSZ-irodán, s amint kicsit káprázó szemmel kilépett a napfényben fürdő udvarra, majdnem belebotlott egy lóba. A ló egy kantár végén ballagott, a kantár másik végébe a Farkasék kisebbik fia, a Zsiga kapaszkodott, s amikor Pista bácsit meglátta, bocsánatkérő mosollyal rántotta félre előle. Az öreg jókedvében volt, barátságosan rávakkantott hát a fiúra.
– Hát te, Zsiga fiam, mit bóklászol itt avval a lóval?
– Aggyon isten, Pista bátyám! Csámpás ez mán, viszöm a vágóhídra.
Pista bácsi meghökkent kicsit, de aztán leesett neki, hogy a lóról beszél a gyerek, megnézte hát magának alaposabban az állatot. Tényleg, a bal mellső lába milyen furcsa szögben áll.
– Mi történt vele? – kérdezte, és maga is meglepődött az együttérzéstől a hangjában.
– Rádűlt a fal az új istálló építésénél, oszt rosszul forrott össze a csont, az elnök elvtárs mög azt mondta, így nem való sömmire. Amék állat nem rendös, hanem ilyen csámpás, az nem köll a téesznek, ő biz nem szégyenkezik vele, vigyem a vágóhídra, már ha béveszik.
Az öregember szembenézett a lóval, elnézte a kicsit rémült, szomorú szemeket, amelyekben még benne tükröződött az elmúlt hetek fájdalma, és valami furcsa hidegséget érzett a szíve körül.
– Add csak ide azt a kantárt fiam – mondta csendesen – majd én mögegyezök az elnök elvtárssal a Csámpás áráról. Zsiga meg elkerekedett szemmel nézte, ahogy az öregember, akiről mindenki tudta, hogy retteg a lovaktól, komoly arccal megsímogatja az állat pofáját, az meg úgy simítja a fejét hozzá, mintha mindig is ismerték volna egymást. Alig tudta kinyögni a mondandóját:
– Dejszen van annak neve is, Villámfény.
– Csak volt – mondta még mindig csendesen az öreg – mostantól Csámpásnak hívják. Ha már egyszer összetartozunk.

Fortune Brana